MŰFORMA ÉS ELŐADÁS
MŰFORMA ÉS ELŐADÁS
Rövid, mulatságos történet, amely személyt, típust, helyzetet, állapotot egyszerű cselekménnyel, párbeszéddel és ötletes csattanóval jellemez: e sajátos jegyekben határolható el az anekdota a népköltészet egyéb műfajaitól. Lényegét azonban pusztán szövegei alapján aligha határozhatjuk meg (György 1943; Voigt 1979b; Vöő 1981: 172–176).
Bár írásban, nyomtatásban évszázadok, sőt évezredek óta rögzítik a műfaj válogatott típusait és változatait, valójában csak élőszóban, az előadók közvetlen tolmácsolásában mint életjelenség éri el teljes hatását. Így önellentmondást rejtő vállalkozás a szájhagyományban élő forma vizsgálata, írásos lejegyzések, vagy akár hangfelvételek alapján, amelyek csak keveset árulnak el abból a játékosságból, amely az anekdotamondás szoros tartozéka (Sándor I. 1965, 1977; Hoppál 1977b: 71–84; Faragó 1974; Kovács Á. 1974a, 1974b, 1977a).
Elsődlegesen szórakoztató funkciója szembeötlő e műfajnak, s ez a körülmény, valamint rövid terjedelme, mintha eleve az anekdota alábecsülésére csábítana. Valójában az apró jellemrajzok, életképek általános emberi tartalmakat is hordoznak. Az emberi gyarlóság (vagy olykor kiválóság) örök példáit villantják fel rendkívüli ötletességgel a hallgatók előtt. Egy-egy jellegzetes emberi vonás kisarkítása által váratlan fény derül e típus komikus egyoldalúságára; s így ami mulattat, egyúttal értékelésre is indít, a jó–rossz, ügyes–ügyetlen, erős–gyenge mértéke szerint minősül. A rövid életű, pillanatokra szóló városi képződménnyel, a viccel szemben, amely természetesen falusi népünknél is kelendő, az anekdota szelídebb történeteket hagyományoz tovább. Éppoly maradandó kategóriája népköltészetünknek, mint a mese, monda, legenda.
Az anekdota éltetője a csattanó. Ez biztosítja egyes típusainak továbbélését évszázadokon, sőt évezredeken át, ez kelendőségét különböző tájak, országok, földrészek népei körében. A csattanó jellege szerint különböztethető meg a műfaj két főcsoportja.
Számos idevágó történetben a cselekmény e záróaktusa egy-egy kirívóan mulatságos, furcsa tett. A tett magáért beszél: bukfenc, bugyuták otrombasága, imposztorok mesterkedése, másokat megcsúfoló, kijátszó gazemberkedés, félkegyelműek póruljárása. Megfelelő közönség számára tapsra ennyi is elég. A történet mondanivalójának szavakba foglalására – mintegy záradékul – nincs is szükség: „fő, hogy durranik a vége”, mint egy Zenta környéki idős parasztember mondotta. A csíny előadása pedig szövege szerint úgy hat, mintha valamely megtörtént esetet idéznénk, csattanója olykor a csíny játékos megismétlésévé, a tréfa reprodukciójává is alakulhat. E nyers és igénytelen szövegeket jelöli ugyanis műszóként tréfa vagy trufa szavunk. Az ilyenekben a baj, a fölsülés olykor 168akár jóhiszeműeket, gyöngéket, sőt testileg fogyatékosakat is sújthat, szembeszegülve a komikum ártalmatlanságát valló esztétikai szemlélettel. Számos idevágó történet alpári hangvételű, vaskosságával keresi a hatást. Egyes típusainak eredete feltehetően távoli történelmi korszakokig nyúlik vissza: ókori mimusok, középkori utcai bohócok, a farce-ok és Fastnachtspielek vásári mulattatói biztosították előadásukhoz az alapmodellt. Valószínű, hogy a trufa az anekdota ősibb műformáját képviseli (Ebeling 1887; Tolnai 1919: 104; Peuckert 1938; Kardos 1955; Neumann 1979).
A műfaj másik csoportjánál a szöveg igényesebb, az alakok jellemzése gondosabb, a hang mértéktartóbb, a csattanó nyelvi-stiláris szempontból is megformált. A szövegek kialakításában idők során nyilván irodalmi hatás is érvényesülhetett, csiszolásukhoz a szóbeli és irodalmi tradíció váltakozó kölcsönhatásban járult hozzá. Gyakran ott árulkodnak a paraszti szájból elhangzó mai változatokon régi korok, szellemi áramlatok jegyei is, amelyek szárnyat adtak nekik. Formai szempontból pedig különösen szembetűnő a történetek záróötletének, a „point”-nak kimunkáltsága, amely valóban hangsúllyal és hatásosan teszi ki az anekdota végére a pontot. A műfaj e második főcsoportjára mint a szorosabb értelemben vett anekdotára kínálkozik megjelölésül az Erdélyi János alkotta adoma szó (Erdélyi J. 1851; György 1943; Voigt 1979b; Vöő 1981: 175–178; Schmidt, L. 1963a: 299–311; Moser-Rath 1969).
Bár a csattanó lelke az ötlet, ennek azonban nyelvi-stiláris megjelenítése a döntő. E nyelvi megoldások változatai beláthatatlanul sokfélék. Olykor akár a lehető és lehetetlen szembeállítása, az önellentmondás nyelvi kisarkítása hatásos. Ilyen pl. a köhögő palóc együgyű válasza a vigasztaló szavakra: „engedje Isten, hogy még vagy húsz évig továbbköhögjék”, – „ha még én húsz esztendeig így köhögök, nem ěrem ěn meg a gyüveő nyara’ sse!” Nagy szerepet kap a csattanó alakításában az igekötő, amely szokatlan árnyalatúvá színezheti, sokatmondóvá formálja az elmondottakat. Mint történhetett, hogy a kabaiak „hazafeküdtek” Debrecenből? Későn indulván, rájuk esteledett, az út szélére dőltek pihenni, ott pedig a szél mindig a Debrecen felől fekvőt érte. A didergő pedig, egyik a másik után, mindig a sor kabai végére feküdt át pihenni. Így aztán virradatra már „kabaj nap sütött a hasukra”. Különösen hatásos, ha a csattanó leleplező értékű, s bár merő szójáték, a csípésre visszavág. A karcfalvi székely elbámul a kikent dámán a szeredai piacon, hogy még a pipát is kiveszi a foga közül. Az asszony hát rámordul: „Mit bámul úgy? Nem vagyok én új kapu!” A székely elérti a célzást, de nem is hagyja annyiban: „Már hiszeng legyek én borju no. Hanem a kapu osztán nem új. Úgy látom, meg van reperálva.” Arra is van eset, hogy a hagyományos csattanó már nem elégít ki egy-egy közösséget, s a találékony előadó, akár az előtörténet módosításával, új záradékot teremt (Istvánffy 1912: 105; Borbély 1891; Péterfy 1910: 80; Orbók 1942 82; vö. még Hoppál 1977a: 78–79).
Az anekdota szemiotikai képletének meghatározása, kommunikáció-elméleti megközelítése e két alapforma, a tréfa és az adoma jellegétől függően eltérő eredményeket kínál (Hoppál 1977a: 61–85; Vöő 1981).
Ami az anekdota szellemesebb műformáját illeti, ennek tartópillére nyilván a csattanó: ez élteti, hordozza tartalmát korszakok és földrészek fölé emelkedett állandósággal, sugározza és juttatja érvényre nevettető, komikus hatását. Ám e pillér funkciójának biztosításához az előkészítő elemek, az alaphelyzet meghatározása, a szereplők bemutatása, a történet elindítása, s a feszültséget kiváltó fordulat jelzése – külön-külön vagy összevontan – ugyancsak szoros konstrukciós kellékek. Mintegy támasztószerkezetei a 169pillérnek, logikus előkészítő fokozatok, amelyek nyomán a csattanóba foglalt tartalom váratlan-hirtelen kibontakozik. A kapcsolat a bevezetés és záradék között mégsem teljes, az előkészítés nem több, pusztán várakozásunk fokozásának eszköze, a kibontakozásnak, csattanónak végül is a meglepetés erejével kell hatnia.
A tréfa (trufa) jellegű csínyek nem alkotnak hasonlóan egyértelmű, stabil elemekből egységgé szerkesztett alapmodellt. A csínynek lényegéből eredő sajátsága, hogy önmagáért való, előkészítő elemeinek logikai összefüggései lazák. Elkövetője és elszenvedője közt még az érdekek ellentéte is hiányozhat, a versengés indítéka csak alkalmilag érvényesül, az eseményeket pusztán a felülkerekedés motívuma irányítja. A szemiotikai modell tehát úgyszólván esetenként változik, esetleg a trufák egy-egy csoportjára jellemző. Így érthető, hogy e műformának valóban nem lehet elengedhetetlen tartozéka a szellemes fogalmazású csattanó. Elég, hogy a hős a maga karakterének, jellegzetes tulajdonságainak s így a hallgatóság elvárásainak is megfelelően csalással, félrevezetéssel, ügyességgel vagy akár erőszakkal, de látványosan győz.
Az anekdotát, mint népköltészetünket általában, a hagyományos közösségi alkalmak, a társas együttlét akár munkában, akár pihenőben, szórakozásban, ünneplésben szokásszerűem töltött órái éltetik. Ilyen környezetben a jókedvű szövegeket nem jellemezheti az a vázszerű egyszerűség, stiláris dísztelenség, amely városokban, futó utcai találkozásokon elsuttogott szövegekre („Flüsterwitz”-ekre) jellemző (Gamm 1965). Inkább a patriarchálisan kedélyes, eleven színezőkészséget biztosító, friss, de el nem sietett előadásmód válik meghatározóvá. Ezáltal telik meg élettel a hagyományos cselekményváz: a történet itt és most játszódik le. A szöveg azt a társadalmi kontextust érzékelteti, amelyben előadják, s aki elmondja, ad hominem, a jelenlevőkhöz igazodik. Alkalom, környezet, a hallgatóság jellege, összetétele, a benne feltételezett világkép egyaránt ihleti és irányítja a szöveg megformálóját (Hoppál 1977a). A hagyományban a maga általánosságában élő szkéma tehát helyi vonatkozásokkal színesedik, korszerűvé lesz, maivá és hazaivá, s egyben magyarrá formálódik (Jókai 1860; Perényi 1901; Sándor I. 1977).
A befejező ötlet állandó és változtathatatlan lévén, e formálódási folyamat az előtörténetben megy végbe. Általában csak az előzmények szövegszerű kibontása ad alkalmat ahhoz is, hogy a csattanó kellő hangsúlyt kapjon. Irodalmi feldolgozásban, szűkszavúra fogva egy-egy anekdotánk vajmi szegényesnek hat. Egyik folyóiratunk így rögzítette az ismert anekdotát: „Sokat tartott a harangozó ügyességére, s ha valahol harangozni hallott, és rosszul, mondá: – Ezt nem én harangozom. Ha pedig jól harangoztak: Ezt én harangozom – mondá megelégedve” (Vasárnapi újság 1855: 372).
E szerény vázlat élettel telik meg az anekdota székely változatában. Az öreg harangozó, mondják Firtosváralján, Nyikostető mögé ment szénát csinálni. Vihar jött, ilyenkor harangozni kell a vihar elébe. „Eleget szedte a lábát, de későn jött. Hanem a szomszédja otthon vala, aztán kisegíté a bajból. Harangozott helyette a rossz idő elé. A tanító a falu végén találkozott a hazasiető Dani bával, s kérdé: – Miért nem siete haza, mert úgy nem tud senki harangozni a vihar ellen, mint Dani bá. – Jó, jó, hiszen már vén vagyok – felelt az öreg –, futni nem tudok. De jól mondja a tanító úr, mikor jöttem bé a Nyikos tetején, meghallottam a harangszót, egybe tudtam, hogy nem én harangozok” (Péterfy 1910: 80).
A puszta ötlet, mint azt az irodalmi változat mutatja, valóban szegényes a népi „feldolgozáshoz” képest. Ám hasonló különbség figyelhető meg a paraszti ajakról lejegyzett változatok közt aszerint is, vajon pusztán négyszemközt, a gyűjtő számára hangzik el a történet, vagy a maga természetes környezetében, a közösség előtt mondják. Néhány 170mondatra korlátozódott terjedelemben, a lényegre szorítkozva, így jegyezték föl palócföldi anekdotánk egyik változatát.
„– Êldes apâm! Mi ja kënn szójóba jaz a vörös?
– Nyelvem, te szamór.
– Hogy a fenë egyë meg a könn nyelvêt, min’ bësodrotta ja turaós galuskót” (Istvánffy 1912: 105).
Ugyancsak nyelvjárásban, Vácott, jegyezték fel az anekdota felfrissített formáját, különösen szerencsés, az előadói pszichológiára is rávilágító szövegezésben:
„Naddolog vót a. Nëm tom, ê tom-é még mondanyi. Mëttprobâlom. – Hugy-is vót, no!?
Ugy-e, hok krumlyisalâtât fittek pandzurka (picinyke) sunkadarapkâkva kevervel, vaty pety, hogy ëp pár darapka sunka vót fëtâlalva jó sok krumplyikarikába szilidítte [?] – mânn êfelejtëttem. No de olëzânz, mind a némët tánc. Elég ah hozzâ: ëp paraszt embër és a leginfia eggyütt falatosztak.
Az ember a sunkâhol lâtott, a legin pesz szëmérmetessígbű a krumplyit erőtette magâba; mer az gondóta, hogy apja maj csak han neki is a sunkâbú. De mikó lâtta, hogy apja a krumplyit csak úp piszkâgattya és mânn az utósó sunkadarapkât is êszëgyi elüle, mânn tovább nem âhatta és isz-szó apjâhó: Apâm! mi az a vërës a kê szâjâba? Hât a nyêvem, felêt az apa. – No akkó ëgye mëg a fene a kê nyêvit, haszë mind êfalta elülem a sunkât” (Simonyi 1902: 61).
Az előbbi, kurta változat mintha alig több, csupán az utóbbinak csattanója volna. Emebben az első személyű előadás, az előtörténet, az előadó bizonytalankodása, majd – „olezánz” – magára találása, s főként hogy nem felejti megemlíteni, apa és fia hagyományos módon, közös tálból esznek, s így ügyes fokozatossággal vezet a dühös, komikus kifakadásig: a paraszti közösségben szokásos előadást példázza.
Bár szerény számban, akadnak az anekdotának némileg összetettebb szerkezetű típusai is. Néhány közismert anekdotánk három-három, tartalmi-formai rokonságuk alapján párhuzamos történetet épít egymásra. Így az elsőben kialakult feszültség meg-megújul, sőt erősödik a második, harmadik fokozat által, s szellemesen kielégítve a felcsigázott várakozást, a konstrukció befejezésében enged fel. Ilyen a cinkotai kántor dolga, akinek három furfangos kérdésre kell megfelelnie: hol kel fel a nap?, mennyit ér a király?, s mit gondol a király? Ilyen az „okos leányt” dicsérő anekdota, akinek lehetetlen feladatokat kell megoldania: fonni aranyfonalat százesztendős kócból, megfoltozni a lyukas korsót, s teljesíteni a parancsot: „Hozz is, meg ne is, legyen is meg ne is!” E hosszú történeti múltú, nemzetközileg ismert anekdotákat népünk Mátyás király személyéhez fűzve szokta mondogatni (Anderson 1923; Jókai 1857b: 12–14; Gaál F. 1886; Kálmány 1914b: II. 132; György 1934: 103–104. l., 33. sz., 212–213. l., 234. sz.).
Néhány további anekdotánkban még több a kurta, sűrű egymásutánban felsorakoztatott építőelemek száma, s ezek gyors iramú előadása, az igen–nem, jó–rossz, szerencsebaj ellentétpárok dialektikáját érvényesítve, biztosít komikus hatást. Idevágó példáink hagyományháttere ugyancsak széles. A hű barát élete fordulatairól számol be társának: megházasodott („jó”), de rossz asszonyt kapott („rossz”); viszont szép hozományt kapott, s nyájat vásárolhatott („jó”), de állatai elhullottak („rossz”); bőrük árán mégis házat vett s bár ez a ház le is égett („rossz”), – itt a csattanó: – felesége is ottégett („jó”). Hasonló szerkezetű a Kíméletes közlés, máskor Nincs baj címen emlegetett anekdota is. A szót itt is a jó barát viszi, előadván a megnyugtató bevezetés után – otthon 171„semmi baj” – jól kiagyalt fokozatossággal a társát sújtó bajok sorát. „Semmi újság”, mondja, éppen csak a kutyájuk pusztult el; s az is a romlott lóhústól, merthogy odavannak a lovaik is, a vízhordásba szakadtak bele; leégett a házuk is, a sok gyertya hozta fejükre a bajt; s az mind ottégett anyjuk koporsójánál; az szegény nem élte túl a szégyent, hogy lánya – a jó barát testvére – megesett. E terjedelmesebb történetekben az alkotóelemek tetszés szerint szaporíthatók, csak az a fontos, hogy fokozatokban emelkedve jussanak el az asszonycsúfoló befejezéshez (Jókai 1857b: 261; Königsfeld 1876; Viczián 1889; Duka 1983: 191, 192; vö. György 1934: 149. l., 112. sz.).
Hasonló struktúrák nemigen engednek meg szélesebb előjátékot, hatásukat éppen vázszerűségük váltja ki. Szorosabb, korlátozottabb mennyiségű (és minőségű) anekdotakészlettel rendelkező közösségekben kedvindító hatású akár a puszta célzás, utalás vagy emlékeztetés az ismert témára. A Kíméletes közlés amerikai magyaroknál följegyzett változata jól példázza ezt a jelenséget: „Zöld magyar érkezett az egyik pennsylvanai plézre. Az újonnan érkezőt megkérdezi falubelije, hogy mi újság otthon? – Nincs semmi baj – feleli a kérdezett –, csak a húgod kezét levágta a gép; a tehenetek megdöglött; a bornyút bevitték adóba; s a feleséged mással él” (Nagy D. 1979a: 23. l., 194. sz.). E jelenség megfigyelésén alapszik az ismert „vicc”, hogy az elmegyógyintézet lakói sorszámmal jelzik az egymás közt agyonnyúzott történeteket, s már a sorszám hallatára is hasukat fogják nevettükben; mikor azonban külső látogató is próbát tesz egy számmal, a hatás elmarad: „a viccet kell ám tudni elmondani is!” (Csikós Tóth András közlése, 1950).
Népünk ajkán az anekdotáknak áttekinthetetlenül gazdag állománya él. Ez az állomány azonban alkotóelemeinek népköltészeti értéke szerint korántsem egységes. A pillanatnyi ötletből származó alkalmi szellemességek, tréfák közt számos csak „egyszeri olvasat”, nem hagyományozódik, s eleve kiesik a variánsokban élő és öröklődő szövegek tanulmányozására hivatott néprajz érdeklődési köréből. Más szövegek pusztán irodalmi életet élnek, népünk ajkáról lejegyzett változataik ismeretlenek; többnyire csináltságuk is jelzi idegenszerűségüket. Az anekdotakincs törzsanyagát ezekkel szemben a „világjáró”, azaz vándoranekdoták alkotják. Ezek száma mai ismereteink szerint négy-ötezerre tehető, típusaik életét viszont a variánsok olykor hihetetlen gazdag sora tanúsítja. E típusok eredetét tisztázni, kibontakozási útját végigjárni, táji-történeti színeződésének okait feltárni, családfáit sorra felderíteni, s ekképpen a törzsállomány történelmi rétegződéséről képet kapni – megannyi alapvető kutatási feladat (György 1934; 1938; 1943).
A vándoranekdoták mellett további kiterjedt csoportot képviselnek helyi anekdotáink: olyan történetek, amelyeknek élete egy-egy szűkebb táj, többnyire egyetlen falu tradíciójára korlátozódik, s átörökítésük nem halad meg több, mindössze két-három generációt. E szorosabban egyes falvak, városok tudatvilágát, történelmi, társadalmi, művelődési viszonyait jellemző történetek néprajzi szempontból sok értékes tanulságot kínálnak. E helyi tradíció vizsgálatára csak újabban fordít különösebb gondot tudományterületünk, egyrészt gazdag anyagának jó áttekintését, másrészt minőségének értékelését jelölve ki vizsgálati feladatul (Sándor I. 1977: 122–123; Voigt 1977: 23–24; vö. főként Nagy Czirok 1963; Tőke 1983).
