SZÓBELISÉG
SZÓBELISÉG
A história a históriázás után új életre kelt. Átmeneti jellegének megfelelően kétféleképpen is folytathatta életét: olvasni tudó és szerető emberek kezében a nyomtatvány olvasmány lett, melyet a kíváncsi érdeklődők ismételten elolvashattak.
Olvasni alig tudó vagy nem is tudó emberek között, a szóbeli hagyományokat még elevenen fenntartó közösségben viszont mint ének, énekes szöveg terjedt és gyökeresedett meg. Az ének elterjedése vagy közvetlen, vagy közvetett módon történt. Közvetve az olyan félig-meddig „hivatásos” énekesek révén, mint az énekes koldusok, kántorok vagy búcsúi előénekesek, akik alkalomadtán maguk is készíthettek históriát, de még inkább a kész és főleg sikeres históriát – mely céljuknak megfelelt – iktatták énekeik közé, és azt több helyen ismételten elénekelték. Főleg a szent csodatörténetekkel történt meg, hogy a koldusok éppúgy, mint az énekvezetők – pl. búcsúkban – énekeik közé vették. A koldusok szívesen megtették ezt a köszöntőkkel, melyekkel házról házra járhattak. Az árvákról vagy a csodás megtérésekről, esetleg a gonoszok büntetéséről szóló történetekkel is a legtöbb helyen sikerre számíthattak.
E históriai eredetű énekeket aztán a koldusok, de az előénekesek is mint énekeket adták elő, és ha pl. egy-egy búcsúi menetben csak egyszer-kétszer került is rájuk a sor, az énekre fogékony személyek a közkeletű dallammal előadott szövegekből a lényeges strófákat meg is tanulhatták. A koldusénekeket pedig egy-egy búcsújáró helyen vagy faluban annyiszor hallhatták, hogy az is könnyen a „fülükben maradt”.
A históriatanulás másik módja a közvetlen elsajátítás volt, amikor a históriástól hallották énekelni, majd a szöveget megvették, és esetleg ott a helyszínen maguk is 394próbálgatták, legalábbis a dallamot. Persze a históriát azért nem mindenki tanulta meg egyformán. Az énekfenntartó közösség tagjai között igen nagy különbség lehetett, és köztük a históriatanulásban vagy -terjesztésben elsősorban azok jöhettek számításba, akik kiemelkedő énektudással rendelkeztek, akik szűkebb környezetükben az éneket vezették, kezdeményezték, és akik révén az új dalok elterjedtek. Ezek az előénekesek szokták hozni a legújabb dalokat, és ezek révén bővült legeredményesebben a közösség énekrepertoárja.
Ha aztán ezeknek valamely história megtetszett, azt is megtanulták és énekeik közé iktatták. A tapasztalat szerint ennek nem volt különösebb akadálya, ha az stílusában megfelelt, és tartalma is érdekes volt, azaz ha némileg hasonlított az újabb típusú balladákhoz. Kisebb változtatásra minden énekesnél sor kerülhetett.
Az átvett históriák egyébként jól megfértek a már hagyományosnak tekinthető balladák között, még ha stílusuk rikítóbb volt is és a történetük borzalmasabb. Újabb típusú balladáink között egyébként sok hasonló található. Az énekes közösség általában nem tett különbséget köztük. A história szót is leginkább azok ismerték és használták, akik a történetet közvetlenül a históriástól hallották. A többiek számára, akiknél ez a közvetlen élmény hiányzott, a história éppúgy „nóta”, „hosszú nóta”, „szomorú nóta” vagy éppen „történetes nóta” volt, mint ahogy a balladát is annak nevezték. A ballada elnevezés mint műszó csak újabban, nemegyszer a gyűjtők révén terjedt el a szokásos „hosszi nóta” kifejezés helyett.
Így aztán egyes históriák is helyet kaptak abban az epikus dalanyagban, melyet egy-egy énekfenntartó közösség énekelt, és amelynek jellemző darabjait a balladák alkották. Éppen ezért újabb balladagyűjtőink ismételten találkozhattak velük, némelykor még közvetlen históriai emlékükkel is. Vargyas Lajos kiskunhalasi gyűjtésében nem egy énekes hozzáfűzte énekéhez azt a megjegyzést, hogy „históriástól hallottam” (Vargyas 1954). De ugyanúgy több újabb keletű ballada históriai eredete közvetlenül nyomon követhető a legutóbbi erdélyi gyűjteményekben is.
Mire mutat mindez? Ha most, a história felbomlásának időszakában, a históriázás gyakorlatának megszűnése után ilyen erős nyomai észlelhetők a história és ballada kölcsönhatásának, milyen mértékű lehetett ez akkor, amikor a história még virágjában állt, és a balladafenntartó közösség is eleven hagyománnyal rendelkezett, olyan erős hagyománnyal, mely képes volt szüntelen megújulni, témáját bővíteni, és az énekhagyományba került esetleg érdesebb felületeket igen gyorsan eltüntetni, azaz az „idegen”, új dalt, a históriát beolvasztani.
E folyamat nyilván igen összetett módon zajlott, és volt eset, amikor az idegenszerű éneknek semmi esélye sem volt a meggyökeresedésre. Máskor pedig ugyanez hihetetlen gyorsan és széles területen ment végbe.
S ha ez így volt, úgy a népi énekanyag bővítésének egyik módját mutathatjuk fel a históriás tevékenységében, azt a módot, amely évszázadok óta közvetítette, „felkínálta” az egyéni leleményű énekeket az énekes közösségnek, amely azokból válogathatott és átvett. S minthogy a szóbeliség és az énekek fenntartói is igen rétegezettek lehettek, és e rétegek ízlése idővel sokat változott, az átvett dalok igen széles skálán helyezkedhettek el.
A históriák szüntelen áramlása, felkínálkozása és esetleges elfogadása pedig nemcsak az énekanyag felfrissítéséhez járulhatott hozzá, hanem azon túl annak a közízlésnek, stílusnak a megváltozásához is, amit a szóbeliségben élők képviseltek.
395Mindennek alapja valójában az az életformaváltás volt, amely a parasztság polgári fejlődésében bekövetkezett, és amelynek eredményeképpen minimálisra csökkent kultúrájában a szóbeliség, és helyébe az írásos művelődés különböző formái léptek.
