A SZÖVEGFOLKLORISZTIKA MUNKÁLATAI 1945-TŐL NAPJAINKIG

Teljes szövegű keresés

425A SZÖVEGFOLKLORISZTIKA MUNKÁLATAI 1945-TŐL NAPJAINKIG
1945 után a hazai folklorisztikában szinte minden eddig felmerült kérdés a magyar népköltészettel és népdallal kapcsolatban újra terítékre került, s az új adatok, szempontok birtokában más megvilágítást nyert. A szövegfilológiai kutatásokban sokféle szempontú és irányú vizsgálatok kezdődtek – némelyek elméleti összegzést is hoztak, mások megmaradtak az anyagfeltárás szintjén. Gondolok itt pl. az 1848-as szabadságharc folklórjának ún. „centenáriumi” gyűjtésére és kiadására (vö. Dégh 1953), vagy a több ízben is fel-fellendülő munkásfolklór – s ezen belül a munkásdal – vagy az ún. városi folklór kutatására (vö. Katona I.–Maróthy–Szatmári 1968; Nagy D. 1974, 1975; Nemcsik 1975; Fejős–Niedermüller 1982).
A megváltozott társadalmi körülmények között a hagyományos értelemben vett népköltészet életben maradásának és funkciójának kérdése a mai napig sem lezárt vitát robbantott ki a néprajzkutatók körében (Istvánovits 1965: 112–115), s arra a felismerésre késztette őket, hogy szaktudományunk elméleti kérdéseit és terminológiáját történetileg árnyaltabban újrafogalmazzák (Voigt 1972a; 1972b). Számos tanulmány foglalkozott népköltészetünk ősi, finnugor, illetve keleti sajátosságaival, bizonyos népdalműfajok (pl. a virágének, a sirató), illetve poétikai, stilisztikai kifejezésformák ősiségével (Lükő 1957, 1965; Képes G. 1972), középkori irodalmi (Domokos 1961; Mona 1963), illetve francia folklórpárhuzamaival (Vargyas 1960a). Természetesen olyan dolgozatok is készültek, amelyek az eredetkérdésben szkeptikusabbak, esztétikai, irodalom- és stílustörténeti vizsgálatok eredményeképp a magyar lírai népdalok korát csak néhány évszázadnyira becsülik (vö. Gerézdi 1962; Voigt 1969–1981, 1972a). Az összehasonlító történeti-filológiai szempontok következetes alkalmazása eredményeképp polgárjogot nyert a folklorisztikában az olyan „köztes” területek, mint a 17–19. századi ponyvairodalom (Pogány P. 1958; 1959; 1978), valamint a 17–18. századi kéziratos énekköltészet és a népköltészet összefüggéseinek kutatása (Pálóczi Horváth 1953; Stoll 1956, 1958, 1963; Küllős 1969). A népköltészet történeti emlékeinek feltárását segítették azok a vizsgálatok, amelyek a kollégiumi diákköltészet és melodiáriumok (vö. Bartha D. 1935; Bán–Julow 1964) vagy az apáról fiúra öröklődő 19. századi paraszti kéziratos énekeskönyvek folklóralkotásaival foglalkoztak (Ujváry 1958; 1980). E kutatások eredményeképp lát majd napvilágot A magyar népköltészet forrásai c. kiadványsorozatban az a népdalgyűjtemény, amelyet az 1750–1830-as években – tehát a szervezett népdalgyűjtések előtt – jegyeztek fel a különböző kéziratos énekeskönyvekben és melodiáriumokban (Küllős 1982).
Figyelemre méltó, hogy a szakkutatókon kívül két költőnk is ír a népdalok utánozhatatlan, sajátos alkotás- és látásmódjáról (Csoóri 1969; Illyés 1976). A népdalok korábbi „egyszerű”, „naiv”, „realista” minősítései ellenében mindketten a szimbolikus – sőt nemegyszer szürrealista – ábrázolásmód meglétét és tudatos, hagyományos alkalmazását tartják a magyar népdalok egyik jellegzetességének. E gondolat következetes képviselője Lükő Gábor (1942), és ehhez a témakörhöz kapcsolódik Dankó Imrének (1962) az almáról, Erdélyi Zsuzsannának (1961) a színek szimbolikus jelentéséről készített tanulmánya, valamint Bernáth Béla összefoglalása (1981) a magyar népdalok szerelmi jelképrendszeréről.
1952-től folyamatosan jelenik meg A Magyar Népzene Tára c. kiadványsorozat, amely a magyar népköltészet zenei szempontok szerint rendezett és feldolgozott anyagát publikálja, 426immáron 7 kötetben. E forrásértékű sorozat és az ezzel párhuzamosan megjelenő népzenei összefoglalások (Kodály–Vargyas 1952, több kiadásban is; Vargyas 1981) ismételten felhívják a figyelmet a szövegfolklorisztika egyik megoldatlan problémájára: a népdalszöveg-tipológia kimunkálatlanságára.
A lírai népdalok klasszifikálására már 150 évvel ezelőtt is történtek kísérletek (vö. Kodály 1943), majd az 1960–1970-es években is, de rendszerint sikertelenül, mert kicsiny volt a mintául vett anyag, másrészt heterogének a kiválasztott alapelvek (e kérdésről összefoglalóan lásd Küllős 1973). Pedig 1950–1960 között kutatók és egyetemi hallgatók munkájának eredményeképp az akkori Népművészeti Intézetben létrejött az ún. Népköltészeti szövegkataszter, amely kb. 250 ezer publikált és publikálatlan gyűjtésből származó dalstrófát tartalmazott, s mintegy alapját képezhette a tudományos szövegvizsgálatoknak (A Népköltészeti szövegkataszter két példányát jelenleg az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának Adattára őrzi, s bocsátja a szakkutatók rendelkezésére. Lásd még Pogány P. 1953; Mona 1959). Jelenleg két olyan szövegklasszifikációnk van, amelynek segítségével tájékozódni tudunk a magyar népi lírában. Katona Imre (1970) a hagyományos műfajbeosztást követve 6 nagyobb tartalmi-tematikai csoportba osztotta a népdalokat: I. érzelmi dalok; II. mulattató dalok; III. alkalmi énekek; IV. szertartásos énekek; V. foglalkozási dalok; VI. történeti-társadalmi énekek. E rendező kategóriákon belül több mint félszáz lírai dalműfajt különböztetett meg egymástól. Küllős Imola (1970) egyetlen műfajcsoportra, a szerelmi dalokra vonatkozóan tett szüzsétipológiai rendszerezési javaslatot. A szerelmi dalokon belül elkülöníthető daltípusokat részint tartalmi, részint a kommunikációelmélet segítségével kimutatható formai (strukturális) sajátosságaik alapján határozta meg. Daltípusai – a műfaj történeti alakulását is érzékeltetve – a következők: virágének; narratív szerelmi dal; latrikánus vers; filozofáló szerelmes vers; kívánságvers; átokvers; vegyes szerelmi dal; szerelmi kesergés; szerelmi panasz; szerelmi szakítás; szerelmi fogadkozás; kérkedés, dacolás; vigasztalás, biztatás; hagyatkozás; bókvers: szerelmi üzenet; intés, tanács. Mindkét – többé-kevésbé elfogadott – rendszerezési javaslatnak az a gyengéje, mutatott rá Voigt Vilmos, hogy a folklorisztikai műfajelmélet szakterminológiája kidolgozatlan, s így a kutatók azonos kategóriákat különféle nevekkel illetnek. A szaktudományos szövegrendszerezés alapfeltétele tehát a műfajnál nagyobb és kisebb kategóriák pontos definiálása a folklórban. „Olyan műfaji rendszerező eljárást kell kidolgoznunk, amely, minél inkább az egyedi alkotásokkal foglalkozunk, annál inkább kommunikációelméleti; minél inkább a műfajokkal foglalkozunk, annál inkább esztétikai jellegű” (Voigt 1972b: 100). Ez természetesen újabb feladatok mielőbbi megoldását – az irodalomesztétikától független folklóresztétika megteremtését – is sürgeti szaktudományunkban.
A megoldatlan tudományos problémák ellenére a legutóbbi években igen alapos szócikkek készültek és láttak napvilágot a népdalokról a Magyar Néprajzi Lexikonban, valamint a Világirodalmi Lexikonban. Ezek nemcsak összegzik ismereteinket egy-egy elméleti kérdésről, egy-egy daltípusról vagy lírai szüzséről, hanem felvillantják a további kutatások lehetőségeit és irányait.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages