A GYŰJTÉS ÉVTIZEDEI, 1863-TÓL A SZÁZADFORDULÓIG
A GYŰJTÉS ÉVTIZEDEI, 1863-TÓL A SZÁZADFORDULÓIG
A szabadságharc bukása után, majd a kiegyezést követő évtizedekben a nemzeti költészet feltárása és kiadása társadalmi üggyé, a Habsburg elnyomás elleni tiltakozás egyik lehetséges módjává vált. Kriza 1863-ban kinyomtatott székely népköltési gyűjteménye – igaz, a népballadák eredetisége kapcsán – irodalmi pört kavart (ez volt az ún. Vadrózsa-pör), ami a folklorisztika számára azzal a haszonnal járt, hogy a vitatkozó két szomszédos nép – a román és a magyar – még nagyobb buzgalommal látott hozzá saját népköltésének gyűjtéséhez.
Ebben az időszakban néhány táji népdalszöveg-gyűjteményünk is megjelenik: Pap Gyula Palóc népköltemények (1865) és Török Károly Csongrád megyei gyűjtés (1872) c. kötete. A fiatalon elhunyt Török Károly kötetének minden darabja szülővárosából, Hódmezővásárhelyről való, egyéb vidékeken gyűjtött népköltési anyagát az MNGy I. kötete közölte. Török Károly gyűjtői szemlélete sokkal korszerűbb volt, mint kortársaié, „Figyelme minden műfajra kiterjedt, kirekesztette az irodalmi, bevette viszont a félnépi, ponyvai vagy kéziratos alkotásokat” (Katona I. 1977a: 54), ha azok a szájhagyományban éltek. Elsőként gyűjtött siratóéneket, félnépi virrasztóénekeket, lejegyezte az addig kevésre becsült gyermekfolklór alkotásait és a vaskosabb szövegű népdalokat is. Felfigyelt a katonadalok történeti-társadalmi mondanivalójára, jegyzeteiben vagy külön tanulmányaiban (amelyeket a korabeli lapok: Fővárosi Lapok, Koszorú, Hódmező-Vásárhely, Pesti Hölgydivatlap, Szépirodalmi Közlöny, Vasárnapi újság stb. közöltek), utalt a dalolási alkalmakra és szokásokra, pl. a fonóban énekelt kiházasítók esetében.
A korszak másik jelentős folkloristája Kálmány Lajos volt, aki mint katolikus pap, 422nagy nehézségek árán gyűjtötte össze és adta ki Temes, Torontál, Arad és Csanád megye, valamint a bánsági magyar települések és Szeged környékének néphagyományát. Ő „az első nagy gyűjtőnk, aki nem esztéta, irodalomtörténész érdeklődésével, hanem az etnológus módszereivel közeledik anyagához … élete a magyar néprajz egyik legnagyobb teljesítményét mutatja föl: a magyar népi kultúra egyik gazdag s addig alig ismert területének korában szinte teljes feltárása található köteteiben” (Ortutay 1981: 303). Kálmány Lajos kb. hétkötetnyi kéziratos hagyatékából eleddig egyetlen, lírai dalokat közlő válogatás látott napvilágot Történeti énekek és katonadalok címmel 1952-ben és egy balladagyűjtemény (vö. Kálmány 1952; 1954).
A 19. század második felében Erdélyi János, Arany János és Gyulai Pál ír elméleti jellegű tanulmányokat a népköltészet történetiségéről, népköltészet és irodalom különbségeiről, a népdalok esztétikai és poétikai sajátosságairól. (A témánk szempontjából legfontosabb tanulmányokat a Folklorisztikai tudománytörténet I. kötetében adták ki újra; lásd Dömötör T.–Katona–Voigt 1978.) De ez a korszak alapvetően a gyűjtés és szövegközlés jegyében telik el. Az iparosodással járó életformaváltás lassanként eléri a falvakat is. Imre Sándor 1900-ban írott dolgozata már a népköltészet hanyatlása miatt kongatja a vészharangot. A gyűjtés fontosságának tudata mindinkább eltereli a figyelmet a népköltészet elméleti, általános kérdéseitől, olyannyira, hogy „…a milleneum évtizedében a népköltés kutatásának ügye szinte teljesen elveszti kapcsolatát az irodalomtudománnyal és jóformán kizárólag a leíró néprajznak egy ágává lesz” (Bartha D. 1934: 227). Az évtizedek alatt összegyűjtött népköltészeti anyagot a Kisfaludy Társaság (Arany László–Gyulai Pál–Vargha Gyula és Sebestyén Gyula szerkesztésében) nagyszabású kiadványsorozatban, a Magyar Népköltési Gyűjteményben teszi közzé. 1872-től 1924-ig 14 kötet jelenik meg, amelyek a különböző vidékek folklórját, illetve különböző népköltési műfajokat (pl. a regösénekeket) mutatják be. A köteteket kísérő tanulmányok nem egyenlő színvonalúak, jószerivel el sem érik, nemhogy meghaladnák Erdélyi Jánosnak a népköltészetről adott összefoglalását. Sok hiteles folklórszöveget közöl az ország minden részéről a Nyelvőr (1872-től) és a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, az Ethnographia (1899-től). Számos kottás kiadvány is napvilágot lát ebben az időszakban (Mátray Gábor: Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye. I–III. Pest, 1852–1858; Szini Károly: A magyar nép dalai és dallamai. Pest, 1865; Bartalus István: Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye. I–VII. Budapest, 1873–1896; Limbay Elemér: Magyar Dal-Album. I–VI. Budapest. A szövegek külön: Magyar daltár. I–VI. 1880–1888), de a felsorolt, hangzatos című gyűjtemények egyike sem felel meg a mai folklorisztikai követelményeknek, hiszen kevés bennük a hiteles népi szöveg; népi, népszerű és műdaldallamokat összevegyítve, hangszeres kísérettel ellátva közölnek.
A század utolsó évtizedében egy hangrögzítésre alkalmas eszköz – a fonográf – módszertani változást hozott a népzene és a népdalgyűjtés gyakorlatába. Európában elsőként – 1895-ben – Vikár Béla gyűjtött fonográffal népdalokat Somogy megyében, majd szülőföldje után módszeresen bejárta az egész országot. A dalok, balladák szövegeit gyorsírással jegyezte fel. Gyorsírásos gyűjtőfüzeteit és fonográfhengereit csak évtizedekkel később dolgozták fel és fejtették meg a szakemberek. Népköltési anyagából csak a Somogymegye népköltése jelent meg (Vikár B. 1905), a többit vagy elszórtan publikálták, vagy ma is kéziratban van. Vikár munkássága azonban már az újabb kutatástörténeti periódus szellemének előfutára.
