HUMANISTA FACETIÁK

Teljes szövegű keresés

198HUMANISTA FACETIÁK
Anekdotáink további sajátos rétegét a humanizmus öröksége alkotja.
Ennek jegyében alakul ki a facetia, e latin nyelven előadott szellemes, vidám történet, amely némileg szerzőjének az irodalmi szintű, elegáns latinságban való jártasságát is hivatott volt tanúsítani (György 1934: 14–15). Facetus – e szó kettős jelentésárnyalatával az anekdota műfaj e korszerű változatának lényegét jelzi: egyaránt utal a történet ötletes karakterére és finom, „illedelmes” hangvételére. A jelzők mégis a műfaj e fejlődésképletének inkább formai, mint tartalmi jegyeit emelik ki. A facetia latin szövegeivel eredetileg irodalmi ínyencség; s bár bőven merít az ó- és középkor epikus hagyományából, teljességgel a reneszánsz új, sajátos életérzésének tolmácsa, a műveltek, a „vájtfülűek” ugyancsak világias szórakoztatását szolgálja. Az életöröm, az evilági boldogság, az emberi lét derűjének élvezete azonban mind szélesebb körökben válik igénnyé szerte Európában. A facetia Itália előkelő udvarainak műveltebb, de szűk környezetéből kitörve a városok polgári-értelmiségi, latinul értő köreiben is hamar otthonra talált. Mindenesetre külön mesterei, neves hozzáértői vannak, s van elméletírója is, aki szerint az új műfaj az új világlátásnak megfelelően irányul „ad iocos et relaxationem animorum” – a tréfákra és a lelkek felüdítésére. Formai-nyelvi igényességen túl egyéb tudós szándék íróit nem vezeti. Félretéve életbölcseleti okulást vagy valláserkölcsi célzatot, a facetiában az ötlet, a szellemesség önmagáért beszél.
Az ízléses formai megoldáson kívül további korlátokat nem tűrve, a műfaj területén az eddiginél szélesebb helyet kapnak a kényesebb témák. Egyes történetek – olykor éppen papok, szerzetesek tollából – papok, szerzetesek gyarlóságait fricskázzák meg, hivatásukba ütköző gyöngéit leplezik le. Utóbb a tréfa alkalmilag a vallás intézményeire, a hittételekre is játékosan átcsap. Sűrűn válik a humor céltáblájává a női nem: naiv leányzók, szájas, iszákos, kapzsi, kikapós asszonyok, férjüket rövid pórázon tartó vagy éppen felszarvazó feleségek esetei mintegy körképben bontakoznak ki előttünk. Nyers szócsaták, nyelvöltögetések, de a más kárára elkövetett csalás, lopás, verekedés is helyet kapnak a facetiák cselekményében. Ám mindezek könnyed hangszerelésben, gyakran célzásszerűen inkább, mint a komikum vaskosabb kifejezésmódján. Így, bár a cselekmény elvétve társadalmi osztályokat, rétegeket, típusokat is szembeállít, ezt mai mértékünk szerint inkább általános emberi viszonylatok jellemzése végett, mintsem társadalomkritikai szemlélettel teszi. Ennyi is elegendő azonban ahhoz, hogy az irodalmi becsvágyból létrejött latin szövegek végül is Európa különböző népeinek nyelvére átkerüljenek, s szájhagyományként folytassák életüket.
A műfaj klasszikusa Poggio Bracciolini (1380–1459), a pápai udvar titkára, aki a klasszikus ókor több lappangó művét fedezte fel és tette közzé, akinek neve Hunyadi Jánoshoz írt levelei, Mátyás király érdekében írt röpirata által a magyar humanizmus történetében is helyet kapott. A pápai kúriában, másrészt Angliában, Franciaországban hallott történetekből állította össze a 15. század derekán 273 anekdotából álló gyűjteményét. Műve Liber facetiarum címen a kiadási év jelzése nélkül jelent meg, 1472-től a század végéig viszont 27 további kiadásban látott napvilágot, mígnem pályafutását egyházi tilalom szakította meg. Hatása ennek ellenére egyetemes szerte Európában (Wlislocki 1893; Walser 1914; György 1929a, 1934: 15–17; Horváth J. 1944a: 51).
Számos facetiája eresztett gyökeret hazánkban is, s él napjainkig változatok hosszú sorában. Egyik facetiájának hőse éppen akkor veszti el szamarát, amikor észreveszi, hogy 199feleségét egy pap kerülgeti. Kászonaltiz községben hasonló, de papellenes fullánkjától megfosztott változatában napjainkig él a történet: „No, egy embernek vót egy kecskéje. Feltette magába, eladja, és egy fejős tehenet veszen belőle. Elhajtotta a piacra, s a kecske nem kőt el. S dél vót, s megvót éhesedve. Elment bé a vendéglőbe, s ő a kecskét megkötte, – amíg eszik, nem mén el. De amíg ett, a kecske mégis elment. Mind érdeklődött mindenkitől: a kecském nincs meg, nem látták hova lett? Addig kereste, hogy este lett. Bément egy szállodába, éjre szállást keresni. A vendéglős bé es tessékelte egy szobába. De olyan szép vót az ágy, hogy ő nem mert béfekünni, s béfekütt inkább az ágy alá. Akkor arra ment egy pár fiatal, s az is szállást keresett. S a vendéglős bényitott, s látta, az az ágy üres. Akkor lefeküttek a fiatalok, s a másik az ágy alatt! Akkor aszt mongya az ember: Olyan boldog vagyok veled, hogy az egész világot látom benned. Akkor az öreg azt kiáltotta: S az én kecskémet valahol nem látta-e? Azok meg felszöktek, hogy mi van az ágy alatt!” (Mondotta Balázs Györgyné, 60 éves. Kászonaltiz, Csík m. 1963; vö. még Schwarz 1879; György 1934: 91–92. l., 13. sz.).
Poggio művéből származott át hozzánk a Fiat piscis, azaz Váljék hallá címen ismert anekdota is, amely az egyház előírta pénteki böjtöt kezdi ki. Poggiónál a püspök önmagának ad felmentést a böjt alól, keresztet vetvén a feltálalt fogolypecsenyére, s kimondván a „váljék hallá” szavakat. Az anekdota első magyar változata 1611 táján kelt szárnyra. Eszerint Forgách Zsigmond generális hóban, fagyban, étlen-szomjan menekült csapatával Báthori Gábor fejedelem elől, s kiéhezett embereinek az udvari pap ugyancsak a „fiat piscis” szavakkal adja hozzájárulását, hogy pénteki napon az elhullott lovak húsából ehessenek (Dugonics 1820: II. 286; Katona L. 1901b: 333; Dömötör S. 1929b: 87; György 1934: 123. l., 68. sz.).
Széles körben él hazánkban az a hozzánk ugyancsak Poggiótól került históriácska, mint keresik a vízbe fúlt asszonyt: férje úgy véli, csakis a víz ellenében lehet megtalálni, s nem mint a keresői gondolnák, a víz irányában. „Mert ő tellyes életében visszálkodó maradt úgy, hogy mindenkor az ellenkezőt cselekedte.” A hasonló borsos történetek jól jellemzik a facetia műfajának sajátos világát (Heller 1926; György 1932a: 42, 1934: 168. l., 147. sz.).
Ha Poggio nem is, egyes itáliai kortársai, mint Gonnella és Arlotto, saját személyükben is anekdotahőssé alakultak. Írói hírnevét mindkettejük a tréfamesteri babérral öregbítette, úgyhogy történeteik hosszú időre saját nevükkel együtt tapadtak meg. a hagyományban. Hogy a „mindenki orvos”-féle történetek hazai változatainak forrását éppen Gonnellában kell keresnünk, abban első magyar anekdotagyűjteményünk eligazítását követhettük, a hős még itt is közvetlen Gonnella, a ferrarai herceg fabulator facetissimusa, s mint ilyen szórakoztatja nagyúri gazdáját (Wesselski 1920: 110. sz.; György 1934: 166. l., 143. sz.). Más szövegekben viszont a hagyomány elmosta a szellemes udvari mulattató nevét.
Anekdotáink közül ő vetette el hazánkban a nagyothallással csúfolódó történetek csíráit. Közismert a két süket párbeszéde: „Hova megy, sógor? – Horgászni. – Ja? azt hittem, hogy horgászni. – Nem! hanem horgászni” (Wesselski 1920: 16. sz.; Binder 1928; Dömötör S. 1932; György 1932c: 251; György 1934: 169–170. l., 151. sz.).
Jócskán bővítette a magyar anekdotakincset Piovano Arlotto (1396–1484), a firenzei pap is. Népszerűségére jellemző, hogy annak idején szövegeit nem is foglalta írásba; szájhagyományból jegyezték le és adták ki barátai a 16. század küszöbén. Számos anekdotája talált visszhangra szerte Európában, mint azt egyebek közt a nálunk Kései 200felelet vagy Élénk csevegés címmel mondogatott darabja tanúsítja. Megindul a debreceni fuvaros Pestről hazafelé, s utasa már a Kerepesi úton megszólítja: „de jó ló ez a fakó!” Mikor azután Debrecen alá érnek, a kocsis rálegyint ostorával a másikra: „de még ez a pej se kutya!” (Wesselski: 1910: II. 201. l., 206. sz.; Jókai 1857b: 222; Katona L. 1902a; György 1929a, 1934: 147. l., 109. sz.). Ennek a facetiának az olaszon kívül német, angol, francia, észt, finn változatai is ismertek. Altípusai a flegmatikus angolról szóló esetek; a némának hitt, s csak leánykérőben megszólaló fiú tréfája pedig (addig nem beszélt, mert „nem volt miről”) a modern viccek felé ágazik el. Népek, táji csoportok, egyes személyek jellemének bemutatására tehát napjainkig használatos a régi facetia.
Ugyancsak közismert Arlotto történetei közül a nagy tök és a négy ökör dolga, amelyet a magyar hagyomány Mátyás király személyéhez kötött: Mátyás ajándékozta meg négy ökörrel a szegény embert, aki hatalmasra nőtt tököt vitt neki ajándékba; s Mátyás szégyenítette meg utóbb a szegénynek gazdag és kapzsi szomszédját, aki azt remélte, nagyobb ajándékért még több jutalmat nyerhet (Jókai 1857b: 11; Wesselski 1910: I. 233. l., 68. sz.; Kálmány 1914b: II. 146; Binder 1894; Szendrey Zs. 1922: 54; György 1934: 171–173. l., 154. sz.). E történetnek is számos elágazását ismerjük; ilyen nálunk az Egyszer volt Budán kutyavásár címen emlegetett változatcsoport. Arlotto egyébként, úgy látszik, főként értelmiségi-polgári rétegeink hagyományát színesítette, facetiái 18. századi népszerű nyomtatványok által terjedtek el hazánkban.
Németországban ugyancsak jeles humanista képviseli a facetia műfaját: Heinrich Bebel (1472–1518). Pályája paraszti sorból vezet a tübingai egyetem poetikai tanszékére, sőt még magasabbra: latin nyelven írt verseinek elismeréseként 1501-ben poeta laureatusszá koronázták. Facetiae c. gyűjteménye 1506 és 1512 között jelent meg, s három kötetben mintegy 450 szöveget tartalmaz. Bár szövegei a műfaj tipikus képviselőjének mutatják, s bár természetesen ő is latinul ír, humanista mintáitól eltérően nemcsak klasszikus forrásokból és az előkelő körökben forgó anekdotikus leleményből merít. Jelesebb történeteit polgárok, papok, tanárok ajkáról gyűjti, a népköltészeti gyűjtés mai módján jegyzi le. Így a facetiákban szokásos mesterségesen elgondolt bohózati helyzetek nála megritkulnak (Wesselski 1907; György 1934: 12). Történeteinek hazai folklórvisszhangja tekintélyes, számos története általánosan ismert népünk ajkán. Bebel nyomán honosodott meg pl. nálunk a molnár esete, aki a passiójátékban a Megváltó szerepét alakítja, türelemmel viseli el a bántalmakat, de kiesik szerepéből, mikor valamelyik farizeus lisztlopónak csúfolja. Az anekdotát Szirmay Antal latin nyelvű gyűjteménye Mezőkövesd viszonyaiba ágyazottan mutatja be, de csattanóját magyarul adja meg. „Molnár lettél! kövesdi Krisztus vagy!” – mondják a magyarok, mint Szirmay feljegyzi, ha valaki a szemébe mondott igazságért megharagszik (Wesselski 1910: I. 184; Szirmay 1807: 166); Posonyi 1929: 74; György 1934: 154–155. l., 124. sz.).
Bebeltől került át hozzánk a csélcsap asszony alamuszi szeretőjének esete. Mikor a váratlanul hazatérő férj rajtakapja, zavarában négy lábra áll és röfögni kezd, mintha disznó volna, úgy próbál kiszökni a házból. Hogy pedig e szerepe annál tökéletesebb legyen, meg is szólal: „én csak egy szegény disznó vagyok!” (Wesselski 1910: I. 206; György 1934: 187. l., 184. sz.).
Úgy látszik, Bebel is szerepet kapott a visszavont fogadalom anekdotájának hozzánk juttatásában. Az egyszeri ember (nálunk többnyire cigány) kegyetlen ítéletidőben, rozzant csónakon vág neki a Tiszának, s megfogadja: akkora viaszgyertyát vesz Nepomuki Szent János tiszteletére, mint egy szálfa, ha a folyón átsegíti. Ám a zivatar alábbhagy, 201a gyertya méretei is zsugorodni kezdenek. A parthoz érve azután így fohászkodik a szent képe előtt: „Úgy alkudtunk, ugy-e, hogy a gyertyaszál akkora lesz, mint egy gyufaszál?” (Wesselski 1910: I. 185; György 1932a: 85, 1934: 221. l., 248. sz.).
Végül nála bukkan fel a nálunk Csokonai alakjához kapcsolt legátus-prédikáció története is (Wesselski 1910: I. 145. l., 65. sz.; Katona L. 1891: 59; György 1934: 153. l., 121. sz.).
Az anekdota műfaj tiszta képletének kialakítása ekképpen még a humanizmus jegyében, a latin facetiák által ment végbe. Kereteinek szorosra kötése, cselekményének célra törő rendje, csattanójának élesre csiszolása a 15–16. század latin nyelvű „tudós” irodalmának eredménye volt.
A humanista örökség második eredményét – mintegy második lépcsőként – az irodalomban latinul élő műfajnak Európa nemzeti nyelveire való átváltása jelenti. A folyamatban általában a városi polgárság gazdasági-társadalmi felfejlődésének következményeit látjuk, de nem kevésbé a görög-római példa hatását is, amely földrészünk modern népeit saját öntudatukra ébresztve anyanyelvük használatára ösztönözte. A 13–14. század fordulójával a Dante, Petrarca, Boccaccio által megindult itáliai folyamatban, a nemzeti nyelvű irodalmak kibontakozásában, az exemplum és facetia anyanyelvi megszólaltatása érthetően csak kései, szerény és periferiális jelenség. A műfajon belül azonban jelentősége mélyreható. Az anekdota korszakokon át felgyűlt gazdag állománya nemzeti nyelvű tolmácsolásban immár közvetlen utat talál szélesebb néprétegekhez is, a latinitás nyelvi akadálya elhárulván, útja akár a parasztságig is szabaddá válik.
A folyamat szoros párhuzamot mutat a korábbi anekdotikus műformák alakulásával az ókor latin-görög apoftegmái, a középkori exemplumok vagy akár az európai trufák mind azonos törvényszerűséggel törnek be a népek élőszóbeli kultúrájába, s folytatják folklórjelenségekként nemzeti nyelveken a maguk időtlen életét.
Hazánkban – a török hódoltság másfél évszázada által késleltetve – e fejlődés csak 18. századi anekdotás könyveink által követhető nyomon.
Azok a magyar nyelvű gyűjtemények, amelyek által a 18. század folyamán az anekdota irodalmunkban polgárjogot szerez, e folyamat hazai lezárulását érzékeltetik. Az élőszóban századok óta birtokolt hagyománynak eddig csak egyes elszórt törmelékeit rögzítette alkalmilag az irodalom. Ekkor került sor, az anekdota történelmileg kialakult rétegei szerint csoportosítva, a műfaj teljesebb terjedelemben való áttekintésére. Kötetnyi válogatásokban sorra szólalnak meg e történelmi változatok. Az apoftegmát Lethenyi János fordítása (1785), Molnár János szemelvényei (1783), Kónyi János Diogenesnek élete c. műve (1785-től kezdődően Democritusának három kiadásába foglalva), végül verses feldolgozásban a Tréfás elméjü bölts Diogénes filosofusnak historiája c. mű (1782) képviselik.
Az exemplumok továbbéléséről a Gesta Romanorum Haller-féle fordításának négy kiadása (1695, 1751, 1767, 1795), továbbá Taxonyi János Az emberek erköltseinek és az Isten igazságának tükörei c. művébe foglalt történetek három kiadásban (1740–43, 1759, 1805), végül Bod Péter Szent Hilárius c. munkája négy kiadásban (1760, 1768 két kiadással és 1789) tanúskodnak.
A trufák divatját jelzi Kolumbán János Néhai tordai hadnagy Vida György facetiáinak, jeles tréfáinak historiája c. verses műve öt kiadásban (1759, 1770, 1789, 1793 és az év jelzés nélküli kiadás), valamint a Salamon és Markalf újabb és újabb ponyvaszerű edíciói.
E kötetek együttesen szövegek ezreit rögzítik nyomtatásban, s egyúttal élőszóbeli 202továbbélésüknek is újabb széles lehetőséget teremtenek. A század sajátos viszonyai közt valóban oly közeli érintkezés állapítható meg folklór és irodalom között, éspedig paraszti, kisnemesi, polgári, értelmiségi rétegek gyakorlatában egyaránt, hogy kölcsönösen nyitva az átfejlődés útja élőszóból az írásos kultúrába és viszont. E kölcsönösség fenntartását pedig széles néprétegek számára úgyszólván kényszerítően biztosítja nem annyira az olvasás, mint inkább a felolvasás, a nyomtatott szöveg élőszóbeli tolmácsolása mint a közvetítés akkor legáltalánosabb eszköze. Az anekdota hagyományozódásának e kettős formája lényegében elválaszthatatlan egymástól, a műfaj rövidsége folytán egyaránt otthonos élőbeszédbeli és irodalmi előadásban, csattanóján pedig károsodás nélkül nemigen változtathat sem az írói, sem az előadói lelemény.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages