STÁCIÓK, CSÁRDÁK
STÁCIÓK, CSÁRDÁK
Az utak hosszát, a települések távolságát a 19. század derekáig főként időmértékkel tartották számon. Országleírások, topográfiák szerzői is megírták, hány óra járásnyira és milyen irányban található egyik vagy másik helység, a nagyobb távolságot pedig napi járóföldben adták meg. A mérföldben való gondolkodás és számolás a népnél különösen lassan vert gyökeret, s nálunk az utakat is viszonylag későn látták 840el mérföldkövekkel. (Svédországban már a 17. században bevezették a mérföldkőállítást.)
Országutak mentén a középkorban is voltak pihenőhelyek, ún. statiók. Ezek számával is jelölhették a távolságot két távoli település között, mert szabályos közönként sorakoztak egymás után. Szatmár megye mérnöke 1829-ben „8000 folyó ölek”-nek számított egy stációt, ami bécsi ölekkel számolva 15,2 km-nek felel meg (Csorba Cs. 1975: 173). Aligha véletlen, hogy a vásárhelyek és mezővárosok hálózata a 14–15. században egymástól 1–2 stáció távolságot tartva alakult ki, a hegyrajzi és vízrajzi adottságoktól függően.
A stációk megerősítést nyertek a 18. században szervezett posta intézménye által minden főútvonalon, s különös fontosságot nyertek a külföldre tartó utakon. Áruszállító fuvarosok, mint a komáromi szekeresgazdák, a hétfalusi csángó szekeresek vagy a gömöri vasárut és fazekasterméket messze földre eljuttató furmányosok több országrész és hosszú útvonal stációit, csárdáit és átkelőhelyeit tapasztalatból ismerték. Szekérállások, fogadók legtöbb stációnál épültek a Gömörből Pestre és Debrecenbe vezető utak mentén, s működtek a Dunántúl és Erdély nagyútjai, postaútjai, császárútjai mellett is. A fogadókhoz általában fedett szín, itatókút vályúkkal, néhány szénaboglya, s több-kevesebb legelő is tartozott (Gallo, J. 1973: 86–87; Markuš, M. 1973: 103–104).
A régebben is létező fogadók, szekérállások mintájára, de mégis sajátos módon fejlődött ki az Alföld déli és középső harmadában a pusztai csárda intézménye. A török kiűzése után nagyon ritka településhálózatú térségben a lakott helyek (több-nyire városok) távolsága a 30–50 km-t is elérte. Az átutazó és a helyi lakosság egyaránt igényelte a pusztai menedékhelyek létesítését (Zoltai L. 1934: 271–276; Bellon T. 1973b: 128–130). Útkereszteződések, kisebb csomópontok közelében már az 1720–1730-as években megjelentek a pusztai csárdák. Györffy István szerint sok esetben elpusztult templom helyén, annak tégláiból épültek, azaz régi faluhelyeken (Györffy I. 1943: 226). A csárda szó azonban nem török eredetű, mint vélte, hanem szerb-horvát, noha a Balkán népeinél egész biztosan török közvetítéssel terjedt el. ’Pusztai fogadó’ jelentésben 1733-ban jegyezték fel először, de csardak alakban ’magas figyelőállás’, illetve ’kör alakú, nagy épület’ jelentésben már az előző században is használatos volt az Alföldön.
A pusztai csárdák virágkora a 19. század derekára tehető. 1853-ban az osztrák kormányszervek a közbiztonság javítása érdekében elrendelték a csárdák teljes körű lajstromozását és térképezését (Szabó F. 1974: 335–337). Ebből a hiteles összeírásból nemcsak a csárdák neve, száma derül ki, hanem az úthálózat és a csárdahelyek szoros kapcsolata is. Jelentőségüket mutatja, hogy a Körös–Maros közötti síkságon 83 csárdát írtak össze. Mindegyikhez tartozott itatókút és szabad legelő a szekeresek lovai és az állatvásárra igyekvő gazdák, hajcsárok falkái számára. Forgalmasabb csárdákhoz akár 100 hold csárdaföld is tartozhatott, melynek egyharmadát a csárdát bérlő személy (csárdás, korcsmáros, árendás) felszánthatta, bevethette.
A dél-alföldi csárdák többségét uradalmak építették és adták bérbe, de a jászkunsági, hajdúsági fogadókat a városok birtokolták. Debrecen, Karcag vagy Nádudvar csárdáit a városi kommunitás építtette és adta bérbe. Állás is tartozott mindegyikhez. Négy-öt szekér lovastul beállhatott a vályogfalú, zárt, de padlástalan nádtetők alá.
84135. térkép. A Dél-Alföld csárdái 1853-ban
842Jászolból, zablóból abrakoltatták, szénáztatták a megfáradt lovakat. A nádudvari, miként a nagykunsági és hortobágyi csárdák is, hosszú, tornácos épületek voltak (Bellon T. 1973b: 128–129). Központi nagy helyiségük az ivó, ahol a kármentő mögül szolgálták fel az italt. A vendégek részére súlyos tölgyfa lócák és asztalok szolgáltak. Az épület másik felében volt a csárdás lakása, ami pitarból, házból (szobából) és egy kamarából állt (Balázs L. 1967: 268). Többnyire pince is tartozott a csárdához. Különösen nevezetesek voltak a két megye határán épült csárdák, amelyek a betyároknak több lehetőséget adtak a menekülésre a megyei pandúrok elől. Ezekhez különösen sok romantikus betyárhistória tapadt. A csárdák világát megörökítették a külföldi és belföldi utazók, a 19. század hírlapjai és népies szépirodalma. Hírközpont szerepüket minden kortárs szerző kiemelte.
Alföldi csárdáink nevüket kaphatták a helynévről (Hortobágyi csárda, Kondorosi csárda), a cégérükről (Pintes, Hordócska), a tulajdonos vagy árendás nevéről (Császár, Steiner, gróf Apponyi, báró Eötvös), de gyakori a tréfás csárdanév is (Kutyakaparó Kecskemét, Lebuki Békéscsaba, Becsali Alsópáhok, Gugyori Nagy-gyanté, Nyakvágó Kunszentmiklós, Falkafogyasztó Kiskunhalas határában). A Betekincs, Morgó, Cifra, Szemszúri, Koponya, Körülsáros, Ebgondolta, Kulipintyó és a többi tréfás csárdanév hovatovább feledésbe ment (Györffy I. 1943: 227).
A pusztai csárdák, útmenti fogadók jelentősége a 19. század második felében gyorsan hanyatlott. Előbb a hatósági szigor, Ráday csendbiztos érte el a betyárokat és az orgazdának tartott csárdásokat. Számos fogadót bezárattak, széthányattak közbiztonsági érdekre hivatkozva. Aztán a vasútépítés terelte másfelé a forgalmat. Az 1880-as években a csárdákból már kevés maradt, az is pusztai kocsmává, italbolttá alakult át.
