ÁTTÉTELES FOGALMAZÁS
504ÁTTÉTELES FOGALMAZÁS
A szimbólum: a kifejezés áttételes formája. A természeti kezdőkép: a kifejezés objektív formája. Mintha az énekes valami másról akarna beszélni, szinte másfelé tekintve valami magán kívül eső dologgal akarná megvilágítani saját érzéseit. Mindkét törekvés jellemző a magyar népköltészet egészére; akkor is ez a két törekvés munkál a mélyén, amikor sem szimbólummal nem él, sem párhuzamos természeti képpel. Néhány példa képviselje az áttételes fogalmazást – még szimbólum nélkül. A 265. példa egy nagyon elterjedt lírai kesergést képvisel.
265. 2. Szerelem, szerelem, Átkozott gyötrelem,
Mér nem virágoztál Minden fa tetején.
3. Minden fa tetején, Cédrusfa levelén,
Had szakasztott volna Minden árva legény.
4. Lám, én szakasztottam, El is szalasztottam,
Szelid galamb helyett Vad galambot fogtam.
(Pt 21)
Mér nem virágoztál Minden fa tetején.
3. Minden fa tetején, Cédrusfa levelén,
Had szakasztott volna Minden árva legény.
4. Lám, én szakasztottam, El is szalasztottam,
Szelid galamb helyett Vad galambot fogtam.
(Pt 21)
Ahogy indul, mintha nem is magáról akarna beszélni, hanem valami általános tanulságot akarna kijelenteni; s csak a harmadik szakasz mondja ki a lényeget, a saját szerelmi csalódását. Tulajdonképpen legalább annyira áttételes, mint objektív: a kettőt alig tudjuk egymástól elválasztani. A 81. példa szintén valami egész másról kezd beszélni, s csak a végén tudjuk meg, hogy tulajdonképpen nem is a mészárosokkal van baj, hanem a katonasorssal, amit a nehéz „borju”, a háti málha tesz szemléletessé. A következő példa szabályos hasonlat, mégis erről az áttételes képi gondolkodásról tanúskodik:
266. 1. Én most olyan vagyok Min mezőn a talló,
Kinek ékességit Levágta ja salló.
(083)
Kinek ékességit Levágta ja salló.
(083)
Végtelen elkeseredést és halálvágyat is lehet, sőt hatásosabban lehet áttételesen, egyúttal objektív hangon kifejezni. Nézzük meg a 91. példát, ki sem ejti azt a szót, hogy bánat, vagy halál, mégis szinte mellbe vág az elkeseredés a szokatlan képtől: „olyan házat csináltatok, Ablakot rá nem vágatok”, és a „ne taszigáljon senki” szokatlan fogalmazástól. A menyasszony szomorúságát is milyen közvetve adja tudtunkra a menyasszonyi csokor közepibe kötött „csokros búbánat” (87. példa). A parasztlány, aki látja az úri kisasszonyok jó életét, nem azzal kezdi, hogy „de jó lenne főispán lányának lenni”, hanem „De szeretnék páva lenni, főispánnak lánya lenni” (108. példa). S milyen szemléletes a „pars pro toto” a következő példában, mikor a lány a lenézett mafla legényt és a kívánt deli szeretőt „kajla bocskor”- és „piros csizmám”-ként emlegeti.
505267. Kecskemétre kéretnek, ode nem adának,
Ehol jön a szuszi muszi, jannak taszigálnak.
Kajla bocskor, szalaggy innen, megcsendölök tőled,
Ide gyere piros csizmám, megujulok véled.
(Pt 289)
Ehol jön a szuszi muszi, jannak taszigálnak.
Kajla bocskor, szalaggy innen, megcsendölök tőled,
Ide gyere piros csizmám, megujulok véled.
(Pt 289)
A nép kifogyhatatlan az ilyen egyéni ötletekből, amikor áttételesen, kerülő úton, tehát nagyobb költői hatással tudja kifejezni a kifejezni valót. Lükő Gábor (1942) hívta fel a figyelmet és magyarázta meg azt a különös képet, szinte találós kérdést, amivel a halászok fejezték ki azt az egyszerű tényt, hogy a halat kifogták és a vásárra vitték:
268. Kiment a ház az ablakon. Benne maradt a vénasszony.
Zsuppot kötött a hátára, Ugy ballagott a vásárra.
(Szőllősy 1942: 135. sz.)
Zsuppot kötött a hátára, Ugy ballagott a vásárra.
(Szőllősy 1942: 135. sz.)
„Ház”-nak nevezik a halászok a hálóval körülzárt vizet. Az kifolyt az „ablakon”, vagyis a hálószemeken. Benne maradt a nagy hal, amit zsup közé kötve vittek szekéren a vásárra.
Teljesen „objektíven” indul egy székely dal, mintha csak valami személytelen dologra volna kíváncsi az énekes:
269. Azt akartam én megtudni,
Szabad-e másét szeretni,
Szabad-e másét szeretni?
Tudakoztam, de nem szabad,
Íg a szivem, gyászba marad,
Tudakoztam, de nem szabad,
Íg a szivem, gyászba marad.
(Pt 308)
Szabad-e másét szeretni,
Szabad-e másét szeretni?
Tudakoztam, de nem szabad,
Íg a szivem, gyászba marad,
Tudakoztam, de nem szabad,
Íg a szivem, gyászba marad.
(Pt 308)
Még személytelenebbül és tárgyilagosabban indul a következő:
270. Jaj, Istenëm, a világ
Kinek szoros, kinek tág!
Lám, énnékëm a világ
Së nëm szoros, së nëm tág.
(Járdányi 1961: II. 9)
Kinek szoros, kinek tág!
Lám, énnékëm a világ
Së nëm szoros, së nëm tág.
(Járdányi 1961: II. 9)
Másról beszél, s úgy kanyarodik vissza a lényegre az alábbi:
271. 1. Fáj a lábam, mer fëltörtë a csizma.
Mer ott jártam, ahol nem këllett volna.
Ak këll annak a kutya-betyárnak, hagy fájjon!
Sënki mëgunt babájáho në járjon.
(0350)
Mer ott jártam, ahol nem këllett volna.
Ak këll annak a kutya-betyárnak, hagy fájjon!
Sënki mëgunt babájáho në járjon.
(0350)
506A 29. példa 2. versszaka is másnak ad tanácsot, de tulajdonképpen magáról beszél. A legmélyebb költői hatással szól ez az objektív módon kifejezett szubjektív élmény a 129. példában. A csendesen folydogáló víz, a madarak itatása, füvek újítása mint a bánattal terhes élet ellentéte valóban a legnagyobb művészek tollára való kifejezése egy lelkiállapotnak. Sőt, mikor valóban kimondja a szöveg a személyes bánatot, akkor is mintha kívülről nézné saját magát:
272. Aj Istenem, hogy búsulok,
Hogy az uccákon mind sírok,
Sír a szemem, kacag a szám,
Most fáj a szivem igazán.
(Pt 59)
Hogy az uccákon mind sírok,
Sír a szemem, kacag a szám,
Most fáj a szivem igazán.
(Pt 59)
Vagy megfogalmazza e bujkáló, érzelmet rejtő, szemérmes magatartás lényegét:
273. 1. Úgy búsulok, maj’ meghalok,
S mégis jó kedvet mutatok.
Hogy ne lássák hogy búsulok,
Hogy az utcákon nem sírok.
(047c)
S mégis jó kedvet mutatok.
Hogy ne lássák hogy búsulok,
Hogy az utcákon nem sírok.
(047c)
Egy költött természeti képpel jobban ki lehet fejezni a sors mostohaságát, mint a közvetlen panasszal:
274. 1. Fëlsütött a nap sugára,
Mindën embër ablakjára;
Jaj Istenem, mi az oka,
Nem süt az enyémre soha?
(Pt 127)
Mindën embër ablakjára;
Jaj Istenem, mi az oka,
Nem süt az enyémre soha?
(Pt 127)
Sőt, mikor már személyes is a hang, akkor is inkább leíró:
275. 1. Tőlem a nap úgy telik el, Ha följő, elig halad el,
Nem virradok örömömre, Nem sötétülök kedvemre.
2. Reggel, napfeljötte előtt Könnyemmel megmosdom előbb.
Este, napszentület után Könnyemmel áztatom párnám.
(Pt 125)
Nem virradok örömömre, Nem sötétülök kedvemre.
2. Reggel, napfeljötte előtt Könnyemmel megmosdom előbb.
Este, napszentület után Könnyemmel áztatom párnám.
(Pt 125)
S az első személyben mondott panasz is inkább gesztus, mint panaszkodás:
276. 2. Bánot, bánot, de nehéz vagy!
Bánot, bánot, de nehéz vagy!
De kár, hogy a szivemen vagy!
De kár, hogy a szivemen vagy!
(0254)
Bánot, bánot, de nehéz vagy!
De kár, hogy a szivemen vagy!
De kár, hogy a szivemen vagy!
(0254)
