TRUFÁK
190TRUFÁK
Folklórkutatásunk trufa néven emlegeti azokat a nyers, vaskos történeteket, amelyek a magyar anekdotakészlet harmadik, történetileg kialakult rétegét alkotják (Tolnai 1919; Kardos 1955). A szó az Anjou-ház hazai trónra lépésének kezdete táján, a 14. század derekán tűnik fel mint olasz eredetű jövevényszó, s tréfa alakváltozata nyelvünkben napjainkig általános. Trufa szavunk azonban, mint tudományos műszó, körülírtabb jelentést kapott. Alantasabb, bohózatba illő csínyek, mások felültetéséről, falhoz állításáról szóló otrombaságok jelölésére használjuk, s a tréfálkozásnak nem annyira szellemi fölényen, mint inkább ravaszkodáson, nyelvöltögetésen, gáncsvetésen alapuló válfaját képviseli.
Még mielőtt a kolozsvári Heltai Gáspár nyomdájának kiadásában, címlapjának fametszetén az 1577-es évszámmal megjelent volna Salamon királynak, az Dávid király’ fiának Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve, Markalf nevét nálunk már ismerték. Néhány bolondos históriáját a Béldi-kódex 1453 és 1470 között latinul is feljegyezte, említi nevét Tinódi egyik verse, tetteiről szigorú ítéletet mond Bornemisza. Az „igen bőv beszédü és tsátsogó ravasz álnok paraszt ember” nyelveskedései, gonoszkodásai a 16. század végére közmondásossá válnak, íróink Istvánfi Miklóstól kezdve Pázmányon és Apor Péteren át Kazinczyig, s rajta is túl, vissza-visszatérnek dolgaira. A mű hosszú világirodalmi utat tett meg, amíg hazánkba érkezett. Bizonyos Contradictio Salamonis c. munkáról már az 5. század végén nyilatkozik egy pápai irat; s ha ez talán csak feltételesen azonosítható a Heltai-féle kiadvány szövegével, kétséget kizáróan arra vonatkozik a 12. századi Villermus ciprusi érsek nyilatkozata. Ő Josephus Flaviusra hivatkozva beszél Abdimusnak Salamon királlyal folytatott vitájáról, s hozzáfűzi: „Ő volt talán az, akit a népek mesés elbeszélései Markalfnak hívnak” (Ferenczi Z. 1896; Dézsi 1930: 480–485; Sándor 1. 1982b).
Hogy Markalf alakja és kópéságai a Heltai-féle népkönyv nyomán elterjedtek hazánkban, egyrészt a bibliai hangot paródiaszerűen a parasztival váltogató előadása magyarázza. A nyersen paraszti szó valóban Markalf ajkán hangzik fel először irodalmunkban, Salamon király magasztosan bölcs okfejtéseire ő a napi tapasztalatra építve paraszti józansággal felel. „Salamon: A jó asszonyi állat szép ékességeire és gyönyörűségére vagyon az ő urának. – Markalf: A téfeles fazék míg tele van, igen kell azt macskától őrizni.” Ennél is többet jelent azonban a munkában felsorakozó anekdoták demokratikus karaktere. Salamon Judán kezdődő leszármazási rendjével Markalf arcátlanul állítja szembe a maga paraszti genealógiáját, hisz őseinek száma a királyénél nem kevesebb. Megéhezvén útközben, a királynak küldött tejfeles fazékról a fedélként rátett bélest leveszi, „leülvén megeddegéli nagy szépen, és az tehénganéval az fazekat befedi”. Kijátssza a termeinek díszét féltő Salamon királynak azt a parancsát is: „itt az én palotámban nyáladat semmire ne köpjed”. Jobb hely nem akadván, Markalf ekkor a király kopasz udvaroncának fejére köp. Salamonnal szemben azt is bizonyítani tudja, hogy a természet erősebb, mint az emberi mesterkedés: történetesen éppen idomított macskák tartják a gyertyát, amely a királynak világít, s mikor Markalf egeret bocsát ki ruhájából, a macskák tisztüket feledve erednek az egér után. A megsértett király azzal kergeti el hősünket, hogy többé nem óhajt szeme közepébe nézni; Markalfnak erre is van válasza: mikor a király mégiscsak felkeresi, bebújik a kemencébe, s onnan az ülepét mutogatja a királynak. Utoljára azután halálra ítélik, s csak azt a kegyet kéri és kapja meg, hogy 191„amely fát ő szeretend, arra akasszák fel”; de persze ilyen fát nem talál (Dézsi 1930: 269–305; Horváth J. 1953: 392–395).
Az idézett anekdoták közül nem egy már az ókor óta él; az idomított macska állhatatlanságát Aesopus is elmondja egyik meséjében, az udvaronc megcsúfolásáról szóló történetet pedig Diogenes Laertius is följegyezte (György 1934: 144. l., 109. sz., 158. l., 130–131. sz., 202. l., 213. sz.). A Markalf-népkönyvbe iktatva azonban mint a Salamon királyi méltóságára fittyet hányó paraszti csínyek, mindezek új értelmet, célzatot kapnak. Népünk hagyományában az idevágó történetek magyar köntöst öltenek. Dugonics András ad hírt például Markalfnak egyik hazai kalandjáról. „Markalfot, Salamon királyunk bolondgyát ebédre hívta a zimonyi bíró; őpedig oda nem ment. Okáról kérdeztetvén, azt mondá, hogy a minapiban is nála volt, még sem volt annyi embersége, hogy fáradságát meg köszönte volna” (Dugonics 1820: II. 75). Markalf szerint tehát a zimonyi bíró illetlen volt, nem köszönte meg, hogy Markalf ebédre jött hozzá. Budai Ferentz Polgári lexikona szerint Salamon éppenséggel a magyar királlyal, Salamonnal lenne azonos, Markalf pedig az ő udvari bolondja, s mint ilyen, Mosonban lakott (Budai 1804–1805:11. 634). A Markalf-anekdoták közmondásosságát a mondókákba, ráolvasásokba került Markalf, Markóp, Markó név is szemlélteti, valamint a „Markalf macskái”, „Markalf akasztófája” mondások mint szóláshasonlatok. Anekdotái a jelek szerint főként a Dunántúl nyugati felében voltak kedveltek.
Ilyen előzmények után érthető, hogy e Markalf-történetek száma népünknél meghaladja a népkönyvbe foglaltakét, sajátosan szövődnek össze egyebek között a rászedett ördögről szóló mesékkel. Egy kőszegszerdahelyi történet tanúsíthatja a Markalf-anekdoták ilyen irányú továbbfejlesztését: „Eccer Markalf meg az ördög ementek buzát eregetnyi. Aszongya Markaff az ördögnek: Tudod mit, e többik legyen a tiéd, e kevesebbik meg az enyém. Aszongya ez ördög, jó van. Magábo meg örüt, hogy hogyan be tuggya csapnyi Markaffot, hogy üneki több gyut mind annak. Hát mikor megeregettik e pelva több lett mind e búza, asztán ez lett ez ördögeje. Azután ementek rozsot eregetnyi. Aszongya magábo ez ördög: Mutkor e Markaff csapott be engem, mast majd én csapom be aszt. Hát mikor ekesztek eregetnyi, aszongya Markaffnak: Mast e téd legyen e többik, ez enyém meg a kevesebbik. Aszongya e Markaff, jó van. E rozsná meg a pelva kevesebb mind e szem, osztán megin becsapódott ez ördög, mer megin e kevesebb gyutott nekije” (Dömötör S. 1949: 278). A földművelő ember hozzáértésének anekdotikus hangsúlyozása által, s nem kevésbé a dunántúli nyelvjárás ízeit érzékeltető előadás következtében magyar levegő hatja át történetünket. Áll ez a Markalffal foglalkozó egyéb népi, epikus alkotásokra is. A Veszprém megyei Noszlopon, a zalai Hetés területén vagy Erdélyben, Udvarhely vidékén ugyanaz a nagy furfangú parasztember viseli a Markalf nevet, aki Salamon bölcsességén és tekintélyén is kifogott. Meséinkben kilátástalannak tetsző erőpróbákat vív az ostoba ördöggel, s találékonyságával csúffá is teszi azt (Kolumbán 1901; Banó 1941: 65–77; Sándor I. 1982b). A világirodalom e szószátyár, csúfolódó kedvű vándoralakja így a hazai folklórban a régi paraszti társadalomszemlélet, a királlyal, bíróval, ördöggel szóban-tettben látványosan mérkőző leleményesség jegyeivel vált sajátossá.
A középkori Európa tréfamesterei sorában Markalf népszerűségével csak Eulenspiegel alakja mérkőzhetett. Ha Markalfnak talán volt is a távoli történeti időben élő mintaképe, alakjának fő vonásait a biblikus zsidó-római hagyomány fejlesztette ki. Eulenspiegel neve viszont kétségkívül élő személyt jelölt, Németország szülötte, s tudjuk, hogy 1350 192tájt halt meg (Sachsland 1975; György 1931; Sándor I. 1982b). Mégis bizonytalan, volt-e nevén kívül további köze is ahhoz, hogy egyes jellegzetes trufák éppen köréje csoportosulnak. Az Eulenspiegel ’baglyok tükre’ név a kocsmák, csapszékek vidám, garázda, éjszakázó népére tereli figyelmünket; alkalmas tehát rá, hogy a vaskosabb hangvételű, borsosabb apoftegmákból, példákból, zamatos humanista élcekből ismert anekdoták hőseinek közös nevéül szolgáljon. Paraszti származása ellenére Markalftól eltérően nem „rusticus”, falusi típus, inkább hazátlan vándorlegény, a polgárosodó társadalom szélére szorult csavargó, aki furfangos fejével éppen e sajátos, független állapotban talál életelemére. Betyáros tréfái úgyszólván céltalanok: parasztot, polgárt, nemest sorra csúffá tesz; szélhámoskodik, csal, lop, verekszik, csínytevései a nyers gúnyolódástól emberi exkrementummal való piszkolódásokon át a halálveszély felidézéséig fokozatok hosszú skáláját járják végig. Történetei csak laza szövésű egymásutánba sorakoznak, így kapnak életrajzféle körvonalat. Ilyen formában foglalják őket írásba 1480 tájt, s így is jelenik meg az első Eulenspiegel-népkönyv 1515-ben. Napjainkig a száznál több német kiadás mellett latin, holland, francia, angol, dán, lengyel fordításai követik egymást, egyre változtatva a kalandok során, elhullatva egyes trufákat, s másokat kerítve helyükbe. Emellett pedig külön-külön, mintegy lebegő állapotban is folytatják életüket az európai hagyományban.
E történeteknek nem volt szoros tartozéka a szellemes zárómondat, találó vagy bölcs szavakban kikristályosult csattanó. Bohóckodása is mintegy fordított előjellel, nem a cselvetőn, hanem áldozatain csattan. Mégis némi társadalomkritikát is nyújt: az ágrólszakadt tréfamester életrevalóságát, ravasz fölényét, nyers furfangját dokumentálja a középkori társadalom szerkezetében fölötte állókkal szemben, akiket a trufák sora helyzetük, szemléletük korlátjaival jellemez.
Az Eulenspiegel névvel népünk természetesen semmit sem kezdhet, s érthető, hogy trufáinak hőse az irodalmi feldolgozásokban egyre változik. A német népkönyvekből a legbővebb válogatást csak nagy késve készíti el a szombathelyi Holosovszky Imre, s bár történetei jó humorérzékről, anekdotamondó gyakorlatról tanúskodnak, úgy tetszik, népünk körében visszhangjuk nincs. S ebben alighanem Holosovszky névadó leleményének szegényessége játszik szerepet, mint az műve címéből is kitetszik: Amaz ország-szerte elhiresült Suszter Liplinek élete, tettei, dévaj és tzégéres furtsaságai (Holosovszky 1808).
Találóbbnak bizonyult s nyomaiban népünknél máig él Eulenspiegel nevének egy további magyarítása, amely e név teljesebb „Tyl Eulenspiegel” alakjából kiindulva a tréfamestert Tillinkónak nevezte el. E névváltozat az első magyar anekdotakönyv szerzőjének, Kónyi Jánosnak az ötletéből származik. Művébe több idevágó trufát iktat, s nem vitás, hogy kiadások sorában megjelenő gyűjteménye által kerül a Tillinkó név népünk használatába. Néprajzi gyűjtések napjainkig tanúsítják a Tillinkó-tréfák továbbélését, fennmaradásukat Kónyi élvezetes előadása is biztosíthatta: „El megy Tillinkó ... a’ szabók tzéh mesteréhez, és azt mondja néki, hogy a’ körül lévő tartományokból és városokból hivattassa öszve a szabókat... és olly mesterségre tanítja őket, a’-melly nékik igen hasznos; és még a’ Világban meg fognak emlékezni rolla még a’ maradéki is. – Nosza a tzéh mester néki örül, egy nagy petsétes levelet ki-küld, hogy egy bizonyos napra mind meg-jelenjenek. Midőn igen sokan öszve-gyűltek, úgy hogy a’ város is tsudálta a temérdek szabóknak sokaságát, ki-ki akarta meg-hallani azt a hasznos mesterséget ... El jön Tillinkó, és öket egy nagy tágas piatzra vezeti ... azután fel megyen egy magas toronyba, és így kiált le: – hallyátok-é, betsületes tzéhbéli szabó mester emberek! jól fel jegyezzétek magatoknak, hogy, ha ollótok, réf, tzérna, tü és gyüszütök vagyon, ez elég 193a’ ti mesterségttekhe: mindazonáltal ezt a mesterséget tanuljátok meg tőlem, és még íjaitoknak is testamentomban hadjjátok, hogy midőn varni akartok, el ne felejtsetek a tzérnának végén tsomót kötni” (Kónyi 1796: I. 122. sz.; vö. még I. 33, 42, 51, 63, 70 és II. 2; vö. György 1931: 16–22). Az idézett történet modelljében rejlő „elemi gondolat”, hogy ti. bármely emberi munka eredményét csak bizonyos magától értetődő s így számon sem igen tartott egyszerű alapfeltétel biztosítja, kivált székelyföldi anekdotákban variálódott tovább. Így került 1933-ban a csík-csekefalvi Miklós Ferenc megjegyzése leányának kéziratos receptkönyvébe, valamely erdélyi étel leírása alá: „és még arra is vigyázz, Annuskám, hogy előbb ne felejts el tüzet rakni”.
Van azonban mindezektől függetlenül az Eulenspiegel-trufák hősének egy hazánkban szerte általánosan ismert további neve is. A történetekre, „miket köznépünknél minden gyermek ismer”, Jókai Mór hívta fel a figyelmet, felidézvén emlékezetében, hogy „az én kedves apám gyerekkoromban sokat mesélgetett nekem, tőle hallottam ezeket a regéket Csalóka Péterről” (György 1931: 38; Sándor I. 1982b). Hogy az Eulenspiegel nevéhez fűzött esetek nemcsak irodalmi úton kerültek át a magyar hagyományba, hanem sokkal inkább élőszó közvetítésével, azt történeti adatok igazolják. A német trufa Csalóka nevével együtt már a 17. században sem ismeretlen nálunk, egyik dolgát Vörösmarty Mihály exemplumként használja fel, éspedig az élőszóbeli előadás teljes varázsával (idézi György 1931: 6–7, változatai uo. 7–15; vö. György 1934: 152. l., 119. sz.). A történet szerint valamely úr „szentegyházat akarván szépen megíratni”, azaz kifestetni, a munkához megfelelő művészt keres. A festő vállalja a munkát, kikötvén, hogy senki ne látogassa, amíg egészen el nem készül:
„Mi lészen? Bérekeszkedvén, az egész üdőt hivalkodással tölti e semmirekellő. Eltelvén az üdő pedig, az úr főemberekkel és udvara népével elmegyen, hogy szép írott szentegyházát meglássa. A Csalóka felnyitván, az urat ékessen köszönti, és vesszőcskéje kezében lévén, kezdi mutogatni a külömb-külömbféle szép módjával megírt históriákat, hogy már – ímhol jobb felől imez, amott amaz história mely drágalátosan vagyon írva! Itt ez, ámhol amaz vagyon. Nézelnek imezek; forgatják szemöket: semmit nem látnak. Az udvari szolgák is zörgölődnek, s egyik is mongya: hitemre, semmit afélét én itt nem látok. Másik is: Isten úgy segéllyen, ott semmi írás nincsen. Ki ismég: Markalf ez, ez e’ ’s e’ fia. Más: Nagy dolog, ha nem Csalóka. Lelkemre mondom, hogy Csalóka.
Azokat ő hallatlanná tévén, mindjárton eljár dolgában és mond: – Balfelől pedig, ím láttyátok, hogy ama kép elevenségének csak az egy szóllás héja: iminnét ez szép proporcióval, amonnét amaz illendő festékkel vagyon.
A fő nemes emberek is tovább nem szenvedhetnék gazságát, mondják, hogy ne játszanék vélek; mert noha nékik jó szemök volna, de semmit afélét nem látnának, amit ő mutogatna. Reájuk visszafordulván a Csalóka, mond bátran: – Az nem csuda, ha nem mindenek láthattyák ez írott képeket; mert ez oly szent munka, hogy azt fattyú nem is láthattya. Még a mutogatáshoz kezdvén, mond: – A boltozaton is pedig imitt emez, amott amaz vagyon.
Az udvariak azért és fő emberek megváltozván ezekre, már eggyik is mondgya, hogy ő kezdi sajdítani; másik is, hogy ő derekasan láttya; némellek a Csalókánál többet is mondanak, hogy fattyaknak ne ítéltessenek. Végre az úr is, annyi jó közzül, hogy csak ne legyen fattyú, dicsérvén a képíró mestert és jól megfizetvén néki, békével bocsáttya.”
A történet azonos a német népkönyv egyik trufájával; a magyar szöveg azonban érzékeltetni tudja, hogy hazánkban a hazudozó, szemfényvesztő festő az „udvari szolgák” 194szemében nem ismeretlen, korábban is találkoztak vele: „Nagy dolog, ha nem Csalóka. Lelkemre mondom, hogy Csalóka!” Az előadás így feltételezi, hogy népünk emlékezetében ott él az immár magyar nevet viselő tréfamester, Markalfnak valamiféle mása. A Csalókáról, Csalafintáról vagy éppen Csalóka Péterről szóló harsány történetek egyre újabb és újabb változatokban kerülnek elő napjaink népköltészeti gyűjtéseiben is, számuk mintegy kétszázra tehető.
E trufák közül számos olyan akad, amelyben Csalóka nem másért, csak puszta kedvtelésből tör borsot idegenek orra alá. Lova levágott farkát botra tűzve veri le a tóba, s rimánkodik az arra járóknak, hogy segítsenek, húzzák ki a vízbe fulladt állatot; mikor pedig valaki hajt a szóra, s nagyot rántva a ló farkán, a vízbe esik, Csalóka jót nevet rajta (Jókai 1857b: 58; Kovács Á. 1944: II. 27; Sándor I. 1975: 736; stb.). Máskor a parton legelésző csorda vagy a víz fölé hajló ágon gunnyasztó tyúkok képe tükröződik a tóban, s Csalóka utánuk küldi a kapzsi és hiszékeny embereket (Jókai 1857b: 61; Erdész 1968: III. 269, 270; stb.). Násznép közeledik; Csalóka azt hazudja, kincs van a közeli kútban, s a lakodalom népe magára hagyván a mennyasszonyt, fut a kincs után. A lakodalomban Csalóka játssza meg a vőlegényt, ám éjszakára már hiába várja a fiatalasszony, maga helyett egy kecskét csempész be hozzá a gonosz, s az asszonyka kiabálni kezd: édesapám, vót-e kendnek négy lába, két szarva, mikor vőlegény vót? (Jókai 1857b: 65; Sándor I. 1975: 735; Penavin 1984: I. 421; stb.).
Ismét máskor pénzt, jószágot próbál szerezni csalafintasággal. A kocsmárosnál jó előre kifizeti számláját, azután úgy tesz, mintha kalapja varázserejű volna, s földhöz csapva az fizetne ki ételt, italt. Bohózatba illő kép, amint a kocsma népe a Csalókától jó pénzért megvett kalapot szintén csapkodni kezdi, de a kocsmáros mármost egyre csak azt hajtogatja: „nincs megfizetve!” (Erdélyi J. 1846–1848: III. 279; Jókai 1857b: 55–57; Kovács Á. 1944: II. 28; Sándor I. 1975: 734; stb.). De bűvös erejűnek hazudja az üstöt is, amelyben a tűz fölött már fortyog a gulyás, mikor észreveszi, hogy a házhoz a bíró közeleg. Mintha az üst tűz nélkül, önerejéből is főzne, forrna, hirtelen kiteszi az udvaron heverő tuskóra, hogy a bíró ott találja. A fösvény bíró egyszeriben meg is vásárolja az edényt, sőt utóbb tartozékát, a tuskót is; s mire a csalás kiderül, Csalókának nyoma veszett (Kovács Á. 1944: II. 30).
Külön csoport végül a trufák sorában, mint állítja falhoz üldözőit, akik Csalóka csúfságait, kártevéseit megelégelték. Már nyomában vannak a legények, mikor észreveszi, hogy egy ferdén nőtt fa dől a kölesföld fölé; úgy tesz hát, mintha tartani próbálná, nehogy a vetésbe essen. De a legények pénzüket követelik, Csalóka pedig szívesen vállalja, hogy a pénzért hazafut, csak tartsák helyette a fát – így nyer egérutat (Erdélyi J. 1846–1848: III. 280; Jókai 1857b: 65; Erdész 1968: III. 271; Sándor I. 1975: 735; stb.). Megesik, hogy méhkasba bújik az üldözők elől, a kast pedig két tolvaj ellopja: két rudat szúrnak a kas alá, s viszik, míg Csalóka meg nem elégeli; akkor váltogatva hol az egyiket, hol a másikat rúgja alfelen, a rúgást a tolvajok egymásnak tulajdonítják, összevesznek, s Csalóka előtt szabad az út (Jókai 1857b: 66; Sándor I. 1975: 735; Penavin 1984: I. 422; stb.). Végül a király elfogatóparancsot küld ellene, s nincs mit tenni, koporsóba fekszik, halottnak tetteti magát. A bosszús katonák elhatározzák, hogy legalább holtában megcsúfolják, s rápiszkolnak; ám a halott hegyes árral szurkálja meg feneküket, hogy felugrálnak: „a fene itt rágja meg, halva is olyan gonosz, csontig döfött a fullánkja” (Erdélyi J. 1846–1848: III. 282; Erdész 1968: III. 272; stb.).
Nem folytatjuk. A trufa él, falvaink életét inkább dionüszoszi, mintsem apollói oldaláról 195jellemzi. Gyűjtőink sorra följegyzik a kalotaszegi Ketesden, Mezőkövesden a matyóknál, a nyírségi Szamosszegen, de a Bácskában és Somogyban is. Előadói szemük játékával, gesztusaikkal, sokat sejtető félmondataikkal érzékeltetik a tréfás helyzeteket, váltogatva mutatják be Csalóka ravaszkodásait és a lóvátettek csetlő-botló ügyetlenkedését. A teljes képhez mégis hozzátartozik, hogy a szöveg és előadása ma már olykor nem nevetésre indítja a hallgatókat, hanem ellenkezésüket váltja ki.
