EXEMPLUMHAGYOMÁNYOK
EXEMPLUMHAGYOMÁNYOK
Anekdotakészletünk egy másik, jól körülírható rétegét a középkor óta prédikációkban, vallásos iratokban sűrűn alkalmazott példák, exemplumok alakították ki (Katona L. 1912a; György 1934: 9; Horváth J. 1944a: 179–181). A különböző egyházi szövegekbe szőtt apró, epikus betétek korántsem csupán hitigazságokat, erkölcsi elveket magyaráznak. Alkalmazásuk indítékai közt a figyelem ébren tartásának, a szórakoztatásnak az igénye is felismerhető. Európai nevű írószónokunk, Temesvári Pelbárt, a Ferenc-rendi barát úgy látja, „ad praedicandum simplici populo” – az együgyű népnek való prédikáláshoz – meg kell keresni a megfelelő eszközöket, s ezek közé tartozik az „exemplum consolatorium”, a szórakoztató példa is, amely „ad excitandos dormientes”, az aluszékonyok ébren tartásához szükséges. Milyen közel kerül ez a 12. század óta – főként Szent Domonkos hatására – Nyugaton szerte alkalmazott és elterjedt műforma az anekdotához, azt éppen a szent életrajzát tartalmazó Domonkos-kódexünk (1517) egyik szövege tanúsíthatja; e példát ma is a komikum egyik alapmodelljeként idézik esztétikai-poétikai kézikönyveink. Eszerint a nagyravágyó vándorbarát püspökségről álmodozott, „kezdé magát tettetni-mutogatni”, „ő szivébe gondolni, hogy mit mielne, ha ő pispek volna”. Addig álmodozik, míg bele nem esik egy pocsolyába: „es őmagához térvén ez frater, mondá önnen magának: kelj fel pispek uram! jól történék neked, mert igen jól illik ilyen pispeknek ilyetén sáros hely!” Napjainkban az idézett változat vándorbarátja helyére a kifent-kikent, magabiztos gavallér került, felsülésében azonban a régi exemplum hősével azonos.
A hasonló történetek anekdotikus értéke nyilvánvaló, anekdotává alakulásuk mégis többlépcsős fejlődés eredménye. E folyamat zárómozzanatában hasonlítható az apoftegma anekdotává alakulásának folyamatához; e végső fázisban a történethez kapcsolt „tudós” elem: amott a klasszikus szerző nevének és bölcs voltának hangsúlyozása, itt a „tanulság”, az építő-kifejtő magyarázat tűnik el, hogy a történet önmagáért érvényesülhessen. Az exemplum esetében azonban erre csak hosszas variálódás s a példa példa voltának elhomályosulása után került sor (György 1934: 10–12). A fejlődés első állomása már korán, középkori műfaji keretein belül, a prédikációkban, építő jellegű traktátusokban is megfigyelhető. S ez a szövegekbe fűzött exemplumok roppant felhalmozódása, már-már az alapszöveg rovására. Áll ez már Jacques de Vitry, IX. Gergely pápa franciaországi nunciusa Sermones vulgares (Népszerű beszédek) c. 1180 és 1240 közt írt prédikációs kötetére, amelybe a szerző mintegy 300 példát szőtt. A fejlődés következő fokán azután a példákat hordozó alapszöveg el is tűnt; az exemplum önállóvá lesz, éspedig természetes függeléke, a tanulság, az elbeszélés valláserkölcsi mondanivalójának kifejtése kíséretében. Az exemplum szórakoztató értékének felismerését mégis világosan jelzi, 185hogy a példák gyűjteményekbe sorakoztatva, mintegy önmagukért válnak kelendővé. Roppant arányú szépirodalmi anyag bontakozik ki így (Haller 1900: 45–59. r.). A példatárak szinte áttekinthetetlen bőségű válogatásban állítanak egymás mellé bibliai szemelvényeket, legendarészleteket, a keresztény tanítás érveként használják fel a görög-római mitológia egyes adalékait, az ókori klasszikusokból kiemelt szellemes részleteket stb. Mi több, jelentkeznek az exemplumok sorában a zsidó-arab és általában a keleti epikus kincs motívumai, majd a középkor utolsó századainak novellaféle, erősen világias műfajaiból kölcsönzött mulatságos történetkék, kezdve a II. Henrik angol király udvarában élő, 12. századi Marie de France írásaitól Boccaccióig. Végül, ha nagyon elvétve is, az európai népek szájhagyományban élő meséinek, mondáinak nyomai szintén tetten érhetők e gyűjteményekben.
Mindamellett a középkor egyházi rendeltetésű irodalmában e világias hangvételű történetek polgárjogát éppen a tanulság, az „ennek értelme” szavakkal bevezetett magyarázat biztosította. Szembetűnő, hogy e tanulság nem is szükségszerűen következik az elbeszélés mondanivalójából, hanem annak teljes átértelmezését, szimbolikus felfogását sugalmazza. A király és a kapás (Focus kovács) anekdotája önként kínálkoznék a gyermeki hála és hálátlanság példájának; ám a középkori szemlélet a három személyű egy-Isten iránti kötelezettségek megvilágítására hasznosítja. Hasonló szimbolikus értelmezés azután akár az egyházi tanítástól messze eső, sőt azzal ellentétes történetek gyűjtését is indokolhatja (György 1934: 125. l., 70. sz; Haller 1900: 203–207. l., 57. r.).
Az egyházi rendeltetésű példagyűjtemények a középkori Európa anyanyelvén, latinul tolmácsolják a nemzetközi forrásokból készült összeállítások anyagát; éppen a latin nyelv biztosítja, hogy az eredetében oly változatos epikus anyag a Nyugat minden népéhez utat találjon. Az exemplumok gyors és bő áramlása figyelhető meg földrészünk népei közt az egyházi szónoklat e segédkönyveinek közvetítése által. Mi több, e népszerű epikus anyag csereforgalma, a példák használata korántsem korlátozható a középkorra vagy folytatólag a reformáció és ellenreformáció újkori évszázadaira: lényegében időtlen időkre szól (Bitskey 1979: 140–146; vö. még Jablonkay 1910; Csűry 1928; Tüll 1931). A történetek népszerűsödésének útja azután a latin nyelven forgó irodalmi anyag nemzeti nyelvű tolmácsolásával vezet tovább, s ennek eszköze az élőbeszéd, az egyházi használatban főként a prédikáció.
A műfaj hazánkba áramlása is úgyszólván az európai műveltség áramkörébe való bekapcsolódásunk óta folyamatos. Így érthető, hogy a népünk ajkán élő anekdotakincs számos darabjának párhuzamait mint egykori exemplumokat idézhetjük akár a legrégibb, 12–13. századi nemzetközileg használt gyűjteményekből. A bírót „megkenni”, e közismert kifejezés anekdotahátterét pl. – amely szerint az együgyű batanyai ember, hogy panaszának foganatja legyen, a tekintetes szolgabíró uram markát a magával hozott hájjal a szó szoros értelmében kenegetni kezdi – már Vitry is ismeri: nála öregasszony dörzsöli be vajjal a püspök kezét, hogy kérése meghallgatásra találjon (György 1934: 160–162. l., 135., 137. sz.; Vas 1886–1900: II. 288; Gönczi 1914: 533). A gyergyói székelyekről szóló történetet – akik két hordó fenyővizet vittek az udvarhelyi vásárra, de megszomjazván poharanként egymásnak adogatták el – ugyancsak Vitry indítja el európai vándorútjára: nála a férj és a feleség együtt fogadják meg, hogy csak vásárkor hörpintenek fel egy-egy pohárral, s hogy a fogadalmat meg ne szegjék, sűrű egymásutánban egymásnak adogatják el szamarukat (György 1934: 92.l., 14. sz.; Orbók 1942: 139).
186Mintegy harminc hasonló történet él anekdotaként a magyar hagyományban az exemplum Vitry-féle gyűjteményéből.
Az exemplumok gyűjtésének folyamatában a középkorban főként a prédikációt kiemelkedő szerzetesi hivatásként gyakorló domonkos rend volt érdekelt. Kiváló tagjai a példagyűjtemények szerkesztésében úgyszólván egymásnak adják át korszakonként a stafétabotot. Étienne de Bourbon (†1261) Tractatus de diversis materiis praedicabilibus (Tanulmány különböző témákról, amelyekről prédikációt lehet mondani) c. művével a rend nagy hatású kezdeményezője. Utóbb Étienne de Besançon (†1294) betűrendbe szedett példatárat szerkeszt Alphabeticum narrationum címen, munkáját 1450 tájt Szepesolaszi községünk plébánosa is használta, sőt le is másolta. E mesterek nyomába lép az ugyancsak francia Johannes Gobii, a Scala coeli (Mennyei lépcső) c. mű szerzője (1300 táján), a bázeli Johannes Herolt a Promptuarium exemplorum (Példák kézikönyve) c. gyűjteménnyel (1440 körül), az angol Bromyard (†1418) a Summa praedicantium (Prédikálók vezérkönyve) c. összefoglalással. Hasonló példagyűjteményeket természetesen más szerzetesrendek tagjai is alkotnak (György 1934: 10–12; Horváth J. 1944a: 179). Bár a felsorolt források bonyolult közvetítő csatornák által kivétel nélkül hozzájárultak hazai exemplumkészletünk gyarapításához, utóbb pedig számos darabjuk anekdotaként folytatja életét a magyar szájhagyományban, legmaradandóbb hatásúnak a ferences eredetű Gesta Romanorum (A rómaiak viselt dolgai) c. munka bizonyult. A 13. század végén készült kollekció első hazai másolatát már 1474-ben elkészítette a nagyváradi püspökség részére Sztárai Imre; kézirata utóbb a Corvinák közé került, Mohács után a szultán udvarába vitték a törökök, s 1877-ben szultáni ajándékként került újra hazánkba. Ismerjük négy további hazai kéziratát, s hazai kelendőségét hat ősnyomtatvány-kiadás is tanúsítja könyvtárainkban (Katona L. 1898a; 1899c; 1900a; 1900e; 1900f).
Csak néhány szemelvényt ragadunk ki e középkori örökségből annak szemléltetésére, mit őriz, milyen jellegű epikus anyagot szelektált belőle népünk.
Bourbon gyűjteményében Fülöp francia királyhoz, népünknél – érthetően – Mátyás királyhoz, rokoni jussát követelve fordul egy koldus, arra hivatkozván, hogy hiszen mind Ádám ivadékai vagyunk. A király azonban csupán egyetlen fillért juttat neki, mert, mint mondja, vagyonából ennél több a tömérdek rokon egyikének sem jut (Jókai 1858: 38; vö. György 1934: 126. l., 72. sz.). Bourbon jegyezte föl azt a történetet is, amely már Dugonics korában közmondásos hazánkban. A szegény varga ügyeskedni kényszerül, varázs tekintetűnek hirdeti magát, s jószerencséje segítségével sorra fel is fedezi falujában az ellopott tárgyakat, vissza is juttatja azokat gazdájukhoz. A hoppon maradt tolvajok megpróbálják leleplezni: ha csakugyan varázserejű a szeme, követelik, mondja meg, ugyan mit szorongat a markában egyikük? – No, szegény Prücsök, ugyan megszorítanak, sóhajtja a mindentudó, akit történetesen Prücsök Jánosnak hívnak; s ezzel már meg is szabadul a kelepcéből, minthogy a tolvaj markában éppen egy prücsök vergődik (Dugonics 1820: II. 276; Könnye 1876; Csillag 1889; vö. Katona L. 1912a: I. 258–262. l., 5. sz.; György 1934: 166. l., 144. sz.).
Étienne de Besancon témái annyira simulnak a nagy Vitry leleményéhez, hogy akár Vitryből is idézhetnők őket. Hazánkban általánosan ismert az ő szövegei közül az egyszeri ember dolga, aki szamara hátán indult a vásárra, míg fia gyalog ballagott mellette. A szembejövők meg is szidták, hogy a gyermeket gyalogolni hagyja. Helyet cseréltek hát, de ekkor mások kerültek útjukba, s a fiút vették célba. Felült hát fia mellé az apa is, s így a következők pártfogásukba vették a szamarat. Végül mit tehettek? 187Hátukra vették a jámbor állatot, így érkeztek világ csúfjára a vásárra (Heltai 1566: 6; vö. György 1934: 92. l., 15. sz.).
Ne feledjük, a hasonló történeteket jámbor hallgatók lelki épülésére gondolva örökítették meg a középkor gyűjtői. Ilyen célú volt Gobius gyűjteménye is. Ki ne ismerné örökségéből a lócsiszár anekdotáját, amelyet már Mátyás király idejében emlegetnek nagy hírű ferenceseink, Laskai Osvát és Temesvári Pelbárt. A lócsiszár, anekdotáinkban többnyire cigány, azzal dicséri eladó lovát, hogy semmi hibája azon túl, hogy kútba nem néz, fára nem mász és vasat nem eszik. Mint kiderül, mindez annyit tesz, hogy a szegény pára vak, ezért nem néz a kútba; s fára sem mász, mert ijedős, sem könyörgés, sem verés rá nem veszi, hogy a hídra lépjen, amikor patája alatt a palló megdobban; s vasat sem eszik, azaz zablát sem tűr a szájában (Jókai 1857b: 209; Perényi 1901: 218; vö. György 1934: 155. l., 125. sz.). Gobius nyomán kelt szárnyra s jutott végül hazánkba a podagra hatásos gyógyszeréről szóló történet is. Késő este lihegve fut a harangozó a mesterhez – mondják Szeged vidékén, s másutt is a Tisza táján –, jöjjön, mert az elhagyott, régi templomban „ébren vannak a lelkek”, kísértetek járnak. Valójában vándordiákok várják a romok közt társukat, aki bárányt lopni ment a kocsmáros udvarába. A mesternek nem akaródzik találkozni a lelkekkel, és podagrájára hivatkozik. Ám a harangozó készséges: „üljön csak fel a hátamra, elviszem”. A diákok meghallják, hogy jön valaki; úgy vélik, barátjuk hozza a bárányt. Odakiáltják hát: „Siess, aztán öljük le mindjárt!” A mester menten leugrik a harangozó hátáról, rohan haza, mintha soha podagra nem kínozta volna (Jókai 1857b: 204; Kálmány 1941b: I. 101. l., 26. sz.; Vöő 1981: 212. l., 34. sz.; vö. György 1934: 185. l., 180. sz.).
Mikor, hogyan, ki által találtak utat e történetek magyar földre, nehéz, sőt lehetetlen nyomon követni. Ha figyelembe vesszük is, hogy az exemplum műfaját bőven használják a 16–17. század jeles magyar írószónokai, Bornemisza Péter és Molnár Albert, Pázmány Péter és Káldi György, vagy népszerűbb hangvétellel Marosvásárhelyi Gergely és Taxonyi János, a soraikból idézhető példák akkor is csak szerény töredékét dokumentálják annak az anekdotikus középkori örökségnek, amely a magyar parasztság használatában él (György 1943; Moser-Rath 1964). Közvetítésükben mégis különleges szerepet kell tulajdonítani a Gesta Romanorumnak, amelynek teljes anyaga a Haller János fordította Hármas historia című mű második részeként, Példa-beszédekrül címen 1695 óta kiadások hosszú sorában, magyar nyelven forog népünk széles rétegeinek kezében. A 181 példából álló gyűjteményből már e munka első kiadása előtt is mintegy 30 szöveg utóéletét kísérhetjük nyomon forrásainkban; mi több, e szövegek közül nem egy mesévé formálódva él a hagyományban, vagy históriává, népkönyvvé szélesedve ponyvanyomtatványként szórakoztatta népünket évszázadokon át.
Mégis számos anekdotánk első hazai nyelvű megfogalmazását Haller könyve szolgáltatta. Szövegei azért is értékesek, mert sok tanulságot nyújtanak a középkori témák népünk ajkán bekövetkezett magyarrá alakulásáról, hazai variálódásáról.
A zsarnok életéért könyörgő vénasszony történetét a Gesta Romanorum „Hogy a’ jó vezéreket nem kell megváltoztatni” címen adja elő; a történetet a gyűjtemény – címének megfelelően – most is Róma múltjához köti, „a’ Siciliai Királynak Diénesnek” eseteként adja elő. Diénes király kérdésére, miért imádkozik a vénasszony mindennap oly buzgón érette, az így felel: „Leány koromban emlekezem reá, hogy ennek a’ helynek igen kegyetlen Fejedelme lévén, annak helyében mást kívántunk, és annál gonosszabb állott helyében. Azután azt-is meg-úntuk; de annál-is kegyetlennyebb találtatott, mikor te 188állottál a’ tisztben. Félek azért, hogyha te-is meg-halsz, náladnál-is gonoszszabbat ne lássunk. Azért imádkozom meg-maradásodért mindennap.” Állítsuk szembe a Haller-féle szöveggel az oláhfalvi öregasszonyról mondott népszerű történetet, aki minden misén a királybíró hosszas életéért könyörög. „Ugyan kend nénő!, miért imázik különösen az én hosszas életemért?” – kérdi tőle a királybíró. – „Én bizony csak azért, megkövetem kigyelmedet szépen, hogy én már vén vagyok, aki kigyelmed nagyatyját királybirónak értem: nó hisz ő csak türhető emberféle volt, de már a fia, a kigyelmed édesatyja igen kemény nem mifélénk ember volt, s ha még kigyelmed is meghal? Kigyelmednek is van egy jó korhantó fia, s ha majd az is királybirónk lesz!...” Erdélyi táj és intézmény (királybíróság), székely hangvétel, és a történet látszatra befejezetlen kicsengése jelzik a nagy múltú történet hazai földön való meggyökeresedésének következményeit (Haller 1900: 194. l., 53. r.; Jókai 1858: 228; vö. György 1934: 112. l., 49. sz.).
Hasonlóan tanulságos a három éhes ember álmáról szóló régi szöveg sorsa. Csak néhány részlet a Gesta Romanorumból, azzal az intelemmel, hogy „Vígyázni kell az ördög mesterségére”. Három utas ember minden „úti költségek tsak egy tzipó”, megegyeznek tehát, hogy a cipó azé legyen, aki éjjel a legszebb álmot látja. „Erre nézve el-alusznak, és a’ mellyik illyen tanátsot adott vólt a’ többinek, fel-kél az, és a’ tzipót mind meg-eszi, azután a’ többit fel-költi: hamarsággal jelentse-meg úgy mond, kiki az ő álmát. Akkor mond az első: Édes barátim, én tsudálatos álmat láttam: mert az égböl egy lajtorja nyúlt-le, kin az Angyalok alá ’s fel-jártak, fogták azok lelkemet, és fel-vitték mennyégbe... Mond a’ másik: Én illyen álmot láttam, mintha az ördögök kínzó szerszámmal ki-vonták vólna lelkemet belölem, és pokolban meg-rekesztették vólna... Mond a’ harmadik-is: Énnékem úgy tetszett, mintha egy Angyal jött vólna mellém, a’ ki egyiteket meg-mútatta nékem az égben ... és tegedet második társomat pokolban meg-mútatott nékem... Ezek így lévén, az Angyal nékem azt mondá: Kely-fel hamar, edd-meg e’ tzipót: mert sem engem, sem társaidat többé nem fogod látni. Én engedelmes lévén az Angyal szavainak, el-költöttem a’ tzipót.” Az általánosságban lebegő középkori történet érthetően cigány anekdotaként él máig a magyar hagyományban: a cigánynak tréfásan azt mondja a jegyző: aki ma éjjel kettőnk közül szebbet álmodik, az eszi meg a nyúlpecsenyét. A cigány rááll, de még az este ellopja a nyulat. Másnap meséli a jegyző a Gesta Romanorumból ismert módon: álmomban az égben voltam az angyalok között... A cigány pedig menten folytatja a jegyző álmát: „én meg láttam, milyen magasan jár, azt hittem vissza se jön, s megettem a nyulat”. A magyar variáns nemcsak a hazai zsáneralakok felléptetésével nyer sajátos zamatot, hanem főként a népköltészetre jellemző gazdaságosabb felépítés által, elhagyván a valóban fölösleges harmadik szereplőt (Haller 1900: 305. l., 106. r.; Kolumbán 1895; György 1934: 211. l., 232. sz.).
Változatok sorát tárta föl népköltészeti gyűjtésünk a hűtlen asszony találékonyságáról szóló történettel kapcsolatosan. Az anekdotát már a Gesta Romanorum is, s nyomában Haller fordítása, két változatban adja elő. A történet többnyire vincellérről szól, Haller egyik változatában szőlősgazdáról: „Egy gazda ember ment a’ szölöjébe, kinek sokáig való múlatását gondolván a’ felesége, küld a’ latra után, és az ágyba telepedik; azalatt a’ gazda haza érkezik, egy termett szölö fát hozván a’ kezében, mivel eggyik szemét meg-sértette vólt a’ szölöben. Az ajtót hertelen meg-zördítí, mellyet hallván a’ gazdaszszony, meg-ijed, és a’ latrát a’ ház szegeletiben valami rejtekben el-bútattya, azután az ajtót meg-nyittya. A’ gazda siet az ágyba le-fekünni, a’ gazdaszszony pedig félti az ö latrát. Kérdi azalatt az urát, miért sietne annyira az ágyra? ama’ meg-mondgya, hogy 189eggyik szemével roszúl vagyon. Mond a’ gazdaszszony: Ugy látom Uram, hogy majd a’ másik szemedre-is hályog érkezik, hanem feküdgy hanyattá, hadd szíjam-ki szemedböl a’ fájdalmat, ne veszszen-ki mindenik szemed. Le-fektetvén a’ jámbor Urát, száját látó szemére tészi, hogy ne láthasson azzal-is, azalatt int latrának kezével, hogy mennyen-ki az ajtón. Midön vette vólna eszébe az Aszszony, hogy a’ latra már el-haladott, mond az Urának: Kelly fel Uram, már ne félts a’ másik szemedet, hanem vígan múlasd idödet.”
Haller másik szövegében az asszonynak anyja is segít az elbújtatott lator menekítésében, urának szeme előtt lebegtetve a szép lepedőt, melyet neki szőttek volt. Van úgy, hogy a népünk ajkán élő további változatokban a vincellér eleve félszemű; máskor borogatással vagy hálósapkával veszi ellátását a rossz asszony. A történet további fejlődését jelzi a kiskunhalasi, „budártüzek mellett” mondogatott anekdota: „Este későn hazaér a gazda, de alkalmatlan percben, mert a feleségének már nem volt annyi ideje, hogy a szomszéd gavallért kiengedje a szobából. Zavarba jött ugyan az asszony, de feltalálta magát. Mikor az ura belépett, egy kezeügyébe került üres méhkaptárt huzott a fejére. – Mit akarsz evvel? – darazsoskodik az ura. – Hallgasson kend! Tyukot ültettem az este, aztán azt ajánlották, hogyha hazaér kend, hát húzzak egy kaptárt a kend fejire, majd búbosak lösznek a csirkék.” A hűtlen asszony esete itt már nemcsak magyar környezetbe kerül, hanem teljes egészében a magyar falusi életre jellemző képzetekkel szövődik át (Haller 1900: 348. l., 122. r. és 349. l., 123. r.; Nagy Czirok 1963: 44).
Példáink igazolják a vallási célokat szolgáló exemplum műfaj egyes darabjainak ugyancsak világias, „mondén” jellegét. Haller maga, mint ismeretes, fogságban, magányosan, az élőbeszéd használatában is korlátozva fordította a Gesta Romanorumot, érthető, csak kevéssé biztosíthatta szövegeinek a témák kívánta eleven előadást és ritmust. Mintha a prédikációkba, vallásos szövegekbe szőtt vagy szabadon szálló exemplumok korábbi, Hallert megelőző szövegei közelebb is járnának azokhoz az igényekhez, amelyeket az anekdotától elvárunk. A példa-műfaj anekdotává formálásának folyamatában valóban az élőszóbeli előadásé a főszerep. Azt a jóízt, kedélyes csúfondárosságot, a képzeletnek azt a könnyed játékát, amit az anekdotamondás föltételez, egyes irodalmi szövegeink már századokkal a teljes Gesta magyar redakciója előtt érzékeltetni tudják.
Bornemisza Péter mint „ördögi chalardsagot” adja elő a vallásos ürüggyel való nőcsábítás humanista forrásokból származó történetét. A barát elhiteti a gyónó assszonnyal, „hogy szent Ferentz hozza menne ettzakara. Az wra eszebe vötte, es meg engedte felesegenec, hogy fogadna vigan. De őis hozza keszitötte magat, czinaltatuan egy nagy kolczot, mint ha ő szent Peter volna, es rea fogia, hogy hire nekül ala szöket meny orszagból, es annyira meg verte szent Ferentz atyankat, hogy halva vittec el az szemetről” (Bornemisza 1955: 195). Pázmány mind vitázó, mind elmélkedő iratokban, mind prédikációkban bőven ontja az exemplumokat, történetei közül nem egy megformáltságát tekintve is vérbeli anekdota. Jól jellemzi előadókészségét a „hadd alább, jó szász” szólásunkhoz fűzött történet. „Jut eszembe egy szásznak históriája, ki mikor az hadból megjőne és kérkednéjék, hogy ő száz törököt vágott volna le, mondának néki: Hadd alább, jó szász! És ő viszontag: Bizony, ha száz nem volt is, vagyon ötven. De addig mondták néki: Hadd alább, jó szász! hogy csak egyre juta. Végre azt mondá, hogy az erdőn által futván, az kopját hátra tartotta, és azt bizonnyal tudja, hogy erősen szuhogott az kopja, és valami bele is ütközött: alitja, hogy török volt” (Pázmány 1894: 29–30). A példagyűjtemények által közkézre került epikus anyag anekdotikus kiéleződésének folyamatában a néphagyomány variáló, alakító hatása mellett a kiváló előadókészségű anekdotamondók hasonló leleményének is jelentős szerepet kell tulajdonítani.
