A HISTÓRIÁK ELŐADÁSA
A HISTÓRIÁK ELŐADÁSA
Mindez azonban csak az előkészületet jelentette. A história valójában az előadásakor kapott életet: akkor nyert értelmet és jelentőséget elkészítése. Tetszik, nem tetszik, megveszik vagy nem veszik – itt dőlt el. Ezért volt oly fontos a história előadása, amikor a históriás műve a közönség elé került. Mert ha tetszett, és a históriát megvették, ez a históriás létét biztosította. Ugyanakkor ez a mozzanat indította el a históriát további útjára: a szöveget az új olvasókhoz, az éneket pedig a szóbeliségben élő többi ének közé. Itt dőlt el, lett-e belőle igazi história.
A históriának a közönséggel való találkozási helye mindenekelőtt a vásár volt, azonkívül a búcsú. Ha pedig arra gondolunk, hogy egy költészetnek az előadási alkalma a vásár, egyúttal úgy érezhetjük, hogy annak a minőségi szintjét is megjelöltük az előadás színhelyével: a vásári zaj, a tülekedés mindenkor a durvaságot és az alacsony szintet jelképezte.
S ha ez így is van, azért érdemes figyelembe venni, hogy a hajdani vásár némileg különbözött a maitól, és mást is jelentett annak hajdani látogatója számára. Az állatok, árucikkek, portékák eladásán, az üzletelésen, alkudozáson és ami vele járt: a lármán, becsapáson kívül a vásár olyan alkalmat is jelentett a vidéki emberek számára, ahol találkozhattak rokonokkal, ismerősökkel, tájékozódhattak a világ dolgairól, eseményeiről, hírt hallottak és adtak tovább. Egyszóval a vásár kiemelkedő, különleges eseményt 388jelentett a megfeszített munka egyhangúságában. Amellett a sokféle, nyüzsgő ember, állat, fogat és a portékák változatos képe egyúttal olyan látványt is nyújtott, ami elkábította vagy lelkesítette a magányos szemlélőt. A vásárban tájékozódni lehetett árakról, bérekről, terményekről éppúgy, mint messze vidékek embereiről, szokásairól vagy váratlan eseményekről. Így aztán nemcsak az szokott vásárra menni, akinek eladni- vagy vennivalója volt, hanem az is, aki egyszerűen csak tájékozódni kívánt, vagy ismerőssel találkozni.
Még inkább kiemelkedett a látvány ünnepi jellege a búcsúknál, melyek ugyancsak fontos működési területet jelentettek a históriások számára. A búcsúra többnyire együttesen, processzióban érkezett a nép, és a búcsúhelyhez fűződő szokásos vallásos cselekmények után ki-ki kedve szerint töltötte idejét. Rokonok, ismerősök jöttek össze, és olykor hivatalos ügyeiket is itt intézték.
A vásárok és búcsúk összesereglett népét kívánta a históriás közönségének megnyerni, azt a közönséget, mely különben is tele volt várakozással, kíváncsisággal, és nem feltétlenül csak üzleti ügyeit akarta intézni.
A históriások ennek megfelelően számon tartották a nagy vásárokat és híres búcsúkat, és azokra időben felkészültek. Előre elkészítettek olyan históriát – ha nem történt közben versbe szedni való – amelyről tudták, hogy az illető helyen sikere lesz, és útjukat is úgy állították össze, hogy a vásárt vagy búcsút időben elérhessék. Némelyik históriás a jobb tájékozódás érdekében „Vásári Tudósítót” is járatott, hogy ennek segítségével ossza be pontosan útjait.
A nagyobb históriások, kik csak históriázással foglalkoztak, vonaton közlekedtek. A kisebbek és főleg a vakok szívesebben mentek gyalog, hogy útközben végigénekeljenek egy-egy falut, ahol mindig adódott számukra valami.
A vásár napján aztán időben kiment a históriás, hogy megfelelő helyet válasszon, olyat, ahol járt a nép, de azért ő sem volt útban. Ilyen hely főleg az egyes vásárrészek átkelőhelyein adódott. Mikor aztán mozgott a nép, ő is lerakodott – többnyire csak a földre, hiszen a standos árusoknak külön helyük volt –, és harsány hangon elkezdte: „Magyar népek, most ide figyeljetek!…” Hangjára, de még inkább az érdekes történetre többen megálltak, kör képződött körülötte, és úgy hallgatták. Ha a históriásnak volt felesége, akkor ő az éneklés ideje alatt is árusított. A nagy tolongás, mit ezzel előidézett, egyébként is a reklámhoz tartozott. Ilyenkor némelyikük még prózában is hozzáfűzött pár ajánló mondatot: „Tessék a história, két krajcár az ára!” Vagy éppen a rémisztő történetre tett megjegyzést.
Máskor, ha a história valamely gonosz személy cselekedeteit mutatta be, pár közvetlen szóban is elmagyarázták az esetet. Az ilyen szövegelést nevezték általában „predikáció”-nak.
De előfordult az is, hogy az énekesek középkortól ismert fogásait alkalmazták ők is: az izgalmas történetet egy érdekes részletnél váratlanul megszakították, és közölték, hogy az esetet részletesen megismerhetik a nyomtatott szövegből, melyet azonnal meg is vehetnek. Ha aztán az eladást befejezték, folytatták az éneket is. Ének közben szünetet tartani, amikor árusíthattak, azért is szükséges volt, hogy megszakítsák a história egyhangúságát, amit az egyetlen történet új és új éneklése okozott. Igaz, a közönség nem unta, hiszen szüntelenül hullámzott, változott, és az éppen odaérkezőknek a rendkívüli esemény mindig újnak és frissnek tűnt. Közben azonban a históriás kifáradt; a szüntelen ének és erőlködés, hogy a figyelmet lekösse, és ebből némi haszna is legyen, erejét vették. 389Hogy felfrissítse magát, főleg a figyelem lanyhulásakor, átugrott a kocsmába egy kis frissítőre. Ha felesége volt, közben ő árult, csak kézből. Ha többen voltak, mint a Szilvási testvérek, egyik-egyik szinte észrevétlenül eltűnhetett. A históriázás egyébként addig folyt, amíg hallgató akadt. Ha „bomlott a vásár”, és indult hazafelé a nép, ők is abbahagyták az éneket. Nemegyszer még aznap továbbindultak.
A históriások útja, előadói körzete egyébként éppúgy függött egészségi állapotuktól, mint tehetségüktől, versírói készségüktől. A beteges, nehezen mozgó, vak históriások lakóhelyük körül, csak kisebb, megszokott körben mozogtak, és a rendes vásári, búcsúi előadások mellett szívesen látogatták a falvakat is, ahol mint énekes koldusok az utcán vagy a házak előtt zengedezték jámbor történeteiket. Az egészségesebb históriások viszont nagyobb, olykor vármegyényi területet is bejártak. Az olyan tapasztalt és mozgékony históriások, mint amilyen Albók is lehetett, fiatalabb korában országrésznyi földet is végighistóriázott. Mint elmondta, Nyíregyháza és Debrecen volt központi helye, de ezek mellett éppúgy megfordult Eger, Gyöngyös, Miskolc vagy Sátoraljaújhely környékén, mint Kisújszálláson, Szoboszlón vagy Nagybányán, Tasnádon és Sarmaságon, sőt eljutott Erdélyben egészen Csíksomlyóig.
Mindez azért lehet érdekes, mert a hosszú utak során hordták-vitték históriáikat, amelyek között – a hallgatókat elborzasztó rendkívüli történeteken kívül – nem kis számban kerültek előadásra legendaszerű, szent énekek, valamint csiszoltabb balladás történetek. Rémisztő tárgyú, újabb balladáink közül ily módon nem egy – melyek históriai emlékét még a hagyomány is fenntartotta – közvetlenül a históriásoknak köszönheti széles körű elterjedését. A históriák nyomán aztán a helybeliek megerősíthették és kiszélesíthették a publicitást.
De úgy véljük, nem pusztán az újabb kori, históriaszerű balladák terjedését segíthették elő a históriások, hanem egyes szent énekekét, más közkeletű dalokét is, melyeket nemegyszer szívesen iktattak műsorukba. Olyan dalokat, melyek éppen aktuálisak voltak, mint pl. a háborús nóták háború idején, vagy egyébként a köszöntők. Ily módon a históriásoknak a dalok terjesztésében és főleg az új dalok megismertetésében nem kis szerepük lehetett egészen addig, amíg az énekhagyomány elevenen élt, és képes volt magába olvasztani újabb és újabb darabokat.
