Az égig érő fa
Az égig érő fa
„Ëccër vót, hol nem vót, hetedhétországon ës túl, még a hármas üveghëgyekën ës túl, vót ëccër ëgy kiráj. S annak a kirájnak vót ëgy gyönyörü szép lëánnya. Vót ëgy gyönyörü szép kertjik, s a kirájlëánhoz nagyon-nagyon sokan jártak a legényëk, utánna, de a lëán nem állott szóba sënkivel. Az apja se ëngedte. Az apja ëgy nagyon ëgy ojan embër vót, hogy nem akarta ëngedni, hogy a lánya mindënkivel beszélgessën. Hát a kirájnak vót ëgy gyönyörü szép kertje. S a kertbe vót ëgy nagy fa. Ugyhogy az a fa tisztán az eget érte. Akkora nagy fája vót a kertbe.
Hát a kirájlëán nagyon akart vóna férhëz mënni, de az apja ëgyáltalán nem akarta ëngedni. Hát azt is gondolta a kiráj, ha a lëán ha férhëz mënyën, akkor azt a szép gyönyörü kertët nem találja mëg sehol se. Hát ő örömit örökké abba lelte, hogy ő kimënt abba a kertbe, s a kertbe leült ëgy lócára, s ott nézëgette a szép fának a szép madaraknak a csiripëlésit, hogy őt viditották. Örökké ott örvendëzëtt a kertben a lëán. Hát jöttek szép legényëk utánna, jártak-keltek, de hëába, a lëán nem mert sënkivel szóba állni. Gondolta magába, hogyha ő szóba áll, akkor nem éri el a célját, hogy ő ezt a szép kertët soha mëg nem találja.
Hát ëccër ëgy napon ő künn üldögél a kertbe, a fák alatt. Ëccër csak ëgy nagy zivatar 46jött elé. Akkora zivatar jött, hogy mindönfélét összevissza forgatott. Az összes kertët, a gyönyörü szép virágokat, mindönt ësszegyurt az a nagy zivatar. Hát elég az hozzá, hogy a lëán ës eltünt. Mikor a viharnak vége lëtt, akkóra a lëán ës eltünt. Hát a kiráj járt-kelt, hát mindönfelé kereste a lëánt, de sehol nem találta mëg a lëánt.
Hát kihirdette ország-világba, hogy ő annak adja a lëánnyát, és ha mëgtalálja a fele kirájságát, aki az ő lëánnyát visszaszërëzi. Jöttek ës a legényëk mindënfajták, hërcëgëk, grófok, mindënfajta legényëk jöttek oda, de sënki se tudta mëgtalálni, hogy merre lëtt a lëán. Hát ëccër mi történt? Az történt, hogy vót az udvarban ëgy kondás legén, a disznyókot ëtetgette. Hát amind hajtotta ki a disznyókot, ëgy malacka hozzásurlódott a legénkéhëz, s aszongya neki, a legénkének:
– Hallod-ë – aszongya –, a kirájnak el van tünve a lëánnya, de sënki nem tudja. A lëán fönn van ennek a fának a tetejibe, a kilencvenkilencedik ágán. Ëgy hétfejü sárkán rabolta el – aszongya. – S hallod, imán mënnyin jártak s keltek – aszongya. – De, te tudod-ë, mit csinájál? Csináltass a kirájval, vágoss le ëgy bikát, és abból csináltass hét pár bocskórt és hét rend ruhát. S indulj el – aszongya –, s akkor te mëgtalálod azt a lëánt ott fönn a fa tetejin.
Hát a legén gondolkozott, gondolkozott. Hát ëccër elmëgy a kirájhoz, köszön illendőképpen, s bémënyën. A kiráj nagyon busult, szomorkodott a lëányáétt, de mikor az a legénke bémënt, s köszönt, mondja neki, hogy ő mi járatba van, a kiráj akkorát kacagott, hogy a legénke szégyëlletibe nem tudta, hogy měre forduljon. Aszongya:
– Mit te, te nyomorult?! Mikor hányan jöttek! – aszongya. S ott vót mellette ëgy udvari bolond, s aszongya annak:
– Mit szólsz, te bolond?
Hát ő nem szól sëmmit ehhëz a beszédhëz, aszongya, mikor ennyi gróf fiuk jöttek, még mindënfajta ügyes embërëk, és nem tudták, aszongya, és ez az ëgyszërü gyermëk akarja mëgkapni?
Hát ěre a legénke kimënt szomoruan, de a malacka ujra hozzásurlódott, s aszongya:
– Követejed és kérjed a kirájtól, mer mëglátod, hogy te boldog lëszël, hogy ha fël tudsz mënni. Hogyha nekëd mëgcsinálják azt a hét pár bocskort, s azt a hét rend ruhát – aszongya.
Na jól van. A legénke másnap ujra bémënt a kiráj elejibe, s ujra mondja nëki, hogy në, ő mi járatba van. S aszongya erre a kiráj, hogy:
– Na, nem bánom, lëgyën a te kedved! – aszongya. – Levágatok ëgy bikát, és csináltatok hét pár bocskort, és hét rend ruhát, de hogyha vissza találsz jőni – aszongya –, ugy gyere vissza, hogy hetvenhét darabba törjél össze, mer akkor karóba húzom a fejedët – aszongya –, hogyha elmënsz, és nem tudod visszahozni a lëányomot!
Na jól van. Le ës vágták a nagy bikát, csináltattak hét rend bocskort, s hét rend ruhát neki, s hát mikor szépën az készen lëtt, akkor a legénke fogta magát, ëgy baltát a kezibe vëtt, és elindult. Mënyën a legénke, mënyën. Nëkiindult fölfelé, de bizony mikor elért ëgy ágot, ëgy rend bocskor leszakadt, a viz kezdëtt róla csurulni. Ugy mëgbánta, hogy mér ës tudott ő hozzáfogni. Mér ës indult ő el ennek a nagy utnak?
Hát mënyën-mënyën a legénke, fölfelé mënyën. S hát mikor a hét rend ruha s a hét pár bocskor leszakadt, akkor elért ëgy ojan hosszu vékon ágot, s ő azon haslag feküdt, s azon végigcsúszott, azon az ágon. És mikor végigmönt, hát Istenëm, aszongya, ne hagyj el. Ëgy nagy lapit ért el, ëgy erőst-erőst nagy lapira rëaszökött, s aszongya:
– Most má, édës jó Istenëm, ne hagyj el! Há lëssz – aszongya –, ahogy lëssz, ugy lëssz!
47Hát rëaszökött. S hát ëccër csak rëaért ëgy nagy fëlső világba. Hát mënyën, mënyën, mëndëgél. Ëgy szép ződ pázsiton mënyën, mëndëgél. Ëccër csak elér ëgy ojan hejre, hogy tisztán ëgy nagy palota kacsán forgott. Hát gondolta magába: Mënnyi ablak rajta, fenyës ablakok! Ej istenség, most hogy tudna ő ide bémënni? Hát az nagyon forgott a kacsasarkon. Elévëtte a kisbaltát, s nekicélozta a kacsának a sarkának, s hát éppen a kacsának a sarkába állott belé. Hát szépën fogta magát, s hát ëccër akkorát zördült az a sok ablak, mind ëccëre kinyillott. Hát mëgëjedëtt ő ës. Hát ëccër ëgy ablakon kileskődött valaki, s hát a kirájnak a lëánnya odamënt, s köszönt illendőképpen, s aszongya:
– Jaj, kicsi öcsém, hogy tudtál te ide fëljőni? – aszongya.
– Ne azt kérdëzze – aszongya –, hogy jöttem ide, hanem azt – aszongya –, hogy pakójon ëssze, s jőjön velem vissza – aszongya – az édësapjához!
– Jaj, azt ne is emlëgesd – aszongya –, mer én apánhoz nem tudok visszamënni – aszongya –, me itt van a hétfejü sárkán, s akkor nekëm vége lëssz a napomnak, még ha rágondolok ës. Hanem hamar bujál bé – aszongya –, valahova buj el, mer most minnyá jön haza, s akkor – aszongya – itt széttép.
Aszonta ěre a legénke:
– Én nem bujok el sehova se, hanem – aszongya – mondd mëg, hogy eljöttem nekëd szógálni.
Hát jól van. Ëccër csak jő a sárkán haza, s hát ojan nagy dërënducával jön haza. Hát aszongya a feleséginek, hogy:
– Miféle embëri szagot érzëk itt?
– Itt nincs sëmmi embëri szag – aszongya –, hanem az én kicsi szógám eljött – aszongya –, ëngëmët itt ës szógájon. Otthon is szógám vót, s eljött ide fël, ěre a fa tetejire, hogy ëngëmët szógájon.
Hát aszongya a sárkán:
– Na jól van – aszongya –, hol van? Jőjön elé! Elémënt, s aszongya a sárkán:
– Na, kis szógám, nekëd itt nagyon jó dógod lëssz – aszongya. – Ha szót fogadol nekëm, itt ülhetsz – aszongya – addig, ameddig uriembër lëssz belőlled.
– Hát mi dolgom lëssz? – aszongya.
– Itt nálam nem lëssz ëgyéb dógod – aszongya –, lemënsz az istálóba, s van két gerhes ló, s azokat ëtetëd mëg itatod. Nekëd csak az a dógod lëssz.
Hát jól van. Mëgköszönte a legén a sárkánnak. Bemënt az istálóba, s kitrágyázott mindënt. Ott végezte a dógát. Ëccër ott, ott szomorkodik, ëccër csak a ló kezdëtt beszélni.
Aszongya a ló neki:
– Mit busulsz?
Hát ő szénát vitt neki, zabot vitt neki, vizet vitt neki. Mindënfélével mëgkénálta, de a ló sem ëvëtt sëmmit, sem ivutt.
Aszongya ěre a ló:
– Tudd mëg, hogy nem a széna, sem a zab – aszongya – az én ételëm, hanem az én ételëm csak az égő parázs – aszongya. – S hogyha azt adsz nekëm, akkor én azt is mëgcsinálom nekëd, hogy a kirájnét, kirájlányt hazaviszëd – aszongya – az apjához.
Mëgörvendëtt ěre a legén, s gondolta magába, hogy a kirájlëán rëggel éppe készülődött a tëmplomba, s elmënt a tëmplomba otthonról. S akkor ez hamar, ëgy nagy farakatot mëggyujtott, s jó sok szenet csinált, s béhordta neki. S hát az mëgrágta, mëgëtte mind ëgy falásig ugy, hogy még a hammát is mind fëlnyalta.
Hát ezt ő mëgcsinálta még másodszor ës, harmadszor ës, s akkor aszonta a ló:
48– Te tudod-ë – aszongya –, mi az ereje ennek a sárkánnak? Ha te ezt a sárkánt te el tudnád pusztitani – aszongya –, akkor én titëkët tisztán az édësapjának az udvarába szállitanálak.
Hát örvendëtt a legén, akkor ujra mindën kedvit mëgadta annak a lónak. Hát ëccër elmönt a sárkán otthonnét. S hát a legén ujra mëgëtette a lovat. S akkor a ló aszonta:
– Tudod-ë mit? – aszongya. – Ennek az az ereje, hogy mikor jön haza – aszongya –, van itt az erdőbe ëgy nagy vadkan, s a vadkannak a fejibe van ëgy nyúl, s a nyúlnak a fejibe van ëgy galamb, s a galambnak a fejibe van ëgy iskátuja, s abba az iskátujába lódarazsak vannak, s azokot hogyha elpusztitsuk, akkor a sárkánnak mindën ereje elmëgy, s a sárkánt el tudod pusztitani.
Há jól van. Hazajön a sárkán, s hát gondolta magába a sárkán, hogy behija ezt a legént, hogy mënjenek le a pincébe, s ëgy kicsitt ëgyütt mullassanak. Lemënnek a pincébe, s hát ott ők kezdtek borozni. Ugyhogy annyira béboroztak, hogy a sárkán elaludt. Gondolta magába Jánoska, hogy most ha elévënné a baltáját, s levágná mind a hét fejit. De akkor gondolta mégës, ha nem tudja hirtelen levágni, akkor őt abba hejbe mëgöli. Jobb, ha elhagyja, hogy aludja ki magát, s ő addig elmënyën a lóval. S ott a vadkannak ott az életit elveszejtik. Hát jól van. Amind ugy gondolkodik Jánoska, hát a sárkán fëlébredëtt. Fëlébredëtt, s az éppen akkor vitte a szërszámot ki, hogy pakólja fël a lovat. Aszongya.
– Hova indultál? – mondja a sárkán.
Aszongya:
– Én nem… sehova.
– Hát te hova akartad vinni – aszongya ezt a szërszámot?
Aszongya:
– Én nem, sëhova sem. – Kezdte tagadni a legénke. Hát hiába, ez csak észrevëtte magát. Akkor aszongya:
– Nem sehova, hanem csak én – aszongya – jó ellátok mindënt, s rendët csinálok!
Közbe ő fëlfutott, s mondta a kirájlánynak ës, hogy mit akar csinálni. S a kirájlány nagyon mëgëjedëtt, s aszongya:
– Ne csinálj, édëssem, sëmmit se, met itt öl mëg – aszongya – tégëdët a sárkán!
Na, másnap ujra hazajött a sárkán. Elmënt ki vadászni, s ëccër hazajő ujra a sárkán. S addig Jánoska, mig a sárkán elmënt, elévëtte hamar a szërszámot, s fël a ló hátára, s ki az erdőbe. Há mikor az erdőbe kiérnek, ëccër a vadkan ëppe jött velik szëmbe, s csak csitkorgatta a fogait. Fogta magát a ló, s nekifutott. Az a ló ötlábú vót, s ugy mëgrugta az ötödik lábával, hogy a vadkan fëlfordult.
Akkor hamar kiszökött belőlle a nyúl, s utána a nyúl után, s ëgykettőre, ugyhogy ők ëgykettőre a nyúlat, mindënfélét rendbe tëttek. Ugyhogy mikor a lódarazsakot ez az ötlábu ló összetapodta, akkor má – aszongya:
– Kicsi gazdám, most má ugy érëzhetëd magadot – aszongya –, hogy most mán tied lössz a kirájlëán.
Na mikor ezt mindënt mëgcsináltak, mënyën haza a legénke, hát lássa, hogy a sárkán el van terülve az udvar közepire.
– Na – aszongya –, kicsi szógám azétt jöttél fël, hogy szógálj – aszongya –, s te ugy látszik, hogy mëgölted az én életëmët. De nem baj – aszongya –, akkor ne bántsál, hagyjad, hogy igy éljek – aszongya –, akkor ne bántsál, ne vágd le a fejeimët!
Igën de most mán akkor nem törődött ez a legénke, hanem fogta magát, s a baltával 49a fejeit mind levágta, s na akkor bémënt, s mondja a kirájlëánnak, hogy në, mi a hejzet. De közben ő ugy busult, ő nem tudta, hogy a ló őt hazaviszi. Ugy busult. Gondolta magába: Istenëm, hát én hogy tudok azon a vékon ágon hogy tudok a kirájlëánval végigcsuszni.
Hát amind így gondolkodik, még lemënt az istálóba, s aszongya a ló neki:
– Hát mit busulsz? Látom, még most is nagy bánatod van.
– Há, hogyne vóna bánatom! – aszongya. – Hogy tudok én most hazamënni?
– Aval te ne törődj sëmmit! – aszongya. – Csak pakoljatok ëssze mindënt a kirájlëánval, amit csak gondoltok, hogy el akartok vinni!
S akkor szépën bémënt, ësszepakolódtak, s kimënt, s há fëlültek a lónak a hátára. S akkor ugy, hogy huszonnégy óra se telt belé, s otthon vótak a kiráj udvarába.
Az öreg kiráj kimënt, s mikor mëglátta a lëánnyát, hát ësszeroskadott, nem tudta, hogy hogy fogadja őköt. Akkor ennek a kicsi legénnek adta a fele kirájságát, s a kirájlëánt elvëtte feleségül, s csináltak ëgy nagy lakadalmat, s még ma is élnek, ha mëg nem haltak. Én igy tudom, hogy igy vót, vége vót, s mese vót” (Sebestyén Ádám gyűjtése. Elmondta: László Györgyné Keresztes Borbála. Kakasd, Tolna m., 1970-es évek; Sebestyén Á. 1983: 237–240).
A mesei alműfajok közt a legendamesék állnak legközelebb a tündérmesékhez. Ennek az alműfajnak a kialakításában jelentős szerepe volt a keresztény hagyományokkal való megismerkedésnek. Ezt a hatást nem annyira maguk a bibliai történetek, nem is a keresztény hittel terjedő, a szent életű emberek életét ismertető legendák, hanem inkább az apokrif evangéliumok és csodás történetek közvetítették.
Hazai legendameséink létrejöttében azonban a legnagyobb jelentőségű tényező a tündérmesei hagyományoknak a keresztény hagyományokkal való sajátos ötvöződése. (Erre a legjobb példa az Angyalbárányok mesetípusa.)
Tündérmesékre emlékeztető a legendamesék azon tulajdonsága, hogy a csodás elem elkerülhetetlen kellék bennük. A csodás, az igazságosztásra – jutalmazásra és büntetésre ugyanúgy, mint a világ lényeges dolgainak az elrendezésére (eredetmagyarázó legendamesék) – alkalmas erővel és képességgel azonban csak maga az Atyaisten és annak egyszülött fia, Jézus Krisztus rendelkezik.
A keresztényi tanítások, főleg az evangéliumi történetek hatását kell látnunk abban, hogy a legendamesék csodatevő szereplői is hús-vér emberek. Az evangéliumok ugyanis Jézust is főleg földi halandóként mutatják be; tanítványai, apostolai még inkább emberi emberek. Első számú tanítványáról, Péter apostolról azt is elmondják az evangéliumok, hogy a legválságosabb időben háromszor tagadta meg mesterét. A táltosi, sámáni karizmával rendelkező Jézus Krisztusnak – talán éppen emiatt – gyakori kísérője, az emberi gyarlóságok megszemélyesítőjeként, Szent Péter. A velük foglalkozó legendamesék szerkezete a kettőjük közti ellentéten alapul. A rendszerint pórul járó Szent Péter alakja ezeket a meséket a tréfás mesék közeli rokonává avatja.
A legendameséknek erre a típusára bemutatunk egy példát
