A SZEKÉROLDAL FORMÁJA ÉS MÉRETEZÉSE
A SZEKÉROLDAL FORMÁJA ÉS MÉRETEZÉSE
Eredetileg a szekér két oldala létrához volt hasonlatos. Ezért nevezi Erdélyben a népnyelv lajtorjának, Abaúj-Zemplénben pedig létrának. A létra szó ’szekéroldal’ jelentésben már a 15. század végén meghonosodott. Német jövevényszó, de talán szláv közvetítéssel is számolni lehet (TESz II. 761). Korai szekérábrázolásokon, s kezdetleges recens szekereken látható, hogy a létraközöket vesszővel fonták be kerítés módjára. A szekéroldal két vastag dorongjának elnevezései: oldalszár, ódalfa, ódalkáva, létrarúd, cső. A létrafoknak megfelelő elnevezések: záp, fog, fok, karfa, közfa, pálca. Palóc vidéken a szekéroldal neve derék, szekérderék. Alul 8 cm, felül 7 cm átmérőjű ódalfa keretezi, amit 8 karfa (záp) és három vaspálca fog össze. Hordáshoz használt hosszú derékban a palócoknál 10 karfa és 4 vaspálca található. A szekér- és kocsiderék magassága a Palócföldön megegyezik, csak a derék hosszában van eltérés a szekerek javára (Paládi-Kovács A. 1989a: 366).
Szekéroldal egy-egy gazdaságon belül is több változatban található: van hosszabb és rövidebb, magasabb és alacsonyabb, létrás és deszkaoldal. A létrás oldalnak is több változata van. Hordáshoz (kévés gabona és széna betakarítása) ritkazápos szekeret használnak, személyszállításhoz pedig sűrűzápost. A zápok sűrűsége tájanként is eltérést mutat. A Dél-Alföld – különösen a Bánság és Bácska – kiválik más vidékek közül sűrűzápos kocsijaival. Ott ugyanis a létrás oldalt a sok vaspálcát és vékony közfákat használó rácsos oldal váltotta fel (Csalog Zs. 1965: 16; Juhász A.–Lele J. 1971: 413; Herczeg M. 1983: 260; Bálint S. 1977a: 52).
A létrához hasonló szekérderék a 20. században a Dunántúlon és az északi népterületen már csupán szénahordó szekerek tartozékaként létezett. Ettől a formától személyszállító szekerek, kocsik vonatkozásában igen korán kezdődött az eltávolodás. A recens szekerek és kocsik oldalai két mértani alaptípusba sorolhatók. Egyik a közismert téglalap-idom, melynél az alsó és a felső oldaldorong egyenes és párhuzamosan fekvő. Ettől szembetűnően eltér a hajlított, ívelt, középtájon elkeskenyedő kocsiderék. Ennek alsó dorongja egyenes, de a felső dorong közepén ívesen meghajlik. A kocsiszekrény elején kisebb, hátul nagyobb mértékben felível. Hátul akár kétszer olyan magas a derék, mint középen. Ilyen kocsioldalt a Dunántúl és a Kisalföld 937túlnyomó részén használtak még a 20. század első felében is (MNA III. 195. térkép). Különösen a Nyugat-Dunántúl népe kedvelte ezt a formát. Tolna-baranyai és somogyi elterjedtsége szórványosan adatolt. Ez a kocsioldal megfigyelhető már a 16. századi ábrázolásokon is. Nyugati mesterek „magyar kocsi” ábrázolásain tűnik fel először. Többnyire fonott kas és lőcsös kitámasztás társult ehhez a kocsiszekrényhez. Az ívelt kocsioldal akkoriban az Európa-szerte „magyar kocsi” néven terjedő jármű egyik jellegzetes szerkezeti eleme volt. Valószínűleg a Duna mente, a Felső-Dunán-túl középkor végi újítása, amelyik később sem terjedt tovább a magyar nyelvterület keleti részeire. Dunántúli elterjesztésében a kocsi, komáromi, győri szekérgyártók mellett más központoknak is biztosan szerepe volt. Jellegzetes szerkezeti eleme a közelmúltig a somorjai kocsinak, a szerdahelyi kocsinak, a lébényi kocsinak. A „görbe oldalú” kocsit a 18. század elején említik a kisalföldi, dunántúli bognárok árszabásai is (Paládi-Kovács A. 1998b: 372).
93643. térkép. A szekéroldal formája a magyar nyelvterületen
Az ívelt, középen alacsonyabb kocsioldal tágabb, európai elterjedtsége nincs feltárva. A 19–20. században már aligha volt magyar specialitás, mert lett, lengyel, angol ívelt szekéroldalak ábrázolásait is ismerjük.
A szekéroldal méretei alapján az európai kontinensen és a magyar nyelvterületen is jellegzetes szekértípusok különíthetők el. Keleti és nyugati szláv, illetve balti tájakon a polyva és a szálas rakomány szállítására a rendesnél jóval magasabb, létrás oldalú, gyakran kalitkára emlékeztető szekereket használtak (Moszyński, K. 1929: 646; Bielenstein, A. 1907–1918: 552). A Kárpát-medencére szűkítve a kérdést, elmondható: „Az alföldi szekerek általában rövidebbek, mint a hegyvidékiek ...” (Györffy I. é. n. /1934/d: 264). Azonban a fuvarozáshoz és a szálas termények szállításához használt szekereket világosan el kell különíteni egymástól. Egyetlen gazdaságon, településen belül is többféle méretben léteztek szekerek, melyeknek méretezése főként az igaerőhöz igazodott. Debrecenben a 20. század elején az „egylovas kisszekér oldalhossza 5,5 sukk (1 sukk = 32 cm), a kisebb kétlovas szekéré 6–7,5 sukk; a nagyobb, 4–6 lovas szekéré 8–9 sukk volt” (Balogh I. 1965–66: 75). A járművek hosszát tekintve bizonyos táji eltérések is megragadhatók. Legrövidebb szekerek (4–5 sukk, kb. 130–160 cm) Észak-Tiszántúlon, a kapcsolódó Partium és az erdélyi Mezőség elzárt településein voltak (6 sukk, 190 cm). Itt-ott az északi népterületen is egészen rövid, 5–6 sukkos kocsikat használtak (Paládi-Kovács A. 1973a: 41, 1989a: 367; MNA III. 196. térkép).
A kétlovas alföldi szekerek és dunántúli kocsik többsége a 20. század elején 7 sukk (kb. 220 cm) hosszú volt. Például Szentesen és a környező alföldi településeken a lovas kocsi hossza rendesen 7 sukk, de az oldal magassága Szentesen 24 coll volt, szemben a szomszédság 20 coll magas kocsioldalaival (Csalog Zs. 1965: 9, 16; Herczeg M. 1983: 267). A pesti, váci, szentendrei, makói és más kocsigyárak már mintegy száz esztendeje terjesztik a 7,5–8 sukkos kocsit, s ezzel siettetik a korábbi táji hagyományok megszűnését. A 250 cm (8 sukk) hosszú kocsi- és szekéroldal főként a nyelvterület peremein (Nyugat- és Dél-Dunántúl, Hont, Nógrád, Gömör, Bács-Bodrog, Székelyföld) és a Duna menti kistájakon terjedt el. Ennél is hosszabb, 9–10 sukkos szekerekkel csak a nyelvhatáron fuvaroztak itt-ott (Őrség, Mátyusföld, gömöri Bányavidék). Az utóbbi száz-százötven év folyamán a fuvarozó szekerek hossza több vidéken megnőtt. Pest, Nógrád és Hont megye érintkező tájain a régi 940szekér (például a váckisújfalui fakószekér) mindössze 2 m hosszú volt. Ezzel szemben a 20. század derekán a vasalt rövid szekér Diósjenőn 9 sukkos, ugyanott a hosszú szekér 13 sukkos, s a Szentendre-szigeten is 10–12 sukkos szekéroldalakat használtak (Gönyey S. 1940a: 40, 1940b: 234; Gráfik I. 1971: 108).
93844. térkép. A szekéroldal kitámasztása a 20. század első felében
93945. térkép. A lőcsös szekér elterjedtsége a Kárpát-medencében
Szálasrakomány szállításához az Alföld, a Partium s az erdélyi Mezőség magyarsága nem használ a mindennapos fuvarozásnál hosszabb szekeret. Az Alföld parasztsága 6–7, a bácskai, bánsági és az erdélyi vármegyék magyarsága 8–9 sukkos szekérrel hordta be a termést. Hosszú oldalú szekereket a Dunántúl, az északi népterület és a Székelyföld parasztsága használt széna- és gabonahordáshoz. A nyelvterület nyugati és keleti szélein találjuk a leghosszabb szekereket. Vasban, Zalában, Veszprémben 15, sőt helyenként 16 sukkos (480–510 cm hosszú) szekéroldalakat használtak. Csíkban a hordó szekér lajtorja-hossza 4 m, Udvarhelyszéken 2 öl. Kelet-Dunán-túlon a hosszú karfás szekér hossza 3,5–4 m között ingadozik, északon (Gömör, Abaúj) pedig 4 m körül van (Paládi-Kovács A. 1973a: 43; MNA III. 197. térkép; Gönyey S. 1942a: 273; Haáz F. 1932: 15; Pusztainé Madar I. 1980: 216; Paládi-Kovács A. 1982a: 76, 1989a: 370, 1993a, 1999a: 944–947). A hosszú derékkal megnyújtott szekér elterjedtsége csaknem egybevág a szénásszekér lekötéséhez használatos nyomórúd területével.
Föld, homok, kavics szállításával kapcsolatosan terjedt el a zárt kocsiszekrény, s vele a hozzá szükséges aldeszkák, deszkából készült szekéroldalak és szekérvégek (székely bütü, köznyelvi súber). Ezek legelőbb a bányászathoz, erdei iparokhoz kapcsolódtak, terjedésük a 19. század út- és vasútépítkezései, folyószabályozásai és városépítkezései révén országszerte megfigyelhető.
