HŐSEPIKÁBÓL ÖRÖKÖLT ELEMEK
310HŐSEPIKÁBÓL ÖRÖKÖLT ELEMEK
Azok a balladák, amelyekben több vagy kevesebb hősepikai elem lappang, a következők: Az elégetett házasságtörő (1.), A falbaépített feleség (2.), Az elcsalt menyecske (3.), A szívtelen anya (4.), Szálláskereső Jézus (7.), Szégyenbe esett lány (10.), Császár tömlöcéből szabadult úrfiak (33.) és Háznépe védelmében elesett hős (34.). Minthogy ezeket az összefüggéseket, valamint a francia kapcsolatokat több mint húsz év óta többször is részletesen kifejtettem részben néprajzi folyóiratokban (Vargyas 1959; 1962), részben összefoglaló könyvemben (Vargyas 1976) – és kétszer angol nyelvű könyvben is (Vargyas 1967; 1983) –, itt csak röviden előadom az eredményeket, a bizonyítást nem részletezem.
Az egész tartalom vagy annak alapgondolata két szövegünkben származik a honfoglalás előtti időkből: A falbaépített feleség (2.) és a Háznépe védelmében elesett hős (34.) történetében. A falbaépített feleség összehasonlításában először meg lehetett állapítani, hogy a balkáni változatok a magyarból származnak, mégpedig elsőnek a bolgárban, s onnan mentek tovább körös-körül a többi néphez. Ugyanakkor az alapgondolat és néhány jellemző motívum egyezik a kaukázusi népek egy verses történetével, amelyben többnyire egy anya egyetlen gyermekét falazzák be, miután a nappal épülő fal éjjel mindig leomlik, s a kőművesek megegyeznek – „összetanakodnak” –, hogy valakit beépítenek a falba áldozatul. Az anya párbeszéde a gyermekkel, ami a fokozatos befalazást érzékelteti, nálunk ugyancsak formulaszerűen jelentkezik, valamint megvan a ballada végén a párbeszéd fordított szereplőkkel: a fia szól a befalazott anyához; ugyanakkor a balkáni változatokban ez a jelenet fokozatosan kibővül, hosszasan leírt jelenetté válik, vagy kopás mutatja másodlagos voltát. Minthogy a legközelebb a kaukázusi példákhoz a magyar van, csak mi hozhattuk a témát honfoglalás előtti érintkezések alapján, ami kaukázusi népekkel és kultúrákkal történetünkben kimutatható.
Közlésemben már nem tudtam felhasználni Szalmási Pál kéziratos örmény adatait (csak legutolsó angol nyelvű könyvembe dolgozhattam bele – 1983), amelyek még szorosabb kapcsolatot árulnak el balladánkkal; ezek néhány legérdekesebb darabját ezúttal megismertetem a magyar olvasóközönséggel is.
Amikor az astaraki régi híd alapját rakták, a folyó mindig szétrontotta. A falu öregei tanácsolták, hogy élve falazzanak bele egy árva lányt. Megvettek mostohájától egy árvát, aki engedelmesen alávetette magát a munkások akaratának. Amikor térdéig ért a fal, siralmasan megszólalt:
Beraktak, anyácskám, beraktak,
Egészen a térdemig… majd
Beraktak, anyácskám, beraktak
Egészen a mellemig befalaztak… majd
Beraktak, anyácskám, beraktak
Egészen a torkomig befalaztak…
Egészen a térdemig… majd
Beraktak, anyácskám, beraktak
Egészen a mellemig befalaztak… majd
Beraktak, anyácskám, beraktak
Egészen a torkomig befalaztak…
Ezután a leány hangja nem hallatszott tovább. Ez a párbeszéd további három énekben is szerepel (esetleg benne még „Övig” való falazásról is szó van). Két ilyen párbeszéd várépítési történetben hangzik el. A legnagyobb meglepetésre a főpallér feleségének feláldozása is előkerült ezekben a szövegekben, ami végleg biztossá teszi a balladatéma kaukázusi eredetét.
311„Batman mester hidat épít. Másnap látja, hogy a víz elvitte az alapot. Ez többször megismétlődik. A mester álmot lát: egy öreg azt tanácsolja, hogy állatot vagy embert kell beépíteni. Az élőlény az legyen, aki reggel elsőnek érkezik oda. Másnap észreveszi a mester, hogy szeretett felesége és vadászkutyája közeledik. Az ételt hozó asszony lába megbotlik egy kőbe, és az edény kiesik kezéből, a kutya pedig kinyalja az ételt belőle. Az asszony odaér, mire a mester nagyon elszomorodik. Felesége kérdi, miért szomorú, s mikor megtudja, önként vállalja az áldozatot. A felépült hídra a mester kifaragja felesége szobrát. Mondják, hogy a szobornak melléből két tejforrás fakad; az utasok ebből csillapítják szomjukat.”
A történetet magyarok is hallhatták a Kaukázus előterében, varsányok és jászok is hozhatták magukkal, amikor a magyarokhoz csatlakoztak. S a balladastílussal való megismerkedés idején a magyarok alkották meg belőle az egyik legmegragadóbb balladatörténetet.
A Háznépe védelmében elesett hős – Kerekes Izsák és párja, Ílő Veres Jóska (amelynek eredetisége már kétségtelenül beigazolódott) – egész tartalmában őrzi egy belső-ázsiai eposz lerövidült vázlatát. Az Alpamüs- vagy Zsoloi kán-eposz az egyik legterjedelmesebb belső-ázsiai epikus költemény. Alapkonfliktusát őrzi 68, illetve 44 sorban a két magyar vers. Az epikus hős erejét határtalan evés-ivás jellemzi, ettől részegen fekszik, amikor ellenség közeledik. Felesége háromszor hiába költi, végre szívébe szúr, mire mint légycsípésre felébred, megküzd az ellenséggel. További kalandjai során elfogják, verembe vetik, ahonnan csodaképpen megmenekül. Más változatában (voguloknál) ugyanez a hős előre megmondja halálát. Mindez feltalálható énekünkben, amit tulajdonképpen nem is nevezhetünk balladának, a balladai stílus alig jelentkezik benne, maga a történet pedig tipikusan nem balladai. Nyilván későn került a néphagyományba, félnépi-félirodalmi közvetítéssel, mert legutolsó „aktualizálása” is a 18. századi Rákóczi-szabadságharchoz kapcsolja (kuruc-labanc és szebeni rácok emlegetése).
Annál balladaibb megfogalmazást kapott az elsőnek idézett Elégetett házasságtörő (1.). Ennek eseménymagva ugyanis egy nyugat-európai ballada részleteinek és egy belső-ázsiai epikus ének részleteinek szerencsés összeolvasztása. A spanyol–portugál–katalán ballada szerint a férj vadászatra vagy háborúba megy el hazulról, s az asszony egy idegen lovagot fogad. A férj váratlanul hazatér, döngeti a kaput – be is kell törnie egyes szövegekben, mert a kapukulcsot elvesztette az asszony, vagy a folyosó kulcsát vesztette el, ahová a lovagot rejtette. A fölfedezéskor azonban nyerít a ló az istállóban, mire a férj kérdi, kié a ló, kard stb., mint a mi Megcsalt férj (129.) balladánkban, ami a franciáknál is megvan, s onnan olvaszthatták bele az ibériaiak a másik történetbe, ahová sehogysem illik bele. Egy változat az elégetést is emlegeti: „Az olyan asszony, aki így beszél, elégetni való. Harminc szekér szalma, megannyi faág.”
Az Altaj vidéki énekekben más részletei tűnnek fel balladánknak. A hős anyja és nővére idegen vitézzel szövetkezik össze. Különböző ürüggyel elküldik hazulról, olyan feladatokkal, amibe bele kell pusztulnia. De táltoslova figyelmezteti az asszonyok tervére. Hazatér, megküzd ellenfelével, de nem tudja végleg legyőzni, s az asszonyok elrejtik védencüket a családi ládában. Egyszer a hős vadászatról hazatérve enni kér apja csészéjéből. „Ott van apád ládájában”, mondják az asszonyok. A kinyitott ládából kipattan az ellenfél – de ezúttal győz. A hőst azonban táltoslova feléleszti, az most már megöli ellenfelét, s választást enged az asszonyoknak: vagy 80 árkot telehordanak trágyával, 312vagy megfejnek 80 kancát. Azok a könnyebbnek látszót választják, s a vad kancák agyontapossák őket.
Legfeltűnőbb ebben az összefüggésben az ételkérési jelenet. Minthogy ezt a példaszöveg nem tartalmazta, másik változatból idézem (Vargyas 1976: II. 2. sz.):
7. – Mit eszünk, feleség? Mit eszünk, feleség?
– Az nagy ablakba van borsos malac-hús is…
8. – Nem kell nékem, nem kell senki maradékja,
Csak a nagy ládából dió és mogyoró!
9. – Lelkem, jámbor uram – konyhán forgolódtam,
Elvesztém, elvesztém a nagy láda kóccsát…
10. Nem várhatta vége-hosszát: bérugá a lád’ ódalát –
Kifordul Barcsai, kifordul Barcsai.
(Kibéd, Maros-Torda m. Seprődi gy.; SzNd 34)
– Az nagy ablakba van borsos malac-hús is…
8. – Nem kell nékem, nem kell senki maradékja,
Csak a nagy ládából dió és mogyoró!
9. – Lelkem, jámbor uram – konyhán forgolódtam,
Elvesztém, elvesztém a nagy láda kóccsát…
10. Nem várhatta vége-hosszát: bérugá a lád’ ódalát –
Kifordul Barcsai, kifordul Barcsai.
(Kibéd, Maros-Torda m. Seprődi gy.; SzNd 34)
Ez az ételkérési jelenet a ládából előkerülő ellenféllel olyan különleges mozzanat, amelyről nem lehet elképzelni, hogy egymástól függetlenül alakult volna ki két távoli helyen. S akkor a választás három, illetve két halál közül, amelyek közül a könnyűnek látszó a legszörnyűbb, valamint a hazulról való elküldés és a figyelmeztetés a bajra szintén megkapja a maga bizonyító erejét. Nyilván két hasonló összeütközésre épülő történet – az altaji férfi elleni összeszövetkezés és a nyugati házasságtörési ballada – olvadt itt össze a legművészibb balladai történetben.
Nevezetes európai balladába illesztették bele a hősénekmotívumot Az elcsalt menyecske (3.) történetének döntő pillanatában. Amikor a szerető-gyilkos elárulja az elcsábított lánynak – Nyugaton mindig lány a szereplő –, hogy már több lányt megölt, s meg fogja őt is, akkor került nálunk a tóba ölés vagy tengerbe lökés helyére a fára akasztott előző áldozatok képe és a jelenet a fa alatt a fejben-kereséssel. Ez pedig nem más, mint az Altaj–Szaján-vidék hősepikájának egy sok variánsban szereplő mozzanata: a világfa alatt fenyegető sok veszély vagy az ott történő szabadulás és az ugyanott gyakran megjelenő fejben-keresés jelenete. Ugyanez a fa alatti jelenet az előző áldozatok megpillantásával terjedt el tőlünk nyugatra, németekhez, hollandokhoz, skandinávokhoz, a távolodás arányában egyre homályosabban. Egyszersmind ugyanez a jelenet maradt fenn nálunk a Szent László-legenda képi ábrázolásaiban. Sőt, ugyanezt a jelenetet ábrázolja egy szibériai aranyveret is az Ermitázsból. A képi ábrázolásokból magából is le tudta vezetni László Gyula mind az ábrázolások, mind pedig a ballada megfelelő helyének keleti, honfoglalás előtti eredetét. Mindenesetre a 14–15. századi templomi és királyi udvarbeli ábrázolások és a ballada együtt elárulja, hogy azokban a századokban még élénk emlékezetben lehetett egy, Lászlóra is alkalmazott keleti hősénektípus.
Még egy balladánk van, amelyben hősének eseménysorozatának mozzanatai maradtak fenn, s ez A szívtelen anya (4.). Ennek moldvai változataiban fennmaradt egy sajátságos motívum, ami a példaszövegben hiányzik: az elhagyott gyermeket farkasok veszik oltalmukba, hogy még élesebb legyen az ellentét az emberi-anyai szívtelenség és az állati gondosság között. Egyik moldvai változat e részletét bemutatjuk (Vargyas 1976: II. 14. sz.):
31310. Hát kerilbe vette három fene farkasz.
E legnagyobb fene farkasz szavát felfelelé:
11. – Szakasszuk háromba, szakasszuk háromba.
E középsző fene farkasz szavát felfelelé:
12. – Bizon nem bánom ien, bizon nem bánom ien.
E lekkisszebbik fene farkasz szavát felfelelé:
13. – Vaj ne szegient, vaj ne, vaj ne szegient, vaj ne.
Mük esz csak vigyük el a mi ballanginkhoz,
14. Sz e mü ballanginkban mük esz nevejjük fel
Genge báránhúszvol sz genge malachúszvol.
15. – Anyám, iedesszanyám, iedessz farkaszanyám!
Eresszen el ingem, erdébe szietálni,
16. Erdébe szietálni sz mezébe nyúgunni.
– Ne menny, lányom, ne menny, szok vadászok járnak,
17. Sz a fejedet veszik, sz a fejedet veszik.
– Apám, iedeszapám, iedesz farkasz-apám!
18. Eresszen el ingem erdébe szietálni,
Erdébe szietálni sz mezébe nyúgunni.
19. Úd menen, úd menen az ő iedesszannya,
Úd menen, úd menen az ő iedesszannya,
20. Hoj jársz, lányim, hoj jársz, hoj jársz lányim, hoj jársz?
– Hallgassz anyám, hallgassz, hallgassz, anyám, hallgassz!
Anyám lettél lenne, el szem hattál lenne. (3–4. sorra)
(Trunk, Moldva, 1929; Domokos 1941: 11. sz.)
E legnagyobb fene farkasz szavát felfelelé:
11. – Szakasszuk háromba, szakasszuk háromba.
E középsző fene farkasz szavát felfelelé:
12. – Bizon nem bánom ien, bizon nem bánom ien.
E lekkisszebbik fene farkasz szavát felfelelé:
13. – Vaj ne szegient, vaj ne, vaj ne szegient, vaj ne.
Mük esz csak vigyük el a mi ballanginkhoz,
14. Sz e mü ballanginkban mük esz nevejjük fel
Genge báránhúszvol sz genge malachúszvol.
15. – Anyám, iedesszanyám, iedessz farkaszanyám!
Eresszen el ingem, erdébe szietálni,
16. Erdébe szietálni sz mezébe nyúgunni.
– Ne menny, lányom, ne menny, szok vadászok járnak,
17. Sz a fejedet veszik, sz a fejedet veszik.
– Apám, iedeszapám, iedesz farkasz-apám!
18. Eresszen el ingem erdébe szietálni,
Erdébe szietálni sz mezébe nyúgunni.
19. Úd menen, úd menen az ő iedesszannya,
Úd menen, úd menen az ő iedesszannya,
20. Hoj jársz, lányim, hoj jársz, hoj jársz lányim, hoj jársz?
– Hallgassz anyám, hallgassz, hallgassz, anyám, hallgassz!
Anyám lettél lenne, el szem hattál lenne. (3–4. sorra)
(Trunk, Moldva, 1929; Domokos 1941: 11. sz.)
A keleti (mongol) történetben a kán lánya gyereket vár. A kán attól tart, hogy születendő unokája majd életére tör, ezért lányát börtönbe veti, hogy szülés után elpusztíthassa a gyermeket. Lánya ikreket szül, sikerül kicsempésznie őket a börtönből, és kitéteti az erdőbe. Ott hét farkas veszi gondjaiba a csecsemőket, és föl is neveli. Nagyapjuk később tudomást szerez róla, s katonaságot küld ki a gyermekekért, de a farkasok felfalják a harcosok lovait, s azoknak dolgavégezetlen kell visszatérniök.
A történet eleje fennmaradt egy székely mesében, amely Nyugaton éppúgy ismeretlen, mint balladánk is a balladairodalomban. Egy király álmot lát, hogy lánya fiakat fog szülni, akik megdöntik nagyapjuk uralmát. Ezért egy irdatlan nagy vasházat építtet a legmagasabb hegy tetején, s oda bezáratja lányát, hogy férfi ne érinthesse. A lány a földből felfakadó forrástól teherbe esik és ikreket szül. Midőn azok hétévesek lesznek, 314szétdöntik a vasház oldalát, és elmennek szerencsét próbálni. (Innen kezdve egy ismert mesébe megy át a történet.)
A farkasok közé kerülő gyermek történetével rokon egy másik mongol ének, ahol az öreg hőst és feleségét idegen vitéz haddal fenyegeti. Újszülött gyermeküket elrejtik az erdőben, azután elhajtják őket népükkel-jószágukkal együtt. Egy öreg pásztor házaspár marad vissza, s fölneveli a gyermeket. De farkasok jönnek hozzájuk követelni a gyermeket. Az öregek ellenkeznek, de a fiú, meghallván a dolgot maga megy ki a farkasok közé, és elpusztítja őket.
Nyilván egy olyan variánsa élt a magyarság közt ennek a történetnek, amelyben az ellenség elől való menekülés és a farkasok által oltalmazott gyermek együtt volt, s a nagyapa ártó szándékát átvitték az anyára a ballada alkotói, s így fogalmaztak meg egy Európában másutt ismeretlen balladai példázatot.
A további balladákban már csak motívumok vagy fogalmazási részletek maradtak fenn egykori hősénekekből.
A Szálláskereső Jézus (7.) történetében az elalvó Üdvözítő „fejinél fölkelt ragyogó napvilág, a lábánál fölkelt tündöklő hódvilág”. Ez a földöntúli – mitikus – személyeket jelölő kép belső-ázsiai hősénekek és kaukázusi történetek szereplőinél is jelentkezik. Egyikben a hős egyik oldalán a nap, másikon a hold, homlokán a hajnali csillag látható, egy másikban a hős fejénél a hold, lábánál a nap, szívénél a hajnalcsillag jön fel. Egy kaukázusi mesében a hős egyik lábán nap, másikon hold, kezén csillag van. Egy sór-tatár hős megkapja a neki rendelt lányt, „az öreg kán fejüket egymáshoz hajtotta, előttük felcsillogott a hold, mögöttük felfénylett a nap”. Egy mongol hős olyan lányt vesz el, akinek nyakán a nap, tarkóján a hold látható. Egy karakirgiz ének hőse mondja: „Jobb oldalamon látszik a nap, bal oldalamon látszik a hold, homlokomon látszik az esthajnalcsillag…” Ezt az örökölt motívumot alkalmazta a magyarság a keresztény égi szereplő, Jézus személyére.
A Szégyenbe esett lány (10.) vőlegénye és néha más balladahős mondja, mikor kedvese holtteste fölött szíven szúrja magát: „Vérem a véreddel egy patakot mosson, Testem (vagy szívem) a testeddel (vagy szíveddel) egy sírban nyugodjon, Lelkem a lelkeddel egy istent imádjon!” Keleten ez a szövetség- vagy barátságkötés formulája az énekekben. „Halálunkkor legyenek lelkeink együtt, vérünk ha folyik, hát follyon egybe – mondván barátokká váltak.” „Mint két fül, olyan barátok akarunk lenni, ha meghalunk, legyenek csontjaink együtt, vérünk ha folyik, follyon együtt!” „Gyere hozzám, ha nekem rosszul megy, s ha neked rosszul megy, én megyek hozzád, Csontjaink egy halmot alkossanak, Kifolyt vérünk egy folyót alkosson.” (NB. egy mezőségi töredékes változatban „Csontom a csontoddal” áll „testem a testeddel” vagy „szívem a szíveddel” helyett!) „Ha mi meghalnánk, alkossanak csontjaink egy hegyet, ha vérünk folyik, alkosson egy folyót!” „Mindig barátok akarunk lenni, mint egy tehén két szarva, holt tetemeinket akarjuk látni, megsemmisített lelkeinknek utánamegyünk”. S hogy a hozzávaló „szertartást” is lássuk, egy sór éneket idézünk ismét: „Aba Kulak és Eresz Tajcsi … megvágva nagyujját, egymásnak kiszopta vérét, s barátok lettek, mint egy pár szarv.” Ez lehetett egykor a vérszerződés rituális szövege is!
A Császár tömlöcéből szabadult úrfiak (33.) és a Háznépe védelmében elesett hős (34.) egyaránt formulaszerűen fogalmazza meg a hős harcát az ellenséggel: „Egy elmenetibe gyalogösvényt vágott; Visszajövetibe szekérutat csapott; A nagy táborból csak élve egyet hagyott.” Ehhez hasonló közhellyel belső-ázsiai énekekben és orosz bilinákban találkozunk. 315Az Abakán vidékéről: „Mialatt odafele mentek, hatvan embert megöltek, mialatt visszafele jöttek, hetven embert megöltek, az egész véres hadsereget megölték, csak a három hős maradt meg.” Mongol hősénekben: „Ez ellen a sereg ellen az apa fiával kettesben vonult ki. Előre mentek, hetven embert levágtak, utcát csináltak; visszamentek, hatvanat levágtak. Hat nap alatt az egész sereget levágták.” Mongoloknál még vadászatra alkalmazva is előkerül: „Előre ment, hetet (vadat) megölt, Visszament, hatot megölt.” Más mongol énekben: „Altün Tas sereggel támad Er Kulatajra; az utóbbi derekasan védekezik. Odacsap előre, hatvan ember feje lehull, visszafordulva odacsap, ötven ember feje legördül. Az egész sereget levágta.” Orosz bilinákban a következő változatokat találjuk: „Ahová csak mentek, uccák voltak, Ahová csak fordultak, sikátorok.” „Egy oldalra megy, uccát csinál, más oldalra fordul, sikátort.” „Ahová legyint, uccák vannak, Ahová visszalegyint, sikátorok.” „Amint előrelegyint, ucca lett, ha pedig visszafelé legyint, sikátor.”
A bilinák fogalmazása kis és nagy uccát emlegetve közelebb van a magyarhoz; távolabb, hogy előre-hátra haladás helyett legtöbbször jobbra-balra és más „oldalra” szerepel, és hiányzik belőle a vég: „az egész sereget levágta”. Az is különbség, hogy előre többet, visszafelé kevesebbet vágnak le, mint több belső-ázsiai változatban is. Viszont a magyarnak, amely logikusabb, szintén megvan a párja Belső-Ázsiában. A kijevi ciklus bilináiba valószínűleg a krími és kazáni tatárokkal vívott harcok folyamán tőlük kerültek a formulák. Magyaroknak orosz szövegekkel különben sehol semmi kapcsolata, legföljebb fordítva: az európai balladák nagy része magyarok felől érkezett hozzájuk. Így ezt a formulát is, amit leginkább epikus ének stílusú balladáink tartottak fenn, a régi hősepika maradványának kell tartanunk.
A többi keleti párhuzam viszont igen tipikus balladatörténetekben maradt fenn, pompásan beleilleszkedve a ballada szemléletmódjába és stílusába. Vagyis a ballada csak azokat az elemeket engedte „továbbélni” a korábbi hősepikából, ami beilleszthető volt saját világába.
