KERETEK
KERETEK
Hálót az Alpokban keret nélkül is használtak szénahordáshoz. Nálunk két félkör ívben meghajlított, vékony husángra kifeszített hálót használtak helyenként erre a célra. Az ív átmérője elérheti a 200 cm-t, általában 120–150 cm; kiterítve a keretes háló kör vagy ellipszis alakú. Egyik felére rakodnak, másik felét ráhajtják a rakományra és a husángívek közepe táján lógó kötéldarabokat összefogva, fél vállon át a hátukra vetve cipelik. Egy alkalommal akár 50–60 kg szálas rakomány is elszállítható vele, rendesen ennél kevesebbet visznek. A szénaív vagy hajdiván elterjedtsége a magyar nyelvterületen igen tanulságos: ismeretes a Dunántúl déli, délnyugati szélén egy széles, egybefüggő sávban végig a Mura és a Dráva mentében. Másutt – leszámítva egy-két Börzsöny vidéki falut, ahol kelepcének nevezik – teljesen ismeretlen. Magyar elnevezései közül a bőgő szó a legelterjedtebb (főként Baranya, Somogy déli szélén), szűkebb elterjedtséggel adatolható a hajdiván, hajtovány, mindegy, koppantó, kötröc, kecele, petrence, kaláta, tragacs, berhe, terézsia, merezsa (MNA III. 208. térkép). A dél-bácskai szlovákok krošňa, a szlavóniai horvátok a mreža, a magyarok merezsa néven ismerik (Bednárik, R. 1950: 13; Gunda B. 1982: 202–203).
191. ábra. Hajdiván összecsukva (1930 körül), Vas vm.
878Köznapi eszköz a szénaív (német Heubogen, Laubbogen) az Alpok számos vidékén, különösen keleti felén, ahol a szénahordó hálók egyéb változatai is igen kedveltek. Svájci, német, osztrák és északolasz, szlovén elterjedtségén belül legnagyobb összefüggő folt a Mura vidékén, Stájerországban és Dél-Burgenland területén található. Ehhez kapcsolódik területileg a szlovén, horvát és dél-dunántúli magyar tájak hajdivánja is. Erdélyben és az Északi-Kárpátok népeinél nyomát sem látni, de megtalálható a máramarosi és podóliai huculoknál. A szénaív másik nagy európai centruma a Baltikum, ahonnan a szomszédos belorusz és lengyel területekre is eljutott, a tárgy lett és litván nevével együtt. Ott learatott gabonakalászokat is szállítottak hajdivánnal. Szórványosan kimutatható északnémet és délsvéd területen. Svédországban a 19. század végén érte el maximális elterjedtségét, de története nem adatolható a 18. század előtt. Hasonló megállapítás tehető a tárgy hazai elterjedtségéről is. Ezért nehéz megmondani, hogy reliktumnak vagy innovációnak tekinthető-e inkább. Az Alpokban lomb, erdei avar szállítására is használták. Mindenképpen nagy múltú eszköze az európai gazdálkodásnak, de az évszázadok folyamán hol terjedőben volt, hol szűkebb területre húzódott vissza. Magyarországi elterjedtsége inter-etnikus kapcsolatokkal, népmozgásokkal, migrációkkal, élénk forgalommal magyarázható (Schmidt, L. 1962; Bringéus, N-A. 1964; Viires, A. 1964; Paládi-Kovács A. 1971: 412–414, 1979: 331–334; Kłodnicki, Z. 1975: 117–122).
192. ábra. Zsákhordó keretek (molnárlábak) liszteszsák szájának széttárására és emelésére a malomban (1950-es évek), Kalotaszeg (Kolozs vm.)
Ebben a tárgycsoportban említendő az a négyszög alakú fakeret is, amely a nehéz zsákokat emelgető és karon szállító, párban dolgozó férfiak munkáját könnyíti meg. Ennek hossza 25–30 cm, szélessége 15–20 cm, s rendszerint két piskóta alakú deszkácskából és két hengeres rudacskából állítják össze. Szívós, erős fanemekből készítik, a gazdaságban több nemzedéken át öröklődik. A zsákhordó férfiak nem a kezüket kulcsolják össze, hanem a zsákoló fakeret egy-egy rudacskáját markolják meg erősen, majd a zsákot a keretre döntik és felemelik. Ennek az eszköznek tucatnyi elnevezése ismeretes a magyar nyelvterületen (körömfa, markolófa, perec, csürök, kapocs, macska, zsákfa, zsákhordó fa), s mind a belső nyelvfejlődés terméke. A zsákhordó fakeret leginkább az északi népterületen használatos, Hevestől Zemplénig 879csaknem minden faluban megtalálható (Nagy B. 1954: 147–149). Ezzel szemben a Dunántúlon, az Alföldön és Erdélyben szórványosan fordul elő, főként uradalmak, malmok és nagyobb parasztgazdaságok használták.
Erdélyben hasonló rendeltetése volt a mónárláb elnevezésű Y alakú rövid faágnak (Magyarvista, Kolozs m.). Ilyen kétágú fát, illetve kb. 70 cm hosszú, ún. zsákhordó rudat szórványosan az északi népterületen is használtak.
A zsákhordó keret szomszéd népi elterjedtsége feltáratlan. Hazai szlovák, nyugat-dunántúli német és horvát falvakban itt-ott előfordul. Felbukkan Bihar román falvaiban (Bocşe, M. 1975: 587). Alsó-Szászországban és a nyugati szláv poláb népcsoportnál szintén ismeretes. Az eszköz hazai elterjedése nem előzhette meg a gabonás-zsákok használatát. Zsák szavunk német eredetű és a 14. század végén tűnt fel először, azonban lisztes- és búzászsákokat csak a 16–17. századtól említenek gyakrabban. A zsák és a zsákhordó keret terjedése összefüggött a különböző malomtípusok terjedésével, a nyugati faragómolnárok betelepülésével és vándorló molnárlegényeink közvetítő szerepével is (Nagy B. 1954: 151; Gunda B. 1956: 131).
Háton vihető rőzsehordó keretet hazánk erdővidékein csak néhány helyen használtak. A Börzsöny egyes falvaiban (Nagybörzsöny, Kemence, Bernecebaráti) minden háznál volt egy-két bazárka. Így nevezték azt a két Y alakú, vastag husángból készített teherhordó eszközt, amit 2–3 deszkapánttal szilárdan összefogattak és két hevederrel szereltek fel. A 100–120 cm hosszúságúra vágott száraz tűzifát a bazárka villásan szétnyíló szárai közé fektetve 30–40 kg súlyú rakományt nyertek, amit az erdőről háton cipeltek haza. Férfiak ritkán vették a hátukra, mert a rőzsehordás női munka volt. A nők korcsoportok szerint szerveződött, 5–10 tagú csoportokban, bandákban jártak az erdőre rőzsét gyűjteni. Ezt a széles gurtnival ellátott keretet jobban kedvelték, mint a fahordó kötelet. Nehezen repedő, szívós fafélét használtak a készítéshez (som, gyertyán, vadkörte). Az egész alkalmatosság magassága 110–120 cm, nyílástávolsága 40–50 cm volt (Erdélyi Z. 1956: 54). A rakomány súlyelosztása kedvező, mert a hát közelében magasodik és „nem húz úgy hátra”, mint a kötélbe kötött rőzse.
A Soproni-hegységben rőzsehordó, a debreceni erdőségben kákó, a Szernye-mocsár vidékén (Bereg m.) galucs néven ismerik. Hasonló teherhordó eszközöket nyugati szlovák és cseh tájakon, s különböző alpesi német csoportoknál figyeltek meg. Cseh és szlovák megnevezései (krůsně, krošňa, šragle) a drótos, ablakos vándoriparosok cipekedő eszközének neveként is élnek. Elzárt stájer tájakon a villás ágú rőzsehordó bazárka (Kraxn) mellett sok formai változata ismeretes a háton vitt kereteknek, s ezek alkalmazása is igen sokrétű (szénahordás, gyapjúszállítás a havasi szállásról, különböző tárgyak, például méhkasok szállítása). A nagybörzsönyi németek szintén használtak rőzsehordó keretet, amit Kraks(i)nak neveznek. Feltehető, hogy a Börzsöny hegységben az ő példájuk nyomán, s másutt is német származású erdészek révén honosodott meg ez a teherhordó eszköz (Gunda B. 1956: 102–130; Weiss, R. 1941: 136–172).
A hazai szlovák ablakosok fenyődeszkából készített, két hevederrel a hátukra vett keretben hordozták a táblaüveget. Gömör és az abaúji Hegyköz vándor ablakosai krosnyának nevezték a kb. 60 × 80 cm-es hordkeretet. Ennek kialakult egy ládicska elnevezésű fiókja is, amibe szerszámokat, kellékeket raktak. Gyöngyös (Heves m.) 881egyik külvárosában az ott élő szegény családok rőzsehordásra használtak lécekből készült, téglatest alakú krosnyát, amit a mátrai szlovák falvak sem ismertek (Peter-csák T. 1981: 441–442; 1992: 85).
88041. térkép. A bazárka, a hajdiván, a hátikosár és a kéregedények elterjedtsége a magyarságnál
