KÖZÉPKORI SZÖVEGEK | Magyar néprajz

KÖZÉPKORI SZÖVEGEK

Lényegesen többet – már konkrét dalokat is – ismerünk a középkorból. Ma is élő szövegekről tudjuk kimutatni, hogy a középkorban keletkeztek. Mindenekelőtt azokra a dalokra gondolunk, amelyek a francia eredetű balladáinkkal együtt kerültek hozzánk, tehát csakis középkoriak lehetnek. Kezdjük a sort egy közismert szöveggel – a házasuló legény gondjairól:

333. 1. El kéne indulni, Mëg ké’ házasodni,
De még az a kérdés, Kit kéne elvënni?
Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, Kit kéne elvënni?

2. Ha kisasszonyt veszek, Nem tud szőni, fonni.
Jaj de szégyen nekem Pénzzê gagyát venni.
Jaj, …

3. Ha öreget kérek, Az mindig szomorú,
Annak minden szava Egy égi háború.
Jaj, …

4. Ha gazdagot kérek, Mindig csak azt hányja,
Hogy „az enyimből élsz Ebadta hitvánnya”,
Jaj, …

5. Ha szegényt megkérek, Avval mit csinájak,
Egy kódúsbó kettőt Tehát mért csinájak?
Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, Ugyan mért csinájak?

5276. Istenem, Istenem, Ugyan mit csinájak,
Legénykedjem-e még, Vagy megházasodjak?
Jaj, …

7. Az az egy reménység Táplál ezután is:
Jó lesz a legénység Nekem továbbra is.
Jaj, …
(Pt 72)

Francia és német megfelelőit bemutattam és tárgyaltam (Vargyas 1960a: 3–21). A magyar a felhozott példák közül közelebb áll a francia példa tömör fogalmazásához, ami egyébként tökéletesen egyezik a mienk tartalmával: indul avval, hogy nem akar házasodni; azután sorra veszi, ha ilyet vagy olyat vesz, köztük a szegényt és gazdagot; az utóbbinál megjelenik a magyar példája, ti. hogy felhányja: elköltöd mind az én vagyonomat. Végül az utolsó versszak dicséri a legényéletet. A németek is ezt a felépítést mutatják, azonban bőbeszédű és a magyartól nagyon különböző fogalmazással. Döntő még a hovatartozás kérdésében, hogy a magyar dallam tipikusan francia felépítésű: két azonos sor után egy elütő refrén-sor. A francia dal egy változatát már 1597-ben följegyezték. Nem lehet vitás, hogy mi a középkor folyamán a franciáktól vettük át ezt a dalt.

Ugyanakkor a 17. században nálunk is följegyeztek egy hasonló szöveget, méghozzá hat változatban. Ez a 28 versszakra felduzzasztott, körülményes versezet nyilvánvalóan nem a kiindulás – már csak a francia változat korábbi volta miatt sem, de az sem elképzelhető, hogy ez a vers terjedt volna el a francia és német parasztság között –, ez csak tudákos átírása lehet a népköltészetből megismert témának. (A francia 6 versszakban mondja el a tartalmat, a németek ötben, de azok 5 rendkívül hosszú sorban; a magyar, mint láttuk, 7 × 2 sorban. A franciában sorismétlések vannak a refrénszerű versszakvégeken. Ez is archaikus vonás. Minden együtt arra mutat, hogy a magyarok és a németek egy francia éneket vettek át a középkorban, s ez a nép közt élő ének adott alkalmat a 17. század vége felé (a vers szerint 1670-ben) egy nem nagy igényű „poétának”, hogy átírja a „műveltek” számára. Vagyis itt áll előttünk egy kétségtelen példa arra, hogy egy „első följegyzés” semmi esetre sem jelenti a dal megszületésének idejét, még kevésbé az irodalmi adat elsőbbségét.

Ugyanabban a tanulmányban mutattam ki az alábbi „Zabvető ének”-ünk francia és német megfelelőit is.

334. 1. Szeretném tudni, hogy a paraszt,
Hogy a paraszt, hogy a paraszt
Hogy veti el a zabot.
2. Idenézzen, így a paraszt
Igy a paraszt, így a paraszt
Igy veti el a zabot.
3. Szeretném tudni … Hogy vágja le a zabot.
4. Idenézzen … Igy vágja le a zabot.
5. Szeretném tudni … Hogy adja el a zabot.
6. Idenézzen … Igy adja el a zabot.
(Tenyérbe csapnak)
5287. Szeretném tudni … Hogy issza meg az árát.
8. Idenézzen, … Igy issza meg az árát.
(Isznak, leborítják a poharat)
(0316)

Ez a dal lakodalomkor „megjátszott” társasjátékszerű ének. Ennek a Békés megyében és Somogyban gyűjtött dalnak mind szövege, mind dallama, mind pedig „szokásszerű” funkciója egyezik néhány francia énekkel és ismét több német változattal. A délfrancia változathoz a kiadvány szerzője és gyűjtője a következő megjegyzést fűzi: „Ez a régi francia körtánc, amelynek neve: La Chanson de l’Avoine (A zab éneke). Előadásakor kezet fogva lassan forognak a két első sor dallamára. A harmadikra elengedik egymás kezét, s mindegyik helyén maradva háromszor vető, vágó stb. mozdulatot tesz a versszak szövege szerint. A negyedik sorra mindenki csípőre teszi kezét. Ezután, követve a refrén útmutatását, a jobb láb négyszer földre toppant, ugyanakkor kezüket összeverik. A kart azután felemelve félfordulatot tesznek hangosan kiáltva: Zab, zab! Végül újra kezetfogva gyorsan forognak.” Vagyis társasjátékszerű mimikus tánc. A magyar ebből még sokat megtartott; a német adatok gyermekjátékdalok, ebből tehát a magyar felnőttek lakodalmi szokása nem alakulhatott ki.

Balladakönyvemben (Vargyas 1976: I. 90–91) tárgyaltam egy szövegformulát, amely Nyugat-Európában balladában fordul elő, nálunk emellett inkább önálló lírai dalban jelenik meg: ez a visszatérés lehetetlenségéről szóló formula (lásd a 83. példát). Ennek más formája a következő:

335. Látod-e te, babám, /: Azt a száraz nyárfát :/
Mikor az kizöldül, /: Akkor jövök hozzád. :/
(Pt 8)

(Lásd még Pt 171, 316 stb.)

Az angol, dán, francia változatokban többféle módon fejezik ki a lehetetlenséget: „mikor a nap és hold ama dombra lép” és hasonlókkal, de köztük a száraz ág ki nem zöldülésével is. „When shall we meet again, sweetheart? When the oaken leaves that fell from the trees, Are green – and spring again.” (Mikor találkozunk újra, kedvesem? Mikor a tölgyfalevél, amely lehullt a fáról, újra zöldül és kihajt.) Máshol az is megjelenik „And that never be.” (És az sosem lesz.) A magyarok ezt a leghatásosabb képet választották ki, s szomszédaink is ezt vették át szó szerint. Ezek a szövegek tehát a középkor óta variálódva, de lényegében változatlanul éltek tovább a mai napig.

Fent idézett cikkemben (Vargyas 1960a) két szövegről még ugyanezt az eredetet tudtam kimutatni, mint a házasuló énekről, de ezek már nem lírai dal formájában maradtak fenn nálunk, hanem az egyik énekbetétes rövid történetként, a másik mondókaszövegként. Az első a „Molnár kutyái”, akit megtámadnak a rablók, s azt az egyet kéri, fújhassa furulyáját, s azzal vagy szöveggel énekelt dallammal kutyáit hívja segítségül, akik széttépik a támadókat. Franciáknál ez végigénekelt vers, ahol kereskedő menekül meg így a rablóktól, bolgároknál is énekelt vers pásztor szereplővel. Biztos, hogy a magyarban is végig vers volt valamikor. A másik a „Kóró és a kismadár”, úgynevezett „kiegészülő” mondóka: A kóró nem akarja ringatni a kismadarat, az kéri a kecskét, hogy rágja meg a kórót, az sem akarja, elmegy a farkashoz, hogy egye meg 529a kecskét, majd a faluhoz, hogy kergesse a farkast, a tűzhöz, hogy égesse meg a falut, a vízhez, hogy oltsa el a tüzet, a bikához, hogy igya meg a vizet, a furkóhoz, hogy üsse agyon a bikát, a féreghez, hogy fúrja ki a furkót, a kakashoz, hogy kapja be a férget. Végül „Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, fúrja a furkót” stb. – a kóró pedig ringatta a kismadarat. Láttuk, hogy helyenkint élénk ritmusa van, és betűrímek ékesítik. Ezek egykori vers voltáról tanúskodnak. A franciáknál a farkas nem akar kijönni az erdőből, s ezért mennek a kutyához, bothoz stb., míg végre a farkas kijön az erdőből. A fokozatokban szerepel a bot, a tűz, amely nem égeti, a víz, amely nem oltja stb. Németül Elzászból ismerek párhuzamot.

Ez a kettő ugyan nem tartozik a szorosan vett lírába, de nem is sorolható máshova, és mindenképpen támogatja azokat a franciából való kölcsönzéseket, amelyeket tisztán lírai vagy lirico-epikus szövegekben megállapítottunk.

Ezek közül a legutolsó és legfontosabb a következő:

336. 1. Három huszár a csárdába így gondolkozik magába,
Így gondolkozik magába, Hová megyünk éccakára.

2. Egy közülök kitalálta: Özvegyasszony kunyhójába,
Özvegyasszony kunyhójába, Hol az ajtó nincs bëzárva.

3. Gyer be huszár a házamba, Itt a divány, ülj lë rája,
Az ágyam is lë van vetvë, Hogyha akarsz, fekügy belë.

4. Nem fekszëk lë az ágyadra, Nem költöl fël éjféltájba!
Felköltlek én ojjan jókor: Éjfél után egy órakor.

5. Éjfél után egy az óra, Kelj fel huszár, erigy haza.
Még a kutyák sem ugatnak, Szomszédaim is alusznak.
(Pt 121 = Vargyas 1960–1963: I. 19. sz.)

A szövegből látszik, hogy az elején említett három huszár csak fiktív szám, utána már csak egy huszár szerepel. Ilyen fiktív hármas szám francia lírai dalokban és balladákban is előfordul. Magában dalunkban is hol három, hol egy a szereplő. Például: „Kicsi betyár az erdőbe” vagy „Betyárgyerek az erdőben Bújdosik a sürüségben. Gondolkozik ő magába, Hová menjen étszakára” (lásd 094, 017, 0269). Ilyenkor „özvegyasszony” helyett „Megy babája ablakára” és hasonlók szerepelnek.

Látni való, hogy itt a középkor kedvelt műfajáról van szó: a hajnali énekről (aube, Tagelied). A legjellemzőbb hajnali énekben mindig a szerelmesek egymással töltött éjszakája szerepel, utána a hajnali távozás és a gondoskodás, hogy ne vegyék észre a távozó szeretőt. Dalunk tehát mintapéldája a műfajnak. Ugyanakkor megtaláltam francia megfelelőjét is, igaz, mint töredéket (lásd Vargyas 1960a: 17). Ott is három lovag jön Vendée-ből, az úton találkoznak a lánnyal, kérdezik tőle, hová mennek az éjjel lefeküdni. A lány hívja őket magához vacsorára, és ágyát kínálja lefekvésre, amit azok elfogadnak. Itt megszakad az ének, illetve töredék, de nem kétséges, hogy a folytatás ugyanaz, mint nálunk, mert a hajnali költögetés és távozás olyan közhely a francia és német hajnali énekekben, ami nyilván nem maradhatott el itt sem. Figyelemre méltó, hogy itt a három 530közül egyet megkülönböztetnek, aki gyalog van és aki a beszélő. A kanadai francia töredék elárulja, hogy szövegünk nemigen változhatott az idők folyamán, ha ilyen részletes egyezés található köztük; a mindenkori apró variálásokat a fogalmazásban nem számítva nyilván így él a középkor óta. (Ha a francia balladák Magyarországra kerülésének valószínű idejét vesszük számításba, mint a legnagyobb francia hatás idejét, akkor a 14–15. századra tehetjük lírai dalunk magyarországi „keletkezését” is.) Mindezen átvételek közvetítői a középkori francia-vallon telepesek lehettek, akiknek kétnyelvűségéről történeti forrást idéztem balladakönyvemben (Vargyas 1976: I. 65–66).

E francia eredetű hajnali ének biztos példájára több dalunkat is az aube-ok mintájára alakult, középkori típusnak kell tartanunk. Különösen azokat, amelyek epico-lírai jellegűek, tehát valami elbeszélésféle tartalommal adják elő a szerelmesek együttlétét. Ilyen a szatmári magyarság kedvelt dala:

337. 1. Szóul a figemadár, Mingyár’ megvérrad már,
Fordújj hozzám róuzsám, Csóukold meg az orcám.

3. Hajnaljon, hajnaljon, Csak meg ne vérradjon,
Hogy az én galambom Jóu utat haladjon!
(045)

(A 2. versszakot – mint nem jellemzőt – elhagytam.) Itt tehát már a hajnali költögetésnél kezdődik az ének. A másik éppen az éjszakát tartja fontosnak, a hajnal csak említésben szerepel: 173. példa. Ezek tehát biztosan a hajnali ének műfajába tartoznak. Vannak azonban olyan egy versszakos dalaink is, amelyekben szintén felismerhető a hajnali ének egyik-másik vonása, mindenesetre benne van a szerelem és a hajnal említése, esetleg a költögetés.

338. Gimësi mezőben rozmaring zöldellik.
Kelj fel idës rúzsám, mer már mëghajnallik.
Már én is félkeltem, már ki is söpröttem,
Mindën dolgaimat szépen elvégeztem.
(Pt 361)

339. Sej, felszállott a kakas a meggyfára,
Kukorékol hajnalhasadtára.
Hajnal hasad, fényes csillag ragyog,
Sej, én még most is a babámnál vagyok.
(Pt 421)

És talán idetartozik a 0178/1, 0328 és a katonadallá elvariált 0340. (Mona Ilona – 1963 – további példákat idéz.) Mindenképpen világos, hogy a középkor hajnali éneke a magyar népköltészetben erős nyomokat hagyott.

Egy más francia hatás is mutatkozik dalainkban. A 117. példában láttunk olyan háromsoros dalt, amelyben refrén van, de nem a dal végén, hanem a közepén, megszakítva a dal tulajdonképpeni szövegét. Ez egyik jellegzetes formája a francia „laisse”-nek, a chanson de geste-ekből kialakult és számtalan variációban élő refrénes versszaktípusnak 531(lásd Laforte 1978). Minthogy ez a belső, szöveget megszakító refrén másutt nem ismeretes, az ilyen dalok nálunk bizonyosan francia átvételből születtek meg, vagyis középkori eredetűek. További példák:

340. 1. Falu végin van egy ház,
Falu végin uj idrom fidrom
Gálica szikszom van egy ház.

2. Abba lakik egy asszony
…
[nyolc versszakban]
(Pt 476)

341. Csákváron volt egy kápolna.
Csákváron volt egy libidoni labdon,
Labdonia libidon kápolna … stb.
(Gyermekkori emlékem. Változatait lásd MNT I. 949., 950. sz. és jegyzetek)

Amint látjuk, mind a három ilyen „laisse-formájú” dal háromsoros, és hozzátehetjük, dallamaik tipikusan idegenek a magyar népzenében. (Plagálisak: a záróhang fölé és alá egyaránt mennek, ennek következtében alacsony járásúak, sőt mind a három dúrban vagy mollban nagyjából ugyanazt a dallammozgást végzi, tehát egy meghatározott dallamtípust képvisel.) Mondanom sem kell, hogy ez a sajátságos forma azt is jelenti, hogy dallam és szöveg elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással, és más variánsa nincs. Mindez idegen eredetre vall, és a francia származást erősíti.

Különben mind a háromsoros forma, ami a magyar dalok túlnyomó többségének négysoros formájából kiugrik, valamint a nagyon ritka refrén ugyanerre az eredetre: középkori francia átvételre mutat. Ilyenek idegen dallamaikkal együtt a közismert párosítók: „A Vargáék ablakjuk Rózsábul van kirakva, kirakva, Kirakva, kirakva, de kirakva” (Pt 474), „Virágéknél ég a világ, Sütik már a rántott békát, Zimezum, zimezum, Recefice bum-bum-bum” (Pt 477) és „Ettem szőllőt, most érik, most érik, most érik, Virág Erzsit most kérik, most kérik, most kérik. Kihö ment a levele? Garzó Pista kezébe, Hej, rica, rica, rica, hej Pista te!” (Pt 478).

De tovább is mehetünk az idegen jellegű dallamokkal társult és idegen jellegű szövegsajátságokat tartalmazó dalaink vizsgálatában. Ha a refrén ritka, és általában idegen jellegű dallamokkal jelenik meg, akkor ugyanezt mondhatjuk a virágos refrénekkel végződő dalokról is. Ha számításba vesszük az 1495 körül följegyzett soproni virágénektöredéket: „Virág, tudjad, tőled el kell mennem És te iretted kell gyászba ölteznem”, valamint az 1505 körül leírt körmöcbányai táncszót: „Szupra aggnő, szökj fel kabla, Haza jött firjed, tombj Kató! Az te szip palástodban, Gombos sarudban! Haja-haja virágom!”, akkor Sylvester János 1541-es híres véleménye a virágénekekről megkapja hátterét: nyilván a késő középkortól kezdve virágzott ez a fajta költészet – akár irodalmi divat volt, akár népköltészetből került bele az irodalomba. Mi – látván a virágos refrénű dalok formai és dallami idegenségét, egyértelmű középkorias jellegét –, inkább a népköltészetben alakult stílus maradványainak tartjuk Kodállyal együtt, aki saját gyűjtéséből tett párhuzamot a soproni töredék mellé:

532342. Virágom, véled elmegyek,
Virágom, tőled el sem maradok.
(Kodály–Vargyas 1952: 55. l.)

Megjegyzem, hogy Ghymesről, a Nyitra megyei Zobor-vidéken gyűjtötte, ahol a legtöbb középkori szokásdallam, lakodalmas rítusdal és egyéb régiség került elő. Általában középkori és 16–18. századi irodalmi és történelmi emlékeink az északi sávon és Erdélyben maradtak fenn: ahol a török hódítás alatt is folyamatos volt a magyar kultúra fejlődése, és a hagyományok folytonosságát nem zavarta meg semmi. Kodály Bars megyéből és Hontból hoz két ilyen idegenszerű, formájú és dallamú szöveget virágos refrénnel

343. Teli kertem zsályával, Szép a legény párjával.
Gyöngyöm, violám, aranyos almám.

és

344. Tele kertëm zsályával, Szíp a legény párjával.
Gyënge violám, Szíp aranyalmám.
(Kodály–Vargyas 1952: 55. l.)

Az előbbinek középkorias dallama Borsodból mint karikázódallam került elő. A karikázó, mint Martin György (1979) kimutatta, a középkori énekre járt körtánc maradványa. Nem lehet véletlen, hogy ezek a sajátos szótagszámú, többnyire háromsoros, refrénes dalok mindig valami középkorra utaló más tulajdonságot is hordoznak: vagy virágos refrént, vagy a karikázót mint funkciót és középkorias dallammal való egyedi kapcsolatot. A fenti két dal felépítése: 7 + 7 + 10 szótag refrén, a 125–126. példáké 7 + 7 + 10 szótag refrén, 7 + 7 + 13 refrén, a 143. példa: 5 + 5-ös 10-es kétszer, aztán 13 szótag refrén. Törvényszerű tapasztalat a népzenében, hogy ha egy dallam és szöveg teljesen együttjár, variánsa nincs – többnyire sajátos formája miatt –, az idegenből jött a magyarság hagyományába. A fenti, virágos refrénes dalok mind ilyenek, dallamaik szűk hangterjedelmükkel, sajátos hangnemükkel és dallamvonalukkal is a középkori dallamkincshez tartozó egyedi darabok. Mindez erősíti a középkori eredetet, akár franciáktól kölcsönzött, akár irodalomból származó.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a valószínűség nem bizonyosság. De egyrészt láttunk biztos példákat is, azokkal kezdtem, másrészt a folklórkutatás jelen állapotában szükség van a valamerre mutató valószínűségekre is. Remélem, hogy az itt mutatott lehetőségek elindítanak összehasonlító kutatásokat is a líra eddig nagyon elhanyagolt területén.

Ezek után lássunk néhány esetet, amikor a népköltészet hatását lehet kimutatni az irodalomban. Középkorról lévén szó, az egyházi irodalom jöhet csak számításba, mindaddig, amíg világi emlékek nem bukkannak felszínre. Mona Ilona (1963: 198) mutatott rá, hogy a Példák könyve egy helyén népdalszerű részlet üti meg szemünket (és fülünket):

345. Genge rosa meg hervad mykort hevség ery
Zyz maria heruada zent kereztfa alatt.

533Itt a két párhuzamos kép egy tipikus példájával állunk szemben: még egy „is” sem utal a két kép összetartozására. (NB. ritmusa, mint azt kimutattam – Vargyas 1952: 152 –, a mi kanásztáncunknak, illetve a középkori vágáns-ritmusnak világos példája.) Minthogy ez az irodalmi adat egymagában áll az európai irodalomban, belőle sem a magyar dalok tömeges párhuzamos képeit nem vezethetjük le, még kevésbé a még nagyobb tömegű cseremisz, csuvas és más keleti adatokat. Bizonyára a legrégibb időktől kezdve, sőt éppen a legrégebbi időkben erősebben kell feltennünk a népköltészet hatását az irodalomra. Hiszen minden irodalom meglevő népköltészetből keletkezett vagy abból táplálkozott.

Ugyanő idézi ismét a Példák könyvéből a következő részt: „Ha mynd telyes vilag harttya volna es tenger tenta volna es faknac minden leweli fyweknec mynden magyai irok volnanac…” Hasonlót idéz a Nagyszombati-kódexből is. Régóta nyilvántartott, nemzetközi népi és irodalmi motívum ez (Mona 1963: 191 idézi a megfelelő irodalmat).

Mindenesetre hasonló népköltészeti példáink nyilván nem az újabb korban alakultak ki, s ahogy az apácák a Példák könyvében a két párhuzamos képet is alkalmazták, ugyanúgy alkalmazták a népköltészet egy másik, igen elterjedt fordulatát is. Egy példáját idézzük:

346. Mennyi égen csillag – iródeák vóna,
Mennyi réten fűszál – mind pennaszár vóna,
Mennyi erdő-lapi – mind papiros vóna,
Veres tenger hobja – mind tentalé vóna,
Az én sok bánatim mégse férne réá,
Mégse férne réá.
(Csanádi–Vargyas 1954: 89. sz., idézi Mona 1963: 192–193)

Végül lássuk, mi maradt fenn a népköltészetben a középkori irodalomból. Régóta nyilvántartott tény az Archipoéta dala, a „Meum est propositum in taberna mori” magyar népi változatainak létezése. Mona Ilona a következő változatát idézi Vikár Béla gyűjtéséből, Hont megyéből.

347. Életemnek végóráját töltöm a kocsmába,
Onnan pedig egyenesen föl a menyországba,
Az angyalok is azt mondják odafönn az égbe,
Uram ezt a jó borivót vegye kegyelmébe.
(Mona 1963: 190)

A másik példa Katona Imre (1977a; 1979b) tanulmányából ismeretes. Ő idézi az alábbi középkor végi bordaltöredéket (1550-ből való följegyzés, de a Szerémség akkor már rég török uralom alatt állt):

348. Hozd el, gazda, hozd el
az Szerémnek borát!
Ha nincsen is pénzem,
vagyon emberségem.

– amit az MNT I. 679. számú gyermekdalában talált meg:

534349. …
Igyon, édes komám uram!
Ha nincsen is pénze,
De van embersége.
…
(Katona I. 1979b: 334)

Ez ugyan elképzelhető népdalnak is, népies irodalmi darabnak is. Az első viszont kétségtelenül ismert költő műve. Mindkettőt vágáns diákok terjeszthették el. Az Archipoéta dalának latin eredetije egészen a 18. század végéig tovább él a diákhagyományokban. Mind Pálóczi Horváth gyűjteményében, mind Bartha kiadványában megtaláljuk (Pálóczi Horváth 1953: 355. sz. és Bartha 1935: 31. sz.). Pálóczi Horváth le is fordítja saját fogalmazásában, ami más, mint a népi változat. A jegyzetekben más fordításokra is történik utalás, mind eltér a népitől. Azok viszont (pl. Kodály által Karádon gyűjtött változat) szó szerint egyeznek. Tehát nem a későbbi diákhagyomány révén került a néphez, így valószínű, hogy még a középkorban fordították le ilyen sikeresen a diákok és terjesztették el széles körben, amiből azonban csak a nép közé elkerült darabjai maradtak fenn a mai napig.

Említeni szokták népköltészetünk történeti áttekintésében az egykorú adatokat éneklésre, mint a Sankt Gallenbe kalandozó magyarok tábortűzi dalolását, Szent Gellért említését az őrlő lányról, továbbá a késő középkori tollpróbát: „Bátya, bátya, mely az út Becskerekére? Uram, uram, ez az út Becskerekére.” Csakhogy az adatok nem árulnak el semmit sem a dallamról, sem a szövegről, a harmadik pedig nem biztos, hogy népdal. A Sankt Gallen-i barát nem tudhatta, hogy isteneikhez kiáltoztak a vitézek, hiszen nem értett magyarul. De ha úgy is lett volna, az sem mond semmit magáról a szövegről. Az őrlő lány dalát szokták „munkadalnak” minősíteni, minden alap nélkül. Hiszen akármelyik lírai dalt is énekelhette a lány munka közben. Különben is azokra a szívesen emlegetett munkadalokra alig van adat; a magyaroknál szinte semmi, szomszédainknál pedig olyan kategóriák, mint szénagyűjtő, arató- és hasonló dalok. Márpedig ezek nem mindig esnek az elképzelt „munkadal” kategóriájába, vagyis nem munka közben éneklik. Hiszen aratás közben, tudvalevő, nem lehet dalolni. Bizonyára inkább szövegükben van kapcsolat az illető munkával, semmint funkciójukban. Mindenesetre a magyarban nem ismerünk munkadalt, s így nem tudunk következtetni rá, hogy esetleg milyen lehetett az őrlő lány dala, amennyiben munkadal volt.

De az ilyen adatokat figyelmen kívül hagyva is, a fentiekben elég sok biztos vagy valószínű esetet tudtunk megtárgyalni népköltészetünk máig élő középkori elemeiből.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem