A ZENEFOLKLORISZTIKA KIBONTAKOZÁSA, 1905–1945
423A ZENEFOLKLORISZTIKA KIBONTAKOZÁSA, 1905–1945
Bár a népdalgyűjtés kezdete óta tudták vagy érezték a kutatók, hogy a dalok szövege és dallama elválaszthatatlan egymástól, az első, hiteles dallamokkal együtt kiadott népdalgyűjtemény Vikár somogyi gyűjtéséből származik. Hasztalan írt a népzenegyűjtőnek és elméleti szakembernek is jeles Seprődi János elmarasztaló kritikákat a Kisfaludy Társaság népdalkiadványairól, a helytelen gyakorlaton nem változtattak. Seprődi tételesen is felsorolja népdalgyűjteményeink alapvető hibáit: dallamtalan, sokszor másodkézből vett szövegközlések, a lejegyzés helyének, idejének jelölése, a tájnyelvi sajátosságok érzékeltetése nélkül. Zűrzavar van a dalok műfaji és eredet szerinti csoportosításában, s a különböző népköltési kiadványokban sok a felesleges szövegismétlődés. Seprődi mutatott rá arra, hogy „…a szövegi résszel együtt feltétlenül keresztül kell vinni a dallamok gyűjtését is. Ezt nem csupán nemzeti zenénk szempontjából kell megtennünk, de azért is, hogy népköltési adataink szövegi részéről igaz képet nyerjünk … a legegyszerűbb módja a változatok összeállításának is, ha a dallamokat vesszük alapul. Mert a nép szinte mindig a dallam kedvéért nyújtja vagy rövidíti a szöveget” (Seprődi 1906: 165). Seprődi megállapításai egybecsengenek Kodály Zoltán állásfoglalásával: „A népdal vokálszöveg, igazi élete csak az énekben van, szöveg dallam nélkül nem teljes mű. A két alkotó elem közül még a dallam a fontosabb, mert eredetibb és állandóbb. Régebbi gyűjteményeink meg éppen a változó elemre, a szövegre helyezik a súlyt. A népdaltanulmány, elsősorban a ritmikai, csak énekelt dalokon alapulhat” (Kodály 1964: II. 14).
A szaktudományos zenefolklorisztika megszületése Bartók és Kodály népzenegyűjtéseinek köszönhető, a két világháború között forrásértékű, hiteles népdalkiadványt csak ők vagy tanítványaik jelentettek meg. Ezek közül néhányat érdemes megemlítenünk: Bartók Béla–Kodály Zoltán: Erdélyi magyarság. Népdalok (Budapest, 1923); Bartók Béla: A magyar népdal (Budapest, 1924); Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság (Csíksomlyó, 1931; 3. kiadás: Kolozsvár, 1941). Ekkoriban jelent meg az a népszerűsítő sorozat, amely az énekelni kívánó nagyközönség számára eredeti népdalokat közölt Bárdos Lajos (1929), Kerényi György (1934), Mathia Károly (1942), Kiss Lajos (1943), Péczely–Kodály (1941) kiadásában. Egyetlen olyan jelentősebb gyűjtemény készült ebben a korszakban (Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok. I–III. Pécs, 1940), amely nem zenei indíttatású, jellegében és módszerében még az MNGy kiadványaihoz hasonlít, de gazdagabb, hitelesebb és folklórszempontból is rendezettebb azoknál. Szerkesztője, aki falusi tanítók közreműködésével szedte össze anyagát, 850 dalszöveget és 700 dallamot publikál gyűjteménye első kötetében, s az eddig alig vagy egyáltalán nem gyűjtött népi műfajokra (pl. a trágár szövegű kryptiádákra) is felhívja a folklór kutatóinak figyelmét.
Ezekben az évtizedekben kezdődött el Magyarországon a tájegységenkénti módszeres, fonográffal rögzített népzenegyűjtés. A II. világháború előtti években a magyar népdalkincs legjavából még hanglemezfelvételek – az ún. Pátria-lemezek – is készültek (Rajeczky 1976: 334–338). Nem szükséges itt ismertetnem a magyar népzenekutatás elméleti és módszertani eredményeit, hiszen ezeket a népzenét tartalmazó kötet tárgyalja majd. Azt a sajnálatos tényt azonban nem hallgathatom el, hogy ettől a korszaktól kezdődően a népzenei kutatások és a filológiai aspektusú szövegfolklorisztika érzékelhetően különválik, a népdalkutatást külön szakma mesterei végzik, egymástól független szempontok szerint, s ez az elszigetelődés nem használ a tudomány ügyének.
424A korszak egyik jelentős elméleti összefoglalása, Bartha Dénes: A népköltés kutatásának új feladatai (1934), áttekintve a szövegfolklorisztika és az összehasonlító irodalomtörténet népköltészeti vonatkozású eredményeit – Horváth János, Eckhardt Sándor és Solymossy Sándor idevágó tanulmányait –, néhány, a mai napig érvényes megállapítást tesz a magyar népdalokkal kapcsolatban, s egyben kutatási feladatokat, irányokat jelöl meg a szövegfolkloristák részére. Olyan stílustörténeti, morfológiai vizsgálatokat sürget, amelyek valóban választ adnának arra a kérdésre: melyek a magyar népdalok időtlen, általános érvényű, és melyek az időhöz kötött stílusjegyei. Bartha a romantika egyenes örökösének tekinti a századforduló pozitivista népköltészet-kutatásait, mivel mindkét szellemi irányzat az ősi, romlatlan néplélek kifejezésének tartja a népdalt, az ősi elemeket keresi bennük, és a nép szellemi termékeit függetlennek tartja minden irodalmi (tehát idegen) befolyástól. Tanulmányában nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a népköltésben ugyanolyan nagy szerepe van a „konvenciók”-nak, mint a műköltésben, s hogy ezek a „konvenciók” történeti korokhoz köthetők. Horváth János még csak sejtésszerűen írt róla, Bartha Dénes már gazdag példatárral bizonyítja, hogy a népköltészet átveszi és átformálja az irodalom anyagát és költői formáit, s ebben a folyamatban jelentős szerepet játszanak a folklorisztikai vizsgálatokban addig figyelemre sem méltatott kéziratos énekeskönyvek. Bartha elméleti feltevéseinek és megállapításainak indokoltságát és helyességét csak az elmúlt két évtized szövegfilológiai kutatásai igazolták.
Az először 1933–1937-ben, majd 1941–1943-ban publikált négykötetes munka, A magyarság néprajza először foglalta össze a nagyközönség számára is szaktudományunk eredményeit. A nép lírája c. fejezetet a két világháború közötti magyar folklorisztika egyik vezető egyénisége, az elsősorban mesekutató Solymossy Sándor írta. Népdalkoncepciója a maga korában divatos „pszichológiai” szemlélet hatását tükrözi. Solymossy szerint a népdal és a műdal közötti különbség az egyik „nyílt, őszinte”, a másik „lefojtott, gátlásos” érzelemkifejezésében rejlik. A költő és a „nótafa” véleménye szerint egyformán tehetséges, csak publicitásuk nagyságrendje különbözteti meg őket egymástól. Solymossy egyike azoknak a folklórkutatóknak, akik a népdal dallamát a szöveghez képest másodlagos jelentőségűnek tartották, mondván: „…a dallam a népdalban mindenkor kísérő elem volt, s népdal lelke voltaképp nem a dallamban van meg, hanem nyilvánvalóan a szövegben” (Solymossy 1943a: 31). Ennek megfelelően a népdalszövegek vizsgálatától azt várta, hogy fényt derítsen a nép lelki életére, gondolkozásmódjára. Solymossy lírai népdaltanulmánya A magyarság néprajza egyéb összefoglalásaihoz viszonyítva elméletileg idejétmúlt és gyenge volt.
Végezetül szólnunk kell arról a kutatási irányzatról is, amely a népdalok jelkép-nyelvét (szimbólumrendszerét) értelmezve kísérelte meg azokban felmutatni a sajátosan magyar művészi jelleget. Esszészerűen írt a népdalok szimbolikus látásmódjáról Illyés Gyula (1936), Lükő Gábor viszont A magyar lélek formái c. könyvében (1942) – e kérdéskör máig legátfogóbb összefoglalásában – a magyar paraszti gondolkodásmód és jelképrendszer keleti analógiáival bizonyítja népi kultúránk ősiségét és a nyugati kulturális hatásoktól független voltát.
