MÁSODLAGOS HASZNÁLAT

Teljes szövegű keresés

MÁSODLAGOS HASZNÁLAT
Mivel a proverbium rövid s könnyen kiemelhető eredeti összefüggésrendszeréből, a magaskultúrában is gyakran kerül sor idézésére. E másodlagos használatára már igen régi példákat is szokás emlegetni. Amenemhat egyiptomi fáraónak az i. e. 20. században följegyzett intelmeinél utólag nehéz megállapítani, mennyiben közmondások idézéséről, s mennyiben ténylegesen létezett proverbiumok mintájára szerkesztett szentenciákról van szó. Az i. e. 3., illetve 2. évezredből ismert sumer agyagtáblák tanulmányozóinak viszont már sikerült megállapítaniok, hogy a nevelési célra összeállított közmondásgyűjtemények mellett olyan iskolai tárgyú szólások is találhatók e táblákon, melyek nem a folklórból származnak; tárgyuk s gunyoros hangnemük egyaránt arra vall, hogy az iskolákban, az írnokok, tehát az értelmiség körében keletkezhettek (Komoróczy 1979: 465).
Az írott kultúrában a proverbiumokhoz általában új szerepkör kapcsolódik, ezért is indokolt, hogy e fölhasználási módot másodlagosnak nevezzük. Mégis kell élnünk két megszorítással. Egyfelől az írott szövegek természetesen vissza is hatnak a szóbeliségre – a középkori népkönyvekben pl. nemcsak régebbi közmondások följegyzését, de újabbak forrását is kereshetjük –, másrészt léteznek átmenetinek tekinthető szövegek, amelyekben tulajdonképp szóbeli megnyilvánulások rögzítését sejthetjük. Már Herder megfigyelte, hogy a szóbeli történetmondásban a közmondások a legállandóbb elemek. Kimutatta, hogy a négy evangélium szövege is a proverbiális kifejezések s mondatok használatában áll a legközelebb egymáshoz (Herder 1880: 418–419). Általánosságban két megjegyzést 224tehetünk a proverbiumok irodalmi fölhasználására. Amikor a közmondás vagy szólás bekerül a magas művészetbe, az utókor már sokszor magyarázatokat igényel. Arany János saját költeményeiben maga jegyzetelte meg a szólásmondásokat, számítva arra, hogy olvasói más kultúrában élnek, mint falun élő kitalált hősei. Az ő életműve egyúttal azt is világosan mutatja, hogy a közmondások irodalmi fölhasználása műfajoktól és irányzatoktól is függ. Tanító célzatú szónoklatokban, egyházi beszédekben gyakrabban találkozhatunk proverbiális elemekkel, mint pl. dalokban.
Ami az irányzatokkal való összefüggést illeti, igen nagy általánosságban azt mondhatjuk, a közmondások másodlagos fölhasználási módjai közül a művészinek az elterjedtsége fordított arányban áll a nem paraszti és a paraszti kultúra közötti távolság növekedésével. A történeti változásnak ezt a végső soron érvényesülő irányát azonban okvetlenül befolyásolják rövidebb-hosszabb ideig tartó ellenhatások, mint pl. a magyar irodalomban többször is jelentkező népiesség, mely fölértékelte a szóbeli kultúrát. Nagy vonalakban mégis megkockáztatható a föltevés, hogy a városi kultúra fejlődése fokozatosan leértékelte a közmondások művészi fölhasználását.
A proverbiumokat már a 12. századi Európában a paraszti műveltség részeként tartották számon; az egyház ezzel az indokkal használta föl őket a prédikációkban. Az értékelés megváltoztatása különösen hosszú távon érezhető. A késő középkor és a reneszánsz, sőt még a klasszicizmus is kedvelte a közmondásokat – gondoljunk Villon balladájára, mely egészében közmondásokból áll, Breughel festményére, az emblémakönyvekre vagy megannyi színműre –, a 18. századi Angliában viszont a polgári kultúrának olyan eszménye alakult ki, mely a közmondás használatát a tanulatlansággal azonosította.
A művészi szempontú leértékelődés sokáig nem a használat csökkenésében, csak érvényességi körének szűkülésében mutatkozott meg. A szólások egy része annyira beépült a beszélt nyelvbe, hogy elhomályosult a különbség, mely őket az idiómáktól elválasztotta. A közmondások irodalmi fölhasználása fokozatosan a didaktikus műfajokra korlátozódott. Ez a lassú folyamat valószínűleg már a középkor végén elindult. A reneszánszban a közmondásokat retorikusok azért rendszerezték, hogy az erkölcsi nevelésben hasznosítani lehessen őket. 1670-ben jelent meg John Ray Angol közmondásgyűjteménye, melyet azután sok hasonló vállalkozás követett. E könyvek anyagát főként arra használták, hogy az erkölcsi értekezéshez keressenek kiinduló tételt vagy emblémakönyvek számára képaláírást.
Mindebből sejteni lehet, hogy a közmondások az újkorban főként a retorizálás eszközeivé váltak. A szónokok azért idéztek prédikációikban vagy politikai beszédekben latin vagy bibliai proverbiumokat, hogy azt a benyomást keltsék: ezek az idézetek „előírásokat foglalnak magukban, tehát használóik szemlátomást a társadalmat képviselik” (Abrahams–Babcock 1977: 415).
A közmondás tanító jellege teszi érthetővé, hogy a klasszicizmus sokra, a romantika viszont kevésre értékelte e műfajt. A klasszicisták a proverbiumokat tekintették példának, amikor kialakították egyik kedvenc műfajukat, a maximát, szentenciát vagy aforizmát – Samuel Johnson (1708–1784) Az angol nyelv szótára (1755) c. irányadó munkájában e három megjelölés teljesen azonos jelentéssel szerepel. La Rochefoucauld (1613–1680) Maximáinak (1665) megírásakor az általa ismert közmondások megszerkesztettségét, befejezettségét tartotta szem előtt. A proverbiumok átértékelődése szorosan összefügg a világkép és formaeszmény átalakulásával. La Rochefoucauld azért 225kedvelte a közmondásokat, mert időtlen egységet, változatlan összetartozást tulajdonított a világnak. Mindössze néhány rendezőelv zavartalan érvényesülését látta az emberi létben, 514 aforizmájában ezért foglalkozott mindössze három-négy témával (önszeretet, szenvedély, nők). A 18. század végétől az aforizmaírókat már a témák sokfélesége izgatta, s rövid megnyilatkozásaik ezért gyakran töredékszerű benyomást keltettek. Míg a klasszicisták személytelenségre, gyakorlati hasznosságra, időtlen érvényű tanácsok megfogalmazására törekedtek, s ezeknek letéteményeseként becsülték a közmondásokat, addig a romantikusokat már az önkifejezés fűtötte, s a proverbiumokat lapidáris, hamis vagy elveszett közmegegyezés produktumainak tekintették. Végső soron ez teszi megmagyarázhatóvá egyfelől Baróti Szabó Dávid mohó érdeklődését a közmondások iránt, másfelől azt, hogy Vörösmartynál vagy Petőfi Felhők ciklusában bajosan találhat az olvasó közmondást.
Gyanítható tehát, hogy a proverbiális idézetek becsületének csökkenése egybeesik az értékek, az erkölcs relativizálódásával, amit kétségkívül a történetiség térhódítása idézett elő. A klasszicisták maximáikkal biztonságot adtak olvasóiknak, a romantikusok meg akarták hökkenteni a befogadót. William Blake (1757–1827) Menny és pokol házassága c. művének „A pokol közmondásai” föliratú részében (1890: 93) már ilyen rejtvényszerű maximákat olvashatunk: „A víztároló megtart: a forrás túlcsordul.” Ennek a szembeállításnak az értékelése már nem könnyű feladat. A közmondás létalapjából, a közmegegyezésből már semmi sem maradt, a befogadó hangsúlyozottan egyéni fölfogására van utalva. Míg a korábbi századokban egy-egy irodalmi műnek retorikailag kitüntetett része – csattanószerű utolsó szakasza, végtanulsága, címe vagy mottója – gyakran volt közmondás, addig a romantika óta egyre többször szerepel proverbium ironikus kifordításban. A Bolond Istók vagy A nagyidai cigányok kevert hangneme jórészt innen származik, de még az öreg Jókaira is hivatkozhatunk, ki Öreg ember nem vén ember (1898) c. könyvében négy olyan történetet rendelt egymás mellé, melyek egyaránt tagadják a címben idézett közmondás igazát. A 19. század második felében írt regényekben a közmondás már inkább csak a közvetett jellemzés eszköze lett – Kemény Zsigmond pl. jószerivel a régiesség vagy vidékiesség jelölésére használta. Míg a klasszicizmusig az elbeszélők általában pontosan idézték a közmondásokat, addig a későbbiek – s főként a kifinomultabb vagy polgáribb ízlésű szerzők műveinek történetmondói – már a burkolt rájátszást részesítik előnyben. A közvetett jellemzést és az ironikus kifordítást leszámítva a tiszta idézés fokozatosan az irodalom perifériájára szorult. Napjainkban már legtöbbször gyerekkönyvekben vagy nyelvtanító publikációkban találkozunk proverbiális megfogalmazásokkal.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages