ÓKORI ÖRÖKSÉG
ÓKORI ÖRÖKSÉG
Élőszó vagy írott források közvetítésével – ki tudja, milyen földrajzi vándorút eredményeként, s mely történelmi korszakban – beleszövődött a magyar hagyományba az anekdotáknak egy olyan csoportja, amelyet még az európai műveltséget megalapozó görög-római világ örökségének kell tekintenünk. Az antikvitás nagy auktorjai, filozófusok és költők, szónokok és történetírók számos szellemes mondást, vidám, apró történetet örökítenek meg munkáikban; ezek pedig részint e források közvetlen közvetítésében, részint mint az eredeti szövegekből kiemelt, önálló apoftegmák gyűjteményekbe foglalva, 182úgyszólván az európai műveltség közkincseként vészeltek át zivataros évszázadokat. Újkori népszerűsítésükben jeles szerepet kapott Rotterdami Erasmus (1467–1536) nagyarányú latin apoftegma-gyűjteménye (1531).
Hogy hosszú és többlépcsős hagyományozódás eredményeként ezt az örökséget népünk is birtokába vette, közismert történetek sora igazolja. Bornemisza Péter is idézi már a gyermeki háláról közszájra került történetet (1955: 860): „Mondgyac midön egy apat az fia el ki hurtzolna üstökenel fogua az kapun kíuül, es az sarba tapodna es verne. Mond az Attya: Hagy el fiam, mert en az Atyamot czac az ayto küszöbig vontam.” A történet Arisztotelész Etikájából kelt szárnyra (i. e. 4. század), népünknél ma is mondogatják, s nemcsak példaként, hanem komikus éllel, cigányanekdotává formálva is (György 1934: 134. l., 85. sz.; Dugonics 1820: II. 140; Dömötör S. 1929b: 88. l., 64. sz.). Kedvvel idézgetett anekdotánk az asszonynép csúfolására, mint kér szomszédjától oltóágat a gazda arról a fáról, amire annak már három házsártos felesége akasztotta fel magát. Az anekdotát már Cicero is (i. e. 106–43) hallomásból mondja el – „audivi” – retorikájában (De oratore, 2, 69), s népünknél a Hármas historia, kalendáriumok s népszerű gyűjtemények tették kelendővé (György 1934: 91. l., 11. sz.; 1938: 79). Egy fiatal háromszéki gróf meglát egy parasztlegényt, aki mintha szakasztott mása, ikertestvére volna, s megkérdi „Nem szolgált az anyád az apám kastélyában?” S a válasz: „Nem, de édesapám volt parádés kocsis a gróf úr édesanyjának szolgálatában.” Plinius (62–111) az esetet Augustus császárról meséli leveleiben; s ugyanígy kortársa, Valerius Maximus is (György 1934: 137. l., 91. sz.; Orbók 1942: 155). Népünkhöz a felvilágosodás kori anekdotatárakból kerülhetett.
Ezek az idézetként mondogatott klasszikus történetek záradékul nemritkán magvas gondolatokat fogalmaznak meg, befejezésük inkább tanulság, mintsem csattanó. Következik ez az apoftegma ókori funkciójából, amely kiváló személyek bölcsességét volt hivatva tanúsítani. Hazai változatainkban érthetően hiányzik az egykori bölcs szerzőkre való hivatkozás, az anekdota önmagáért beszél.
Mégis fennmaradt egy késő római kori gyűjtemény, amely már az anekdota folklórértékű műfaját képviseli, tudós utalás nélkül közszájon forgó mulatságos történeteket köt csokorba. Ismeretes, hogy a gazdagok asztalánál a görög-római világban éhenkórász paraziták is helyet kaptak. Az ő feladatuk volt a vendégek mulattatása, s mint Plautus (i. e. 254–184) följegyezte, e feladatukra könyvekben kerestek segítséget. Közéjük tartozott-e Hierokles és Philagrios, aki görög nyelven, görög és római gyűjtésből vegyesen, a 250 anekdotát tartalmazó munkát összeállította – bizonytalan. A 4. század folyamán szerkesztett mű Philogelos címe a nevetés különleges gyönyörűségére céloz, magyarul talán „kedvderítő”, „nevettető” formulákkal volna tolmácsolható (Löwe 1981: 86–88).
Anekdotái meglepően csengenek össze a magyar anekdotakincs számos darabjával. Gyakran olyan ismert típusokat jelenítenek meg, mint a lusta, a részeg, a nagybélű, a papucshős, továbbá mint a rátótiak, vagy mint Oláhfalu vagy Kukutyin lakói, akiknek szerepét az ókorban Abdera, Sidon, Kümai polgárai töltik be. Mindezeknél gyakrabban lép fel azonban a „szkolasztikosz”, nevét megcsúfolva éppen nem iskolázott, hanem az orránál tovább nem látó könyvmoly, félszeg szobatudós (Löwe 1981: 91–96). Hogy a lusta arra is lusta, hogy átvegye adósától a neki járó dénárt, s inkább lemond róla; hogy a szőlőt öröklő korhely legnagyobb szerencsétlensége, hogy meghal szüret előtt; hogy az abderiták egy zsák hagymát akasztanak a vitorlás árbocára, tudván, hogy a hagyma „felfúj”; s a kumébeli pedig az eső elől a kádba bújik, nehogy nedves legyen – érthetően 183Mátyás lustáit (György 1934: 184. l., 177. sz.; Löwe 1981: 66. l., 213. sz.), a szőlejét elugró debreceni csizmadiát (Jókai 1872: 259–260; Löwe 1981: 71, 229) és a sokféle magyar falucsúfolót (Kovács Á. 1958; Löwe 1981: 36–40 l., 117–127. sz., 49–55. l., 154–182. sz.) juttatja eszünkbe.
Ennél is meglepőbb, hogy bonyolultabb tréfás ötletek, napjaink hatásos vicceinek alapképletei, mint modellek vagy archetípusok ugyancsak megtalálhatók már e másfél évezredet is meghaladó múltú gyűjteményben. Közszájon forog, részben a televízió hatására, az együgyű ember esete, aki a szülőszoba előtt várja gyermeke születését, míg az ápolónő a „váróba” nem utasítja. Ekkor az állomás várótermébe siet, mígnem ott egy másik félnótás, megtudván a várakozás okát, rá nem szól: „bolond vagy? hisz ez az indulási oldal! Várni az érkezési oldalon kell!” (Mondotta Loós Karin 14 éves, Nyíregyháza, 1982. júl. 10.) Állítsuk ide párhuzamul a Philogelos szövegét (43. sz.): „Egy félkegyelmű ezt hallotta néhány ismerősétől: Jön már a szakállad! Kiment hát a város kapujába, és várt a szakállra. Valaki megkérdezte, mire vár. Mikor megtudta, mire, azt mondta: méltán tartanak minket tökfejűnek. Honnan tudod, hogy nem a másik kapun át érkezik?” (Löwe 1981: 15. l., 43. sz.).
Más görög történet a régi magyar diákanekdotára emlékeztet. Az apa válaszsorai idegenben tanuló fiának: „Azt a levelet, amelyben pénzt kérsz, nem kaptuk meg.” A Philogelos szerint valaki arra kéri levélben Görögországban üzletelő barátját, hogy vegyen neki könyveket; későbbi találkozásuk alkalmával a válasz hasonló: „Azt a levelet, amelyben könyvet kérsz, nem kaptam meg” (Kónyi 1815: II. 82. sz.; Nagy O. 1977: 329. l., 179. sz.; Löwe 1981: 9. l., 17. sz.). Van párja a múlt századi gavallérok, napjaink Arisztidjei esetének is – s itt akár a bécsi Bobby grófot is említhetnénk –, akik úgy találják, sétapálcájuk hosszú, de nem vágathatnak le belőle, mert szép fogantyúja van; a tanácsot viszont, hogy rövidíteni alul kellene, mint oktalanságot utasítják el, hisz a bot „nem alul, hanem fent hosszú”. A görög történetben a finom bort lepecsételt hordó őrzi, a szemfüles rabszolgák mégis lopnak belőle, alulról fúrva meg a hordót; a gazda a baráti intést, hogy jó volna a sértetlennek látszó hordó alját is megnézni, itt is semmibe veszi: hisz nem az alsó, hanem a fölső részből hiányzik (Löwe 1981: 30–31. l., 254. sz.; vö. Bausinger 1968: 134). Ennél is jellemzőbb a hazánkban szerte mondogatott történet összecsengése egy másik régi görög anekdotával. Az esetet ma többnyire a csíki székelyekhez kapcsolják. A székely útjában közös szállást kapott egy ferences baráttal, s arra kérte a fogadóst, keltse fel őt még virradat előtt, mert sietős útja van. A fogadós fölébreszti, az ember befog, elhajt; mikor aztán feljön a nap, látja ám, hogy a barát csuhája van rajta a maga gúnyája helyett. Meghökkenve felkiált: „Ejnye, hogy... Nézze meg az ember! A barátot ébresztette fel helyettem!” Az eset görög változatában hárman töltik együtt az éjszakát egy elhagyott helyen: a kopasz, a borbély meg a szkolasztikosz. Az őrködésben először a borbélyra kerül sor, aki bosszúból, hogy ébren kell maradnia, kopaszra nyírja az alvó könyvmoly fejét. Mikor azután erre kerül az őrség sora, még félálomban a fejéhez talál nyúlni, s ott a sima koponyát tapintja. „Erre azt mondta: Ez a szemét, ez a borbély, hát nem eltévesztette, és a kopaszt keltette föl helyettem!” (Löwe 1981: 18. l., 57. sz.; György 1934: 174. l., 157. sz.). Ugyancsak a görög gyűjteményből származik az egyszeri ember története, aki azt hallja, a holló kétszáz évig is elél; ketrecbe zárt hát egy madarat, hogy lássa, igaz-e? „Majd csak bevárjuk” – zárja le ugyanezt a történetet az egyik magyar változat (Löwe 1981: 31. l., 255. sz.; Gracza 1901: II. 248; Katona I. 1980a: 26). Jegyezzük meg, az anekdotát napjaink Európájában a hollót 184teknősbékára vagy elefántbébire cserélve politikai viccként mondogatják, hosszú életű közéleti személyiségekre alkalmazva.
Korántsem merítettük ki a Philogelos felölelte történetek magyar párhuzamainak felsorolását. Termékenyítő hatása kétségkívül nem kisebb népünknél, mint az ókor nagy klasszikusaié. Változatos utakon, s nyilván más-más történeti korszakban és társadalmi csoport, foglalkozási kör közvetítésével mintegy száz, ókori gyökerekből hajtott anekdotatípus honosodott meg magyar talajon, s került az idők során népünk használatába.
