ANEKDOTA ÉS FELVILÁGOSODÁS
ANEKDOTA ÉS FELVILÁGOSODÁS
A hagyomány ily nagyarányú újjáélesztésénél jelentősebb a műfaj történetében az a többlet, amit a 18. század uralkodó eszmei-szellemi áramlata, a felvilágosodás az anekdotának biztosítani tudott. Ennek lényege a vidám történetkékben rejlő karakterisztikum kibontakozása, a szerény müforma eltolódása az életkép vagy zsánerrajz felé, korábbi általánossága helyett cselekménye egyes elemeinek, „hőse” egyes vonásainak hangsúlyozása, hogy mindennapi életünk egy-egy jelenségét tegye szemléletessé (György 1932a: 21; Neumann 1979: 180–182). Fejlődésének ezen a fokán született meg a műfajnak az a végső történeti változata, amely népünk anekdotaállományának javát napjainkig jellemzi: egyes szövegei társadalmi típusokat mutatnak be, közismert élethelyzetekre utalnak; sorozatszerű felvonultatásuk pedig mintegy körképet nyújt társadalmunk egykori rétegződéséről és intézményeiről, egyes csoportjainak sajátos állapotáról és viszonyairól (Sándor I. 1981: 75–76; 1982a: 204–206). A műfaj utóéletének mai korszakában is egyre őrzi még – ha mégoly halványan – a felvilágosodás racionalizmusának bélyegét, amely a 18. században ellentétes társadalmi és világnézeti törekvések vitájában e szerény műfajt is harci eszközként használta.
A magyar fejlődés e modern műforma kialakításában már lépést tart a Nyugattal, a német–francia anekdotagyűjteményekben jelentkező eredményeket egy-két év alatt átveszi és értékesíti (György 1932a: 21–22, 1934: 24–25; Neumann 1979: 180–182). Azok a magyar kiadványok, amelyeknek kisugárzó hatását a paraszti ajkakról napjainkban közvetlenül lejegyzett szövegek is tanúsítják, bő kézzel merítettek e nyugati forrásokból.
Ilyen forrásul szolgált a névtelenül kiadott Lyrum larum lyrissimum c. német összeállítás (h. n. 1730), majd a Friedrich Nicolai-féle Vade mecum für lustige Leute c., tíz kötetre rúgó sorozat, a Lessing és Mendelssohn oldalán tevékeny esztétikus-kritikus szerző mintegy háromezer szövegre rúgó műve. Hasonló bőségű kiadvány a szintén anonim Neuer Bienenkorb voller ernsthaften und kicherlichen Erzählungen (Köln, 1768–1772), kilenc kötetben. Végül a francia, ugyancsak anonim gyűjtemény két kötete, Dictionnaire d’anecdotes (Paris, 1767), amelynek már a francia eredetivel egyazon évben német fordítása is megjelent (Leipzig, 1767). E könyvtárnyi nyugati anekdotakiadvány természetesen korábbi századok termését is használja, régi és korszerűsített változataiban egyaránt, a hagyományhoz pedig nagy gazdagsággal csatolja hozzá az új változatokat.
Az anekdota ez új típusának népszerűsítésében azután két magyar kiadvány játszott kezdeményező szerepet.
203Egyik Kónyi János kétkötetes gyűjteménye: A’ mindenkor nevető Democritus, avagy okos leleményű furtsa történetek (Buda, 1784–1785, 1796, 1815, majd 1848-ban az első kötet ponyván is, Bagó Márton kiadásában). Másik Andrád Sámuel Elmés és múlatságos rövid anekdoták c. munkája, ugyancsak két kötetben (Bécs, 1789–1790). A két mű közül folklórvonatkozásban Kónyié messze Andrádé fölé magaslik. Szerzőjéről csak elszórt adatokat tudunk; közrendű katonaként az 1770-es években Esterházy Antal gyalogezredében szolgált, pusztán őrmesteri rangfokozatig jutott. Paraszti-plebejusi hangvételű művét is, mint többi népszerű iratát, szemmel láthatóan katonáinak szánta, olvasmányul „unalmas időkre szabható mulató órákra”, nyilván a téli beszállások idejére, amelyeket falusi jobbágycsaládok hajlékába kényszerítve kellett eltölteniük. Kónyi a szórakoztatás mellett sajátos művelődési eszményt is szolgálni kíván. Elöl járó beszéde „kedvetlen és unalmas embernek” ítéli azt, aki „semmi tréfát elő kukkantani nem tud”; a tréfa viszont kellő helyen és időben „a kellemetes társaságnak olly ize, mint a só az ételnek”, művelője „érdemes társaságokban” is megállja helyét, „az ő fris elméjét s maga kedveltetését ditsérettel emlegetik”. A továbbmondás, élőbeszédre fordítás igénye, s hozzá még közkatonai-paraszti közönségnek szánva, érthetően rákényszeríti Kónyit a hazai anekdotakincs esztétikai örökségének továbbápolására is (Kónyi 1796: I. 4–6; György 1932a; Lukács J. 1943).
Andrád Sámuel műve más jellegű, mind szövegeinek hangoltsága, mind tartalma szerint más olvasórétegnek szól. Az erdélyi származású bécsi orvos viszonylag ifjan, mozgásképtelen állapotban, társaság nélkül szobájába zárva szerkesztette meg munkáját, s a Bécsben kiadott két kötetet a magyarországi iskolavárosok: Pest, Debrecen, valamint Erdélyben Kolozsvár, Nagyenyed, Nagyszeben könyvárusai által hozta forgalomba. Anekdotáink irodalmi rétegének gazdagításában valóban jelentős eredményt ér el, szövegeivel azonban szorosan, olykor fordítói pontossággal követi modern nyugati forrásait, s fenntartja azok latin, francia, német történelmi-irodalomtörténeti utalásait is (György 1929b; Balogh I. 1907). Így egyes darabjai ugyan népünk ajkára is átkerülhetnek, gyűjteménye egészének befogadására azonban főként városi-értelmiségi körben tarthatott számot. Folklórhatásainak pontosabb felmérése még előttünk álló feladat.
Az idézett nyugati gyűjtemények Kónyi szövegeihez is bőven szolgáltatnak párhuzamokat. Egy kitűnő összeállítás Nicolai 256, a Lyrum larum 61, a francia gyűjtemény 63 s a Neuer Bienenkorb 76 variánsát állítja anekdotái mellé. Nyersen friss előadásában viszont az idegenszerűségek elhalványulnak, jövevény jellegüket vesztvén éppenséggel hazai talajon termetteknek látszanak. Hogy napjainkban is közkeletűek, ahhoz Kónyi előadásmódja sokban hozzájárult. A tanulatlan apa levele diákfiának, Kónyinál Baranyából Kőrösre, önellentmondásaival ma is szórakoztató: „Imé – az édes Anyád-is hirem nélkül hat forintokat küld”, „az ótska köpönyegemet el-küldöm, tsináltass belőle egy uj dolmányt” (1815: II. 82. sz.). Ugyancsak ismert az alamizsnáért fenyegetőzve kéregető koldus esete; ha nem kapna, úgymond, „ollyanra vetemedek, a’ millyet tellyes életembe sem tselekedtem”; megkapván pedig a pénzt, így fejti meg a baljóslatú szavakat: „másképen dolgoznom kellett volna” (1815: II. 192. sz.). Sajátságos módon már Kónyinál elhangzik közismert szállóigénk: „humorban nem ismerek tréfát”. Egyik anekdotájában két paraszt iddogál a csárdában, „perbe esnek”, s Peti „jól poson vágja” társát. „Mi a’ tüzes menyküt tsinálsz Peti … tréfa-é ez, vagy nem?” A válasz: „de nem tréfa, illyen ollyan atta”. A csattanó pedig: „Köszönd, hogy nem tréfa … mert az illyen tréfát épen el nem szenvedném” (1815: II. 4. sz.). S mindezek a Vade mecum nyomán Kónyi 204közvetítésével kezdik meg a hazai folklórban pályafutásukat! (Lásd sorjában György 1932a: 153, 84, 149).
A nyugati vonatkozású anekdotaszövegek magyarrá hasonításában Kónyit egy további körülmény is segíti. Magyar katonák tömegeit sodorja messze idegenbe a háborúk sora, amelyeket Mária Terézia a területi vagy trónigényekkel jelentkező porosz, bajor vagy francia uralkodók ellen viselt. Katonáinkban a hely- és személynevek, amelyeket Nicolai és társai emlegetnek, személyes katonaélmények felidézői lehetnek, róluk szólva a strázsamester előadása nem szükségszerűen veszít közvetlenségéből. A Frankfurt felé ballagó francia katona, a kocsmában mulató sváb legény, a hadakozó burkus közelebb kerülnek hozzánk általa, mint magasabb igényű irodalmi feldolgozásban.
Katona-anekdotáinak sorozata napjainkra már archaikus hatású, a vitézi élet nála körvonalazott formája a társadalmi és technikai fejlődés által erősen átalakult. Történetei mégis elevenek ma is.
Központi témájuk természetesen a személyes bátorság. Nem ügyelvén arra a katona, hogy az ellenség közepébe verekedte magát, a burkusok kezébe kerül. Lehet, hogy nem vette észre? „Én arra taníttattam, hogy az én Királyomnak ellenségit meg-támadjam, nem pedig, hogy azokat meg-olvassam” (1815: II. 171. sz.). Más magyart, porosz kézre kerülve, seregeink erejéről faggatnak; felelete: „kettő közülök mindenkor el-visz egy hordó sert” (1815: II. 170. sz.). Marcona magyar lovas, „az utólsó Frantzia háboruban” elfogatva, szintén a generális elé kerül, aki a legény keménységét látva, kérdi, hány katonája van a császárnak. A lovaskatona háromszázat mond, de mikor a generális kevesli, hozzáteszi: „én tsak azokat gondolom, kik közül egy húsz Frantziának-is megáll, mert azok, kik közül egy tiz Frantziát le ver ököllel, felette sokan vannak” (1815: II. 46. sz. – Lásd sorjában György 1932a: 160, 160, 151).
Megjelenik olykor a „nyálas gatyájú”, gyáva katona is, szembeállítva félelmet nem ismerő, sok próbát állt feljebbvalójával. Egyikük éppenséggel a Valerius Maximus által bemutatott modell szerint hozza ijedten a hírt, hogy az ellenség nyílzápora „a’ napnak világát is el-borítja”. S a generális erre: „Ej, újam … melly szép állapot leszsz az árnyékban hadakoznunk” (1815: I. 159. sz.). Hasonló hírrel jön a másik gyáva tiszt: „igen közel vagyon az ellenség”; s erre a „generális tsak fél vállrúl:… hiszen mi-is közel vagyunk ő hozzájok” (1815: I. 3. sz.). Dugonics András a maga változatában a derék választ a török ellen kardot rántó Telekesi vezér ajkára adja (vö. sorjában György 1932a: 146, 133).
Történetek szólnak lator katonák kemény büntetéseiről, akik azonban megérdemelt sorsuknak akasztófahumorral néznek elébe. „Százat verjenek reá, tsak az ingére, és a’ dolmányát le-vesse.” A furfangos legény frissen leveti dolmányát, ingét, „’s oda veti, mondván: Itt az ingem, verjetek reá annyit, a’mennyit akartok.” S leleménye meg is szabadítja a veréstől (1815: I. 112. sz.). A történetet Dugonics is ismeri, de nála nem menekül a lator a kirótt büntetéstől. Két más gonosz katona közül az egyiket vesszőzésre, a másikat akasztófára ítélik. Ez már az akasztófa alatt áll, mikor amaz megkérdi: „mit mondjak oda haza, anyádnak?” Mire ez az akasztófa alatt: „mondd meg neki, hogy én egy kötéljártónak a’ leányával kezet fogtam, te pedig a’ vendégségemen tánczoltál” (1815: I. 101. sz. – Vö. sorjában György 1932a: 143, 141).
Vannak végül Kónyinál a nagyotmondó obsitosról is történetek. Egyikük valahol akkora káposztát látott, hogy „alatta háromszáz ember esős időben el-állhatott”; a másik erre, hogy látott Britanniában akkora rézfazekat, hogy azon háromszáz kolompárlegény 205dolgozott. „Mi a’ menykőnek kellene ez a’ nagy fazék?” S a felelet: „azt a’ nagy káposztafejet főzni benne, a’mellyet te Indiában láttál” (1815: I. 43. sz.). Kálmány utóbb a történetet Szegedre áttéve mondja el, Kovács Ágnes a kalotaszegi Ketesdről idézi. (Vö. György 1932a: 47.)
E hazai zamatú katonatörténetek sajátságos módon a Vade mecum és más nyugati kiadványok lapjairól kerültek Kónyihoz. Előadása ágyazta mindezeket hazai életviszonyaink összefüggéseibe; mi több, leleménye alakította katonatörténetté az anekdotát, amelynek hőse forrásaiban diák vagy egyszerűen „utasember”. Anekdotáinak ezen a rétegén épült tovább nemzedékek által a napóleoni háborúk, majd a szabadságharc anekdotakincse. S bár e katonatörténetek továbbélését és bővülését egész anekdotakötetek is segítették, e folyamatban a főszerep minden bizonnyal az élőszónak jutott. Háry János hárijánoskodásáról pl. a költő Garay is élőszóból, a hasonló nevű vidám szolgalegénytől hallott Szekszárdon, Augusz Antal alispán házában. S innen az út már Kodályig vezet (Hadnagy 1964; Sándor I. 1981: 70–72).
