A „FELHÍVÁSOK KORA”, 1782–1848
A „FELHÍVÁSOK KORA”, 1782–1848
Ezekben az évtizedekben fedezik fel nyelvészeink, költőink és irodalmáraink – német, francia, olasz és angol példákra hivatkozva – a magyar „pórdalok”-at mint nemzeti nyelvünk és irodalmunk, valamint történeti múltunk és emlékezetünk tiszta forrását. A nyelvész Révai Miklós elképzelése szerint egy nagy magyar költészeti gyűjtemény – amelyben a különböző tájszólásokat megőrző népköltészet és a kéziratokban fennmaradt régi, nemzeti, történeti költészet együtt található – igen alkalmas lenne a magyar nyelv tanulmányozására. Hasonló elgondolásokat tükröznek az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság (1793–1806) tervezetei és gyűjtési felhívásai is (1791). Tagjai – Aranka György nyelvész vezetésével – a nép felvilágosítását és általános műveltségének emelését tűzték ki célul. Ehhez viszont szükségesnek tartották megismerni a falu életét és kultúráját: zenéjét, dalait, táncait, a tájnyelvet stb. „Aranka a legelső erdélyi népdalgyűjtők közé tartozik és ugyancsak az első, aki – mint a néprajztudomány hazai előfutára – a népi építészet kérdéseinek tudományos feldolgozását is szükségesnek tartja … munkásságának ezekre a haladó vonásaira nem mutattak rá”, az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság ez irányú tevékenységét néprajzi szempontból még nem értékelte a kutatástörténet – figyelmeztet Jancsó Elemér (1955: 63).
A pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztője, Ráth Mátyás (Révai nyomán) nagy lelkesedéssel buzdítja lapjában a hazafiakat gyűjtésre, s e felhívások hatására kezdi el egybegyűjteni ifjúkori dalemlékeit Pálóczi Horváth Ádám és Jankovich Miklós. Pálóczi a maga Ötödfélszáz énekek c. gyűjteményét 1813-ban zárja le, majd elküldi az Akadémiának mint a gyűjtőmozgalom első tudományos védnökének. A dalgyűjtemény – mely számos népdalunk első szöveg- és dallamlejegyzését is tartalmazza – csak 1953-ban került kinyomtatásra. Jankovich 10 kötetnyi, kéziratos forrásokból összeállított Nemzeti dalok 420gyűjteménye c. hatalmas munkáját a mai napig kéziratban őrzi az Országos Széchényi Könyvtár, pedig a maga korában úttörő jelentőségű lett volna, ha kiadják. Nemcsak azért, mert Jankovich eleget tett Révai elképzeléseinek, hanem azért is, mert a korabeli népszerű dalok gyűjtése mellett a kallódó ponyvanyomtatványokra, a családban öröklődő kéziratos daloskönyvekre is ráterelte volna a figyelmet (vö. Küllős 1985).
Ebben a korban – amint az a felhívások hatására kibontakozó országos gyűjtőmozgalomból is kitűnik – a népköltészet alkotásainak – a daloknak, meséknek, balladáknak, szólásmondásoknak stb. – feljegyzése még nem egy elkülönült szakma dolga, hanem hazafias cselekedet, nemzeti ügy, része a magyar nyelvű irodalom és tudomány megteremtésének, s áttételesen része a nemzeti függetlenségért vívott harcnak is. „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükséges tehát, hogy pórdalainkra ily czéllal vessünk tekintetet” – fogalmazta meg Kölcsey Ferenc a korszak egyik ideológiai mozgatórugóját. A másikat – egy ennél politikusabbat, Petőfi híres és sokszor idézett levélrészletével egy időben és egybehangzóan – Erdélyi János írta le Népdalköltészetünkről szóló nagy tanulmányában: „Mikor az iskolázatlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettő együtt jár.,.” (Erdélyi J. 1847: 392).
Sajátos iróniája a sorsnak, hogy az irodalmi zsebkönyvekben, almanachokban, a Tudományos Gyűjteményben szétszórtan és rendszertelenül fel-felbukkanó népdalközlések mellett az első magyar népdalgyűjtemény – Rumy Károly György gyűjtésének 64 dala – J. Bowring 1830-ban kiadott angol nyelvű költői antológiájában látott napvilágot Poetry of the Magyars címmel.
1832-ben a Tudományos Akadémia veszi kezébe a gyűjtőmozgalom irányítását – Vörösmarty és Toldy Ferenc vizsgálják át és jelölik ki kiadásra a beküldött népdalgyűjteményeket –, majd 1843-tól a Kisfaludy Társaság feladata a népköltési anyag gyarapítása, gondozása és közzététele. E korszak munkájának kiemelkedő eredménye az 1846–1848-ban Erdélyi János szerkesztésében megjelenő Népdalok és mondák c. háromkötetes gyűjtemény, valamint Kriza János Vadrózsákja, amelyet a szabadságharc miatt csak 1863-ban publikálhatott. Míg Erdélyi az ország minden részéből, Kriza csak a Székelyföldről közölt dalokat. Publikációjuk úttörő jellegének hangsúlyozása mellett nem hallgathatjuk el a jogos kritikát. Ezek a gyűjtemények sajnos csak szövegeket közöltek, dallamokat nem, s ezzel hosszú időre helytelen mintát szolgáltattak a verses népköltészet kiadásmódjának. Pedig – amint az Kodály Zoltán kutatásaiból kiderült – az 1830-as évek végén két, mai szemmel nézve is korszerű kottás, kéziratos népdalgyűjteménye volt a Tudományos Akadémiának, a szövegekre és a dallamokra egyaránt vonatkozó elméleti fejtegetésekkel és tipológiával (Kodály 1943). Erdélyi is mintegy 1000 népi dallamról tudott, de kiadásuk – anyagiak híján – csak terv maradt.
Az a tény, hogy a Tudományos Akadémia a Kisfaludy Társaságra – tehát irodalmárokra, filológusokra – bízta a népdalok ügyét, sajátos irányt szabott az elméleti jellegű vizsgálódásoknak is. Egészen a 20. század első évtizedéig nem adnak ki hazánkban kottás népdalgyűjteményeket, a szöveg- és zenefolkloristák külön-külön értekeznek a népdalok sajátosságairól.
A legelső népköltési publikációknak még egy jelentős hibájuk volt: szövegeik nem teljesen hitelesek. Ugyanis először a gyűjtők, majd pedig a kiadást előkészítő szerkesztők érezték kötelességüknek, hogy „csiszoljanak”, szépítsenek a sokszor túl nyersnek ható népi szövegeken. Erdélyi nemegyszer összevonta vagy átszerkesztette a különböző vidékekről 421beküldött népdalstrófákat, irodalmi vagy köznyelvi kifejezéssel helyettesítette a bennük szereplő tájszavakat, a szerinte „értelmetlen” kifejezéseket. (Ez a „szépítgető” eljárás nem magyar specialitás volt; a 18–19. századi nyugat-európai népköltési gyűjtemények is így készültek.)
Ugyanakkor Erdélyi János írt először tudományos értékű tanulmányokat a magyar népdalokról, és máig ható érvénnyel jellemezte azokat esztétikai, poétikai és stilisztikai szempontból. Elsőként figyelt fel népdalaink jelkép-nyelvére – ezt költészetünk keleti örökségének tartotta –, ő írt először az ún. természeti kezdőkép értelméről és funkciójáról, a dalszöveg többi részéhez való viszonyáról. Erdélyi még nem tett különbséget tanulmányában az epikus történeti ének, a gyermekjátékdal és a szerelmi líra között, amikor azok költőiségét, eszmei mondanivalóját és történetiségét elemezte. A népdalokat – műfaji, tematikus és táji szempontokat keverve – a következő csoportokra osztotta: szerelmi dalok, lakodalmi és ünnepélyi versezetek, bordalok; katona és hadi dalok; pusztai és haramja dalok; tréfás és gúnydalok; komolyneműek, szent énekek; történeti, nemzeti dalok; játék- és gyermekdalok; csángó dalok; vegyesek. Erdélyi értekezéséből, a gyűjteményéből is világosan kitetszik, hogy eredet szempontjából nem tett különbséget népi és irodalmi, illetőleg az ismeretlen szerzőjű és folklorizálódott ún. félnépi alkotások között. A Népdalok és mondákban Erdélyi kb. csak egyhatodát adta ki az Akadémiához beküldött népdaloknak. A mai folklorisztika egyik törekvése az, hogy a közeljövőben meginduló, A magyar népköltészet forrásai c. sorozatban ezeket a kiadatlan 19. századi népdalokat is közreadja.
