TARISZNYA
TARISZNYA
Valamelyik változatát a magyar nyelvterület minden részén ismerik, sőt egy-egy faluban két-három vagy annál is több tarisznyafélét használnak. Például a Szentendre-sziget tárgyi világához egyidejűleg hozzá tartozott a szőrtarisznya, a vászontarisznya és a bőrtarisznya is. Mindet férfiak használták és hosszú pánttal vállra akasztva hordozták (Gráfik I. 1971: 50). A Palócföldön az említett három tarisznyatípus mellett negyedikként élt a nők vászonból készült vászontarisznyája. Egyes formái kisebb-nagyobb régiókhoz, népcsoportokhoz, foglalkozási rétegekhez is kapcsolódtak. Erdély specialitása az átalvető, azaz kettős tarisznya; főként a központi népterületre jellemző a szőrtarisznya; a Palócföld jellegzetessége a vászon hátitarisznya.
Valamilyen tarisznyát a legtöbb európai nép használt. Ez a tárgycsoport mélyen 887gyökerezik az európai műveltségben. Tarisznya szavunk végső soron a latin canistra vagy a görög tajistrom szóra vezethető vissza. Tanistra alakban megtalálható szlovák, ruszin területen, távolabbi alakváltozatai pedig az albán, román, lengyel népnyelvben. A tárgy nagy múltjára vet fényt, hogy a mesebeli szegény fiú egy tarisznya hamu-basült pogácsával indult neki szerencsét próbálni. Ikonográfiai bizonyítékok is említhetők. Például a pécsi dóm 12. századi kőfaragványain már látható a tarisznya ábrázolása.
Egykor az egész nyelvterületen hordtak a férfiak fehér házivászonból varrott oldaltarisznyát, hosszú vállpánttal ellátott kis méretű zsákocskát. Napi elemózsiát vittek benne a mezőre, egy-két napos utazásra. A polgárosodó paraszti csoportok a 19. században már szégyellték, s a vászontarisznya mindinkább a peremvidékre szorult. A 20. század elején a göcseji férfiak kaszálás közben sem tették le a nyakukról, Hetésben pedig a nők is hordtak vászon oldaltarisznyát. Északon és az Alföld peremein a tarisznyás falvakat megszólták, libásnak, gunarasnak csúfolták. Sok táji elnevezése ismeretes. A Tiszántúlon és a Partiumban bakó, ritkábban szütyő, Nyitra és Bars falvaiban kápsa, Kalotaszegen szuszák, Hontban nyakbaöltő, a Székelyföldön pedig a tarisnya mellett ridike, lityike, ódalnyüzsgő tréfás neveken emlegetik. Nyugat-Dunántúlon baszárka, deszinka, cuka, jemeska néven ismerték. Északon és az Alföld egyes részein az 1930-as évekig az iskolás gyermekek is vászontarisznyában hordták füzeteiket és az elemózsiát. Moldvában a csángó férfiak és nők egyaránt hordták a vállra akasztható oldaltarisznyát, amit főleg gyapjúszőttesből varrtak (Halász P. 1996: 289–290).
Országszerte bekötött szájú tarisznyában hordták a mezőre a kaszaélesítés szerszámait (üllő, kalapács, tokmány, fenőkő). Ezt a kaszanyélre akasztották és fenes-tarisznya, tokmányos tarisznya néven emlegették.
Az Alföldön és a Dunántúl keleti felében a 19. században a polgárosuló parasztság már szívesebben hordott szőrtarisznyát. Hosszú bőrszíjjal vállon hordozható fedeles oldaltarisznya ez, amit főként kecske-, illetve tehén- és lószőrből szőtt anyagból varrtak. Készítésével szőrtarisznyás mesterek, képzett iparosok foglalkoztak, akik nagy kiterjedésű piaci körzeteket láttak el termékeikkel (Gönyey [Ébner] S. 1931; Domonkos O. 1955). Ez a tarisznyaféle és a mesterség is valószínűleg balkáni eredetű. Dunántúlon szőrtarisznya, a Duna vonalától keletre szeredás volt a neve. Kelet-Dunántúlon a szegényparasztok viselték, mert a nagygazdák inkább borjúbőr tarisznyát használtak. Erdélyben és Moldvában a gyapjúszőttes tarisznyák több változata használatos, de részletes leírásuk még nem történt meg. Gyapjú hátitarisznyát szlovák, lengyel, román, bolgár pásztorok is hordanak (Bednárik, R. 1950: 7–10; Paládi-Kovács A. 1976: 193).
Bőrtarisznyát, azaz kisméretű, hosszú bőrpánton lógatva, fél vállon hordott fedeles bőrtarisznyát főként pásztorok, vadászok, csőszök és kerülők használtak. Benne tartották apró tárgyaikat (bicska, tűzszerszám) és az elemózsiát. Szíjára csatolták a fából készült ivópoharat, csanakot is. Vándoriparosok (például drótosok), vándorkereskedők szintén hordtak bőrtarisznyát.
A kettős tarisznya Erdély és Moldva népeinek mindennapos teherhordó eszköze. Legismertebb magyar neve átalvető, de Kalotaszegen és Brassó vidékén inkább iszáknak nevezik. Vállon viszik oly módon, hogy egyik fele elöl, a másik hátul lóg.
88842. térkép. A hátitarisznya elterjedtsége Észak-Magyarországon
889Fehér kendervászonból vagy színes, mintás gyapjúszőttesből készül. Két száját korcba bújtatott zsineggel húzzák össze és kötik meg. Férfi ritkán veszi a vállára, inkább nők hordják, illetve a málhás szállításhoz használják. Az erdélyi románok, a mára-marosi huculok régi tárgya. Erdélyi történetét a 17. századtól írott források is megvilágítják. Széles elterjedtsége van a Balkánon és egész Dél-Európában.
A Palócföld jellegzetes eszköze a fehér kendervászonból készült hátitarisznya. Távoli munkahelyen dolgozó favágók, szénégetők, bányászok heti élelmüket vitték benne a hátukon. Szórványosan Gömörben, Abaújban, Beregben, Tolnában is él az emléke. Palóc neve négylábú tarisznya, lábas tarisznya. Ezen a néven említik a 19. század eleji írott források. A palócoknál a nők is hordanak hátitarisznyát. Szőtt mintákkal vagy hímzéssel díszített példányokat használtak ünnepi alkalomra (lako-dalom, búcsú, gyermekágyas asszony látogatása). Egyes falvakban csak díszes változatát tartják és főként búcsújárás alkalmával kötik a hátukra (búcsús tarisznya, szent-kútyi tarisznya, cifra tarisznya). Szűrposztóból készült hátitarisznyát használnak a Magas Tátra környékén (például gorálok), gyapjúszőttes hátitarisznyát a Balkán jel-legzetes pásztorvidékein. E cedidlo, cedilka nevű tarisznyának a terjedésében jelentős szerepe volt a vlach pásztormigrációnak (Paládi-Kovács A. 1976: 179–198; 1989a: 340–343).
