ELNEVEZÉS ÉS MEGHATÁROZÁS
ELNEVEZÉS ÉS MEGHATÁROZÁS
Az epikus népköltészet tárgyalásakor utolsónak maradnak az általában egy mondatnyi terjedelmű alkotások: a közmondások, szólások, találósok, rigmusok, jelszavak stb. E fejezetben a szóláshagyomány darabjait vizsgáljuk meg.
A szóláshagyomány egyes alkotásait a köznyelv szólásnak, közmondásnak nevezi, gyakran nem téve különbséget a kettő között; a gyűjtemények összeállítói a fentieken kívül számos más megnevezéssel illetik. Teljességre nem törekedhetvén, csupán néhány, gyűjteményben, szótárban, folyóiratban található megnevezést idézünk. Baranyai Decsi János adagium, proverbium (Baranyai Decsi 1598), Szenczi Molnár Albert proverbium (Szenezi Molnár 1611) kifejezést alkalmaz. Pázmány Péter szívesen és sokat használja műveiben és aggszónak nevezi (Pázmány 1613), Kis Viczay sententia, proverbium, adagium (Kis Viczay 1713), Beniczky Péter példa-beszédek (Benitzki 1728) kifejezést használ. Wagner Ferenc szótára adverbiumokat (Wagner 1750), Szaitz Leo közmondásokat és szép magyar mondásokat (Szaitz 1788), Faludi Ferenc Köz Mondásokat (Faludi 1787), Noszkó Alajos jelesb szóllásokat és közmondásokat közöl (Noszkó 1791). Dugonics Andrásnál kezdetben Köz-mondások, majd példa beszédek és jeles mondások (Dugonics 1820), Kovács Pálnál magyar példa és köz mondási (Kovács P. 1794), Baróti Szabó Dávidnál szóllás elnevezés található (Baróti Szabó 1803). Gyűjteményének előszavában közli, hogy a könyvbe „Köz, és Erköltsi mondásokból (proverbia et sentenciae) sokat bé-hordottam. Ezek által, ha jól alkalmaztatnak, az írás, és beszéd nagyonn ékesedik” (Baróti Szabó 1803: 5). Szirmay Antal parabola, adagium, proverbium (Szirmay 1804) kifejezésekkel él, Kresznerics Ferenc kéziratos gyűjteményébe (Kresznerics 1831–1832) közmondásokat szedett egybe, Ballagi Mór példabeszédeket, közmondásokat és szójárásokat (Ballagi 1850), Erdélyi János közmondásokat (Erdélyi J. 1851). Szabó Román a közmondások (Szabó R. 1856), Pelkó Péter a közmondás és szójárás (Pelkó 1864), Kriza János a szólásmódok és közmondások elnevezést használja. Sirisaka Andor közmondásokat, példabeszédeket, szólásmódokat gyűjtött (Sirisaka 1890). A Szarvas Gábor–Simonyi Zsigmond által szerkesztett Magyar Nyelvtörténeti Szótár (Szarvas–Simonyi 1890–1893) különválasztja a közmondást és a szólásmódot. Margalits Edénél közmondásokat és közmondásszerű szólásokat találunk (Margalits 1896), Simonyi Zsigmond a német–magyar szótárakhoz kiegészítésül írt gyűjteményében szólásokat közöl (Simonyi 1896). Almásy János a közmondás, példabeszéd és szólásmód (Almásy 1911), Kertész Manó a szólás, közmondás (Kertész 1922), Berze Nagy János a szólás, szólásmód (Berze Nagy 1929–32), Csefkó Gyula a szállóige, szólásmód (Csefkó 1930), Csűry Bálint a közmondás, 214szólás (Csűry 1935–1936: I.), O. Nagy Gábor szólásmondás (O. Nagy 1957), szólás és közmondás (O. Nagy 1966) elnevezést használja. A Nyelvőr első két kötetében közmondások, a következőkben közmondások és szólásmódok, a 12. kötettől különválasztva szólásmódok, közmondások, a 15. kötettől közmondás, szólásmód, hasonlat csoportosításokkal találkozunk, az utóbbi kötetekben szólásokat, közmondásokat, szólásmondásokat találunk. Az Ethnographia c. folyóiratban vegyesen találkozunk szólásmondás, szólásmód, szállóige, közmondás, szólásmondás, szólás meghatározásokkal.
A fenti rövid áttekintés is érthetővé teszi azt az igényt, amely a magyar és a nemzetközi folklorisztikában egyaránt jelentkezett az elmúlt időszakban, s az volt a célja, hogy találjanak olyan összefoglaló nevet, amely általános tulajdonságait illetően jellemző valamennyi fent említett műfajra. A parömiológia folyóirata, a Proverbium egyik számában Matti Kuusi javasolta, hogy nevezzék proverbiumnak az ehhez a folklórműfajhoz tartozó alkotásokat összességükben (Kuusi 1968: 251–252). Ez a latin elnevezés helyesen foglalná össze azt, amit a németek Sprichwörter és Redensarten, az angolok proverbial phrases és proverb, a franciák les expressions proverbiales, az oroszok poszlovici és pogovorki, a finnek sananparsi, sananlasku és puhenparsi kifejezéseken értenek. Ez a javaslat nemzetközi szinten sem egészen új, hiszen középkori szóhasználatra megy vissza, és a magyar irodalomban is régi hagyománya van ennek a megnevezésnek. A gyűjtemények összeállítói is szívesen használták, s Pálóczi Horváth Ádám kéziratos gyűjteményében utal arra, hogy elődei ezt az összefoglaló nevet használták e műfaj jelölésére, mert a „régieknél ennek a szónak igen széles értelme volt” (Pálóczi Horváth 1819: VIII). Erdélyi János tanulmányában és gyűjteményében is a közmondás megnevezést használja általánosan mint nemet, de a különböző terminusokat áttekintve azt írja: „Úgy hiszem mindegyiknél helyesebb a diák ’proverbium’ elnevezés” (Erdélyi J. 1851: 438). Követve a felsorolt példákat, proverbiumnak nevezzük a szóláshagyomány egészét. Részben azért használjuk ezt a szót, mert olyan magyar kifejezést nem találunk, amely általános fogalomként helyesen és félreérthetetlenül lenne használható e műfaj jelölésére, részben pedig azért, mert a nemzetközi kutatás is ezt javasolja.
Kevés folklórműfajjal foglalkoztak annyit, mint a közmondásokkal, szólásokkal, összefoglaló néven proverbiumokkal. A könyvtárnyi szakirodalomban mégis alig találhatunk figyelemre méltó kísérletet e műfaj meghatározására. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a legutóbbi évtizedekig a kutatók zöme vagy gyűjtemények készítésével, vagy történeti vizsgálattal foglalkozott. A legtöbben a különböző nyelvek közmondásai, illetve szólásai közötti megfeleléseket igyekeztek kimutatni, vagy egyes proverbiumok eredetének megállapítására törekedtek. Csak a 20. század szerkezeti elemzői hoztak némi változást, amennyiben felismerték: a kutatás alapfeltétele, hogy világosan meghatározzuk, mivel is foglalkozunk. A bizonytalanságra jellemző, hogy a proverbiumokkal eddig alighanem legtöbbet foglalkozó Archer Taylor The Proverb c. könyve elején így ír: „A közmondás meghatározása túlzott nehézsége miatt nem sokat ígérő vállalkozás […]. Megmagyarázhatatlan minőség érteti meg velünk, hogy az egyik mondat közmondás, a másik pedig nem az. Éppen ezért nem létezik olyan meghatározás, amelynek alapján egyértelműen eldönthetjük, hogy valamely mondat közmondás jellegű-e, vagy sem” (Taylor 1962: 3). Ez a kétely világosan mutatja, hogy a proverbium kutatására egészen a közelmúltig a fogalmi tisztázást mellőző pozitivizmus nyomta rá a bélyegét. Ennek meggyőző bizonyítékaként említhetjük Taylor válaszát, amelyet az újabb szerkezeti vizsgálatok egyik megteremtőjének, Alan Dundesnak adott. Dundes az iránt érdeklődött, 215hogyan határozná meg Taylor a közmondást. Az idősebb kutató kitérő válasza így szólt: „könyvem egészében rejlik a meghatározás” (Dundes 1975: 103). A pozitivista kutatók gyakran úgy próbálták megkerülni a műfaj definiálását, hogy eleve tagadták a meghatározások létjogosultságát. „Szerencsére nincs is szükség meghatározásra, hiszen valamennyien tudjuk, mi a közmondás” – írta B. J. Whiting (1952: 331).
A proverbiumok meghatározói vagy jelentéstani-használati, vagy mondattani kiindulópontot választanak. A jelentéstani-használati meghatározásoknak általában az a fogyatékosságuk, hogy túlzottan általánosak. Ha pl. azt mondjuk: a proverbiumok helyzetek vagy tárgyak közötti viszonyokat jelölnek, vagy a proverbiumok általános erkölcsi tanácsot fogalmaznak meg, akkor jellemzésük túlzottan tág, hiszen más műfajokra is vonatkoztatható (példázatokra). Általában azt mondhatjuk: a szemantikai meghatározás mindig pragmatikai jellemzés függvénye. A proverbium ugyanis hagyományos szókapcsolat, azaz idézés. Ebből természetszerűleg következik, hogy ismerni kell a társalgási köznyelvet ahhoz, hogy egy megjegyzésről meg tudjuk állapítani: közmondás – szólás jellegű-e.
Mi okozza, hogy a proverbiumokat nem könnyű meghatározni? Főként az, hogy jelentéstani, és mondattani szemléletük keresztezi egymást, vagyis a hasonló fölépítésű proverbiumoknak többnyire eltér a jelentésük – és megfordítva. A „Jobb kevés jót tudni, mint sok haszontalant” és a „Jobb ma itt, mint holnap ott” szerkezetileg rokon egymással, szemantikailag viszont nem, hiszen az egyik a minőséget állítja szembe a mennyiséggel, a másik viszont a meglevőt a remélttel. Többen úgy próbálták áthidalni a proverbiumok pragmatikai-szemantikai, illetve szintaktikai tulajdonságainak kettősségét, hogy mindezeket összegző meghatározáshoz folyamodtak. Michael E. Holstein szerint „A hagyományos közmondások megállapodásszerű bölcsességnek egyszerű, gyakran metaforikus kifejezései, melyek sajátos rím, ritmus, szóalakzat vagy mondatfölépítés következtében könnyen fölidézhetők” (Holstein 1975: 27).
Ez a definíció kétségkívül sok értékes mozzanatot foglal magában, két részletével kapcsolatban mégis fölvethető az elvi egyértelműsítés kérdése. Vajon definiálható fogalom-e a „megállapításszerű bölcsesség” és a „könnyen fölidézhetőség”? Ugyanilyen kétséggel illethető az a sokkal egyszerűbb meghatározás, mely öt kutató – A. Taylor, B. J. Whiting, F. Bradley, R. Jente és M. P. Tilley – együttműködése során fogalmazódott meg (Taylor 1975: 48). Ez a definíció így szól: „a közmondás nyelvtani mondat, mely önmagában egységet alkotó eszmét fejez ki” (i. h.). Tekintettel arra, hogy a meghatározás második része ismertnek tüntet fel egy valójában meghatározhatatlan fogalmat, így az egész jellemzés érvényessége kétségbe vonható.
Látszólag tisztán szintaktikai jellegű, valójában azonban az eddig idézettekhez hasonlóan eklektikus és szemantikai-pragmatikai összetevői miatt sebezhető G. B. Milner fölfogása (Milner 1969a; 1969b; 1969c). Milner két fő- és két alszegmentumra bontja a proverbiumokat
Aki / másnak vermet ás, // maga / esik bele.
/Ő / Vergődik, // mint a partra vetett / hal.
/Ő / Vergődik, // mint a partra vetett / hal.
Milner úgy véli, a közmondás mindig négyelemű nyelvi megnyilatkozás. Definíciójának nem az a gyenge pontja, hogy az ő eszményéhez képest sok a csonka közmondás, hiszen ezeket általában ki lehet egészíteni (2. példánk is ilyen). Sokkal inkább az teszi vitathatóvá fölfogását, hogy Milner mind a négy szegmentumot pozitív vagy negatív 216értékkel ruházza fel, nem ismervén fel teljes mértékben, hogy ezek az értékelések részint egymásnak, részint annak a szövegkörnyezetnek a függvényei, melyben a közmondás elhangzik. Meghatározási kísérlete ezért bármennyire is eredeti, a szintaktikai összetevőt éppúgy nem eléggé tisztázott pragmatikai tényezőknek rendeli alá, mint a korábban idézett kutatók.
Milner kezdeményező merészsége csak Permjakovéhoz hasonlítható a szóbeli kultúra legegyszerűbb formájának meghatározásában. A szovjet tudós kiindulópontja azonban merőben különbözik angolszász pályatársáétól. Szerinte a közmondások „művészi értékkel” rendelkeznek, s így az „esztétikai jelenségek” körébe tartoznak (Permjakov 1979: 29). Ez a definíciós kísérlet is vitatható. Az újabb irodalomelméleti kutatások nyomán ugyanis egyértelművé vált, hogy a szépirodalom a nyelvnek nem sajátos válfaja, hanem használata. A közmondás használóját nem vezeti művészi cél, s – ami még sokkal fontosabb – a befogadója sem vár művészi hatást a közmondástól. Az esztétikum sajátos viszony küldő és befogadó között. Proverbium esetében nem jön létre ilyen viszony. Más kérdés, hogy a közmondás részelemmé válhat valamely műalkotásban, de ekkor már másodlagos jelenlétről van szó, mellyel a későbbiekben, a proverbium használatának vizsgálatakor majd bővebben foglalkozunk.
Az eddig említett meghatározásoknál használhatóbbnak tetszik Alan Dundesé. Ő is szintaktikai kiindulópontot választ. Föltevése szerint a találós kérdés és a közmondás egyaránt legalább egy leíró alkotóelemből, tehát „topic” és „comment” együtteséből áll. A legrövidebb találós kérdésnek, illetve közmondásnak is legalább két szót kell tartalmaznia. A két műfaj különbsége egyrészt abból adódik, hogy a találós kérdés küldője kérdő hanglejtéshez folyamodik, másrészt abból, hogy a leíró megállapítás referense a közmondás esetében a küldő és a vevő számára egyaránt ismert, míg a találós kérdésnél a befogadónak meg kell keresnie azt. Más szóval, „a találós kérdések elrejtenek, a közmondások viszont megvilágítanak” (Dundes 1975: 108).
Miféle ellenvetés hozható föl ezzel a definícióval szemben? Két érvünk lehet. Egyrészt arra hivatkozhatunk, hogy Dundes nem tesz kielégítő megkülönböztetést találós kérdés és közmondás között. Dundes erre azt válaszolja: példákkal is igazolható, hogy ugyanaz a nyelvi megnyilatkozás egy adott összefüggésben találós kérdés, más helyzetben viszont közmondás szerepét töltheti be. Ezt el is lehet fogadni, de azt az észrevételt ellenben már nehéz cáfolni, hogy Dundes saját állításával ellentétben nem annyira szerkezeti, mint inkább funkcionális elemzéssel jutott el az általa adott meghatározáshoz. Ezt az ellentmondást azonban az újabb kutatás föloldotta, kimutatván, hogy a két „apró” műfaj között lényegi szerkezeti eltérés is van: „míg a közmondás valóban egyetlen propozícióból áll, addig a találós kérdés még egy választ is feltételez” (Scott, Ch. 1969: 141).
Végeredményben tehát megegyezhetünk a következő jellemzésben: a közmondás olyan hagyományos propozicionális megállapítás, mely legalább egy „topic”-ból és „comment”-ből összetevődő leíró alkotóelemet magában foglal.
