TÁLTOSLÓ
TÁLTOSLÓ
Népmeséink különös alakja a táltosló, amely repülni és beszélni tud, az eseményeket előre látja, tüzes parazsat eszik, segíti a hőst a párviadalokban és abban, hogy eltűnt feleségét megtalálja. A táltosló főleg az AaTh 400, 465B*, 531, 532 mesetípusokban fordul elő. A magyar változatok azonban annyira eltérőek, hogy redakcióként való nyilvántartásuk indokolt. A BN 400 I* (Tündér Ilona), MNK 400* (Szép Miklós) és MNK 468* (Hollófernyiges) típusokhoz tartozó népmesékben közös az, hogy a hős elindul felesége, Tündér Ilona felkeresésére. Nehezen megtalálja, de kétszeri próbálkozással sem sikerül őt elhoznia. Majd táltoslóra tesz szert – általában a boszorkány három lovának megőrzése fejében (AaTh 556F*) –, s harmadszorra már kiszabadítja Tündér Ilonát. Az aranyhajú leány (BN 531) mesetípus változataiban nemcsak a táltosló ténykedése, hatalma figyelemre méltó, hanem a táltosfiúé is. Ugyanis e mesetípus hőse szinte teljesen azonos a hitvilág táltosával. A „táltos” más mesetípusokban sem ismeretlen (MNK 328A: Táltosfiú; MNK 511 B: Táltos bikácska). „Ezekben a mesékben sűrűsödik leginkább a táltosra vonatkozó képzet, itt látható leginkább, milyen hiedelem kapcsolódik a táltoshoz. Ezek a mesék azonban arra is rámutatnak, hogy a táltosló és a táltosember képzet nem két különböző, egymástól elválasztó fogalom, hanem igen sokban szervesen összekapcsolódik. A táltos és a táltosló együttesen képes valamit végrehajtani, a mesei cselekményt végigjátszani. Számos esetben a táltosló és táltosember tulajdonsága, képessége felcserélődik. A táltos akár ember-, akár állatalakú, jövőbe lát, tudja alakját változtatni, és ritkábban újjáéledésre is képes” (Kríza I. 1964: 75). „A táltos a 99mese elején általában még mint gyerek jelenik meg. Lusta, dologtalan, magábavonuló, olyan, aki keveset törődik mások dolgával. A hiedelemmondákban is így jelenik meg a táltos. Gyermekkorában a közönséges gyerekektől eltérő módon viselkedik, hallgatag, búskomor” (Kríza I. 1964: 83). A táltosló természetfeletti képességekkel rendelkezik, ugyanis előre tudja, hogy gazdájára milyen feladatok várnak, előre tudja, akárcsak a hiedelemmonda hőse, hogy néki viaskodnia kell.
A táltospárbaj mind népmeséinkben, mind hiedelemmondáinkban lényeges vonás. Hiedelemmondáink szerint a foggal született gyermekből táltos lesz, akinek legénykorában egy másik táltossal kell megküzdenie. A legény fehér bikává változik, és összecsap egy fekete bikával. Társai segítségével legyőzi és elkergeti a fekete bikát, majd visszaváltozik. Ezután hét évig jó termés várható. A táltosok küzdelme néha csődör, láng vagy tüzeskerék alakjában megy végbe. Diószegi Vilmos kutatásaiból tudjuk, hogy a táltoshiedelmek a honfoglalás kori sámánhit emlékeit őrzik (Diószegi 1958: 342). A táltosló a szibériai hősénekekben is olyan, mint a magyar népmesékben. „Minden hősnek kell rendelkeznie csodás képességű paripával, amelynek első és legfontosabb tulajdonsága, hogy repülni tud égi és földalatti világban egyaránt” (Vargyas 1961: 3).
A táltoslovak küzdelme népmeséinkben általában a következőképpen megy végbe: A tizenkét fiútestvér ott akar házasodni, ahol tizenkét lány van. Betérnek egy boszorkányhoz, akinek tizenkét lánya van. A legkisebbik fiú – táltoslova tanácsára – éjszaka helyet vagy fejkendőt cseréltet, s emiatt a boszorkány a saját lányait öli meg. A fiúknak menekülniük kell. A fiú útközben különböző tárgyakat felvesz. A fiú (egyedül vagy bátyjaival) beáll egy király szolgálatába, aki követeli, hogy a tárgyak gazdáit sorra hozza el. Előbb el kell hoznia az aranyhajú lányt, majd az aranykacsát, végül az aranyménest. Az utolsó feladathoz a fiú kilenc bivalybőrt kér, hogy a lovát beburkolja. A vezérmén viaskodik a táltoslóval, de mire lerúgja a bivalybőröket, elfárad, és ezért a küzdelemben alulmarad. Ezután az aranyménes követi a táltoslovat. Az aranyhajú lány kérésére a fiú megfeji a kancákat, és a forrásban lévő tejben megfürdik. Nem ég meg, mert a táltosló odaáll a kád széléhez, és lehűti a tejet. A kancatejfürdő után a hős hétszerte szebb lesz. Ezt látva a király szintén beugrik a tejbe, de ő már bennég. A hős elveszi az aranyhajú lányt. Solymossy Sándor erről a meséről írja, hogy a keleti lótartó népeknél a kádakba fejt, forrásban lévő lótej – kumisz készítése céljából – közönséges látvány; ismert tótolvajlási mód az is, hogy a ménest hasonló módon ellopják (Solymossy 1922: 30).
Az állat vagy láng alakjában való viaskodás népmeséinkben is gyakori (Kodolányi 1945: 34). Egy besenyőtelki mesében a sárkányok apját, egy bikát kell a hősnek elpusztítania (BN 301B). Pusztahanyi mesében a hősök veres láng és kék láng alakjában küzdenek (BN 552). Az AaTh 328 A* mesetípus magyar változataiban általános, hogy a hős és a sárkány veres és kék láng vagy tüzeskerék formájában viaskodik. Az égitestszabadító hős, akárcsak a hiedelemmondákban, valakinek (esetleg egy madárnak) a segítségével győzi le ellenfelét.
Említést kell még tennünk a táltos-mondakörhöz tartozó „feldarabolás” motívumról, arról a hiedelemről, hogy a révület (elrejtezés) idején a táltosok (garabonciások, tudósok) kezét és lábát kicsavarják, szétszaggatják, majd új életre keltik őket. Midőn a táltosjelölt feléled, már a „tudomány” birtokában van. Ez a motívum gyakori az AaTh 325 (Varázsló és tanítványa) mesetípus magyar változataiban is. E mesékben a szegény ember a fiát varázslóhoz (ördöghöz) adja tanulni. A varázsló a fiút szétdarabolja és összerakja, ez esetleg háromszor is megismétlődik. A szétdarabolással a fiú tudományra tesz szert, s 100megszabadul az ördögtől. Lónak változva apjával eladatja magát, de az apa feledékenységből kantárostul adja el a lovat, s nem tudja, hogy a vevő maga a mester (ördög). A fiú többszöri átváltozással igyekszik megszabadulni az ördögtől, aki különböző állatok alakjában üldözi őt; a párviadalból a tanítvány kerül ki győztesen. A hős feldarabolásának és összerakásának motívuma előfordul az AaTh 301, 303, 311, 315 és MNK 590* mesetípusokban is, amelyekben a szétdarabolt és forrasztófűvel, élesztővízzel feltámasztott hős „hétszerte erősebb” lesz, mint annak előtte volt.
Diószegi Vilmos a táltos-mondakör és a magyar népmesék „feldarabolás” motívumát vizsgálva arra a megállapításra jut, hogy ez a sámánképzet maradványa. A sámánhit szerint ugyancsak természetfeletti lény választja ki a leendő sámánt; sámánnak mindig fiatal fiút választanak. A sámánjelöltet (a lelkét) extázis alatt a másvilágra viszik és ott feldarabolják; a fiú magához térve tudós sámánná lesz (Diószegi 1958: 86–121). Ortutay Gyula megjegyzi még, hogy a szétdarabolt, halott mesehős feltámasztásának elképzeléséhez erősítést nyújthattak a középkori legendáriumok és prédikációk szentjeinek feltámasztás-csodái is (Ortutay 1940: 390).
