PARABIBLIKUS ÉS KELETI ELEMEK

Teljes szövegű keresés

PARABIBLIKUS ÉS KELETI ELEMEK
Külön réteget alkot a népünk ajkán élő anekdoták sorában a keleti hagyomány, amely a középkor századai alatt szivárgott hozzánk. E nagy múltú epikus örökség sajátos összetételű. Parabiblikus elemek, Talmud-történetek, indiai Pancsatranta-motívumok, buddhista parabolák, perzsa-arab históriácskák, török tréfák késői leszármazottjaiként könyveli el az idevágó anekdotákat a kutatás. Műfajunk történetében, ha még oly szórványosan is, a keleti hatás nyomai az ókor óta felismerhetők. A közvetítés minden bizonnyal elsősorban az irodalom útján történt, mégis a kelet-nyugati népközi érintkezések esetenként az átadás-átvétel közvetlenebb módjait is valószínűsítik.
A Földközi-tenger vidékén az ókor óta kibontakozott kereskedelmi forgalom, a több száz éves mór uralom az Ibér-félszigeten, a keresztes háborúk, a török hódoltság hosszú korszaka hazánkban és a Balkánon, s főként a zsidóság tömeges migrációja és megtelepedése földrészünk országaiban egyaránt hozzájárult a Kelet művelődési hagyományainak megismertetéséhez. A találkozás a földrészenként külön élő két hagyománytörzs – egyrészt az indiai, perzsa, arab, zsidó és török, másrészt a görög-római alapokra épülő európai tradíció – között ennél szélesebb történelmi távlatban is szükségszerűnek tetszik. E kettős hagyomány cseréje, elemeinek egybeszövődése, átrendeződése Európa számos anekdotatípusának történetében nyomon kísérhető. Nemritkán el sem dönthető, vajon Keletről Nyugatra vagy Nyugatról Keletre tart-e az a történelmi út, amit egy-egy mutatós anekdotatéma századok folyamán megtett, minthogy a forrás felé utaló legrégibb szövegek párhuzamossága további következtetések útját elzárja.
Az idevágó magyar anekdotakészlet összefoglaló áttekintése még előttünk álló feladat, egyes részjelenségek vizsgálata azonban értékes eredményeket hozott. Ezek sorában foglalnak helyet a népünk ajkán élő, zsidó eredetű parabiblikus történetek. Ilyen pl. a Noéról szóló anekdota: a vízözön elmúltával a szőlőtőkét az oroszlán, a majom, a disznó és a bárány vérével öntözte meg, úgyhogy a részegeken ez állatok tulajdonságai sorra kiütköznek. A Temesvári Pelbárt óta élő anekdota hagyományozódásának változatos útjai messze múltba vezetnek, hazai szóródásában a zsidó és keresztény tradíció egyaránt szerepet kapott (Katona L. 1912c: 60; Blau 1907; Heller 1908; Scheiber 1935; György 1934: 218. l., 244. sz.; Nagy I. 1969; Gaer 1961: 75). Ugyancsak a Bibliából hajtott ki a József szépségét dicsérő anekdota is: mikor Putifárné udvarába lép, a fonással szorgoskodó udvarhölgyeket megigézi szépségével, szemüket rajtafelejtik, a guzsallyal sorra megszúrják ujjukat. Az anekdotát Vác környékéről ismerjük, s jelentkezik a szóláshasonlatban is: „Ollan sziep, hogy miég az ujját is megvággyo iérte az ember lányo!” Ez utóbbi történet – úgy látszik – közvetlen a zsidó hagyományból került át népünkhöz (Scheiber 151; Gaer 1961: 123).
Hogy a zsidó közvetítésnek az anekdota európai történetében a középkor óta jelentős 196szerepe volt, az étel felosztásáról szóló szellemes történet példája szemléltetheti. Ennek egyik legrégibb emléke egy 7. századból való elbeszélés, amelyben egy szellemes ifjú öt galambot oszt szét egy házaspár két fia és két leánya között. A történetnek arab változata is van, s általában a Kelet költészetében számos nyoma maradt fenn ismeretének. Európában pedig az ifjabb Johannes Gobius 1300 táján a zsidó változat pontos másaként exemplumnak jegyzi fel latin nyelvű gyűjteményében. A felosztásra nála egy Párizsban végzett klerikus vállalkozik; magyar népnyelvű szövegekben az ő helyébe furfangos szegény parasztember vagy éppen cigány lép. „A cigány látván egy udvarban négy szép kácsát, szinte nyála folyt utánok. A házi úr ezt észre vévé, és magának kis mulatságot szerezni akarván – na more – mondá –, ha a négy kácsát ötünk közt, köztem, feleségem, fiam, lányom és közted három egyenlő részre osztani tudod, kapsz belőlük te is. A cigány gondolkodott, aztán hozzákezdett: hát a tens úr, a tens asszony és egy kácsa, az három; – az ifjú, a kisasszony és egy kácsa, az is három; – két kácsa és egy cigány, az is három.” Az ötlet változatai első népköltési gyűjteményünk óta sorra bukkannak fel hazánk különböző vidékein (Erdélyi J. 1846–1848: I. 294; Jókai 1857b: 121; Benedek E. bukovinai csángó szövege: 1894–1896:II. 157–160; Wesselski 1911: II. 399, 1925: 111; György 1934: 113–114. l., 51. sz.).
A keleti eredetű epikus készlet számos darabját egyébként nagy késve és bizonytalan hitellel egy meghatározott személy, Naszreddin hodzsa eseteként kapcsolja össze és könyveli el a köztudat. Való, hogy Naszreddin történeti személy, a kisázsiai Aksehirban 1300 tájt született, s mint hodzsa, török hazájában egyházi és világi vonatkozásban jelentős tisztséget viselt. Közelebbi sorsáról azonban mit sem tud a történelem. Állítólagos anekdotái egyébként az ókor óta neve említése nélkül élnek az európai irodalomban és szájhagyományban, sőt azon is túl, a Kelet arab, perzsa, tatár nyelvterületein. A Naszreddin névhez kötve írásos rögzítésükre mégis csak a 18. században, kiadásukra pedig Törökországban is csak 1837-ben került sor. A nevéhez fűzött anekdoták között azonban számos olyan akad, amelynek ismerete csúpán a Földközi-tenger vidékének egy-egy szűkebb területére korlátozódik. Félezret meghaladó anekdotája mégis jól körvonalazható keleti típusként mutatja be: ravaszkás népi bölcsnek, aki keleti furfanggal egyszerre hirdet türelmet és bátorságot, csúfolódás nélkül nevettet és indít gondolkodásra (Wesselski 1911; György 1932b).
Magyar földre átkerült anekdotái jól szemléltetik alakjának ellentmondásosságát. Egyes történeteiben mint nevető bölcs leplez le csalást, lopást anélkül, hogy akár a méltó felháborodás hangját hallatná, beérve a vétkes puszta megszégyenítésével. Az eset, amelyet a hodzsáról és feleségéről beszélnek, hazai népi változataiban többnyire a tisztelendő úr és szakácsnője közt történik (György 1932b: 16. l., 12. sz., 1934: 139–140. l., 95. sz.; Jókai 1857b: 259; stb.). Az asszony öt font húst vásárol, s mivel az árát szeretné még egyszer megkapni és zsebre tenni, nagy ijedten ront be a paphoz: megette a macska a húst! „Mind az öt fontot? – mondja a pap. – Hisz az egy farkasnak is sok volna. Hol van az a fenevad? Meg kell fogni. Hol egy mérték?” A macskát megfogják, megmérik – hát éppen öt fontot nyom. „No – mond a tisztelendő –, az öt font hús, melyet megevett, az itt van; de hol van most már a macska?” Más anekdotájában éppen ingatagsága és engedékenysége jellemzi: igazságtétel végett fordul a hodzsához, magyar változatában pedig „G... városának egy tanácsosához” két civakodó barátja. „Mikor egyik elmondaná baját, nagy bölcsen azt mondja tanácsos úr: Neked igazad van!” Előáll a másik fél, tanácsos úr ennek is azt mondja: neked is igazad van. „De teins uram – szól közbe a 197városhajdú –, mind a kettőnek mégsem lehet igaza.” A bölcs tekintetes úr válasza erre is csak ennyi: „neked is igazad van” (Vas G. 1886–1900: X. 339). A paraszti észjárásnak hazánkban e szelíden ravaszkás megoldása, mint egy-egy anekdota csattanója, nem vált ki feltétel nélkül sikert. Van anekdotánk, amely a Naszreddin-történetet székely módon továbbszövi. A tréfás kedvű hodzsa az európai változatokban így szólítja meg útjában ismerőseit: „Aki kitalálja, mi van a zsebemben, az kapja meg a legnagyobb barackot.” Kérdésben a felelet: barack. A hodzsa mégis úgy tesz, mintha megfejtéséhez éles ész kellene: „Ördögötök van, hogy kitaláltátok.” Mikor azonban a csíki változatban a székely próbára teszi a háromszékieket, olyan bölcsek-e, mint híre jár – más lesz a csattanó. Megszólítja az útjába kerülőt, de a hodzsánál ötletesebben: „No, ha olyan okosok lettek k’jetek, hát mongya meg, hogy hány pogácsát tett a tarisznyámba a feleségem. Ha kitanálja, mind a hetet kiednek adom.” A háromszéki rámondja: hetet. De a csíki legyint: „Csak ötöt, mett kettőt izibe megettem” (György 1932b: 20. l., 18. sz., 1938: 92; Orbók 1942: 73; Duka 1983: 103-a típus, 41–b típus).
Az utólag Naszreddin nevéhez kapcsolódott történetek a nyugati anekdotahagyományból kerültek hozzánk, inkább itáliai, francia, spanyol, máltai, tuniszi variánsokkal, mintsem török szövegekkel párhuzamosak. Mégis a mintegy félszáz, nálunk Naszreddinhez fűzött anekdota sorában van néhány, amely pusztán csak a Balkán területén honos, s úgy lehet, közvetlen népközi érintkezés útján, talán a török időkben talált el hozzánk. Ilyennek látszik pl. a cigány lótolvaj esete, amelyet Arany János A nagyidai cigányok c. eposzába foglalt; ott Csimaz azzal védekezik, hogy „véletlenül” lopott. Keskeny úton fekszik egy ló, halljuk –
Hátul mennék: de rug; elől mennék: harap;
Átugrani könnyebb, sokkal is hamarabb;
Ugranám: felpattan... a hátára estem...
Jó, hogy elfogátok, áldjon meg az Isten!
E történet a görög Naszreddin-anekdoták közt ismeretes (Tolnai 1915: 252; Dömötör S. 1929b: 97; György 1934: 107. l., 40. sz.). Horvát nyelvterületen él a jószívű fiú anekdotája, akit álmából keltenek fel a szomorú hírrel, hogy anyja meghalt. „Másik oldalára fordulván, így szólt: Oh Istenem! Mely igen szomorú leszek én reggel, ha felébredek” (György 1932b: 21. l., 20. sz.; vö. Duka 1983: 175). Görög, szerb és horvát Naszreddin-párhuzamai vannak a csintalan diákok történetének. Az országúton parasztember alszik szamarának kordéja mellett; egyikük kifogja a szamarat, s míg a másik kettő az állattal odébbáll, emez a szerszámot magára veszi. Hát téged mi szél hozott ide? – riad föl a gazda. „Az apám az, ki bűbájos ember lévén ... szamárrá változtatott; s minthogy most kitelt az időm, várom, kedves gazdám, hogy mit tesz velem?” A szamaras mit tehet, útjára engedi azzal az intéssel: apáddal megférj, mert szamárrá változtat megint! – A másik kettő ezalatt a vásárban kínálgatja az ellopott állatot. Odavetődik parasztunk, s ráismer. „Mégis összevesztél apáddal? – förmed rá a szamárra. – Én ugyan meg nem veszlek többet” (Kálmány 1914b: II. 33. sz.; György 1932b: 18. l., 16. sz., 1934: 218. l., 242. sz.). E történetek egyébként nálunk a 18–19. század fordulója óta ismertek, még mielőtt a Naszreddin név hazánkban felbukkant volna.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages