17. SZÁZADI SZÖVEGEK | Magyar néprajz

17. SZÁZADI SZÖVEGEK

A 17. század irodalmából már bőven vannak példák a néphagyományban. Kodály többet közöl összefoglaló tanulmányában (Kodály–Vargyas 1952: Világi műzene fejezet).

352. Magos kősziklának ódalábó nyílik A szerelëm orvosság
Aki a szerelmet soha nëm próbáta, Csak álomnak állitja.

A Vásárhelyi-daloskönyv XIII. darabjából ez a versszaktöredék hiányzik, de az ottani első versszak a Kodály-följegyzés második szakaszában kerül elő: „Ó gyönyörüséges, mindeneknél kedvesb, Hervadhatatlan rózsa”, sőt ebben a második versszakban egy olyan sor is, amely az első versszakból hiányzó résznek látszik, s azt teljes Balassi-strófává egészíti ki.

A Szentsei-daloskönyv 68. száma, Dobai István éneke több dallammal fennmaradt a székelyek közt és a Szerémségben. Közöljük a Vikár Béla által gyűjtött változatot Kodály nyomán (a szerémségit lásd 0256 alatt):

353. Siralmas volt nekem Világra születnem,
Hogy ezeket kell szenvednem, Mellyeket nem remenylettem.

A 17. századi szöveg a Szentsei-daloskönyvben így kezdődik:

354. Siralmas volt nékem világra születnem,
Mert már közel értem végső kimulásom.
Mi haszna volt nékem világra születnem,
Ha ily véletlenűl tűle meg köll válnom.

De már Pálóczi Horváth gyűjteményében a népi szöveggel teljesen azonosan látjuk; kérdés, a nép alakítása került-e el Pálóczihoz, vagy egy későbbi, irodalmi variáns jutott el a néphez. Kodálynak sikerült Hont megyében megtalálnia egy másik 17. századi költemény, Szentmártoni Bodó János: Az tékozló fiunak historiai (1636) első versszakát:

537355. Soha Isten házára csak ëgy pizt sëm adtam.
Ha ja koldus tőlem kért, hanyatt taszítottam.
Lantost, dobost, trombitást mëggazdagítottam.
Ëgy hitvány csalfa csókért száz aranyat adtam.
(Kodály–Vargyas 1952: 50. l.)

Bars megyében találkozott egy másik 17. századi költemény első versszakával: „Ifjuság mint sólyommadár Addig vig, mig szabadon jár.” (Pt 62. NB. ott a szövegét a Szentsei-daloskönyv alapján közöltük. Az eredeti följegyzésben „Ifjuság mint csulamadár” szerepel.)

Thaly Vitézi énekek II. 170-ből egy versszak maradt fönn abban a koldusénekben, amit Kodály a Bars megyei Lédecen jegyzett föl.

356. 1. Jaj de szërëncsétlen időre jutottam!
Ez csalárd világba mindaddig jádszottam,
Ez csalárd világba mindaddig jádszottam,
Irigyek nyelvére jaj de rájutottam.
(Pt 358)

Számos változatban élt tovább Kádár István éneke (1657), nemcsak a székelyek közt (Pt 351, 0196), hanem a Somogy megyei Nemespátrón is lakodalom alkalmával előadott Kásapénz-szedő énekként (MNT IIIA 587 II.). Sőt Tompa is említi, tehát az ő vidékén is élt még a múlt században.

Janóczi András éneke: „Ideje bujdosásimnak” szintén több változatban maradt fenn (Pt 347).

Stoll Béla mutatta ki két 17. századi szövegünk számos népi változatát (lásd RMKT XVII. század 3. 14. és 75. számát, ezt tárgyalja Voigt 1969–1981 is Stoll összehasonlításai alapján).

Amennyiben a fennebb idézett „Arany-ezüstért” kezdetű énekkel kapcsolatban Kodály feltételezése, hogy talán 16. századi volna a szöveg, nem bizonyulna helyesnek, akkor 17. századi följegyzései alapján e századból származnának a következő szövegek:

357. 3. Üstér, aranyér, cifra ruhájér
El në vëdd a lyánt koszorujáért!
Inkább elvëhedd jámborságájért,
Előtted való szép járásáért.
(0206)

358. 3. Potus Anni háza fölött
Égi madarak csipognak.
Sëm üstië, aranyiër,
Csak a szép lyány këdvëjiër.
(0304)

Jellemző, hogy mind a kettő lakodalmas. A lakodalom szívta föl magába minden idők divatjait, divatos dalait. 17. századi párját lásd:

538359. Aranyért, ezüstért, tzifra ruháért
Leanyt ne szeres koszorujáért,
Sem pedig szeres tzifra ruháért,
Hanem tsak szeres jamborságáért.
(RMKT XVII. század 3. 263/VII. sz. 1. vsz. Lásd még ott változatait 263/I–XIV, népi változatait MNT III/A 448. és 456. sz.)

Kiss Lajos gyűjtőszenvedélyének és a szlavóniai sziget-magyarság hagyományőrző képességének köszönhető, hogy tudomásunk van néhány 16–17. századi egyházi népének –„virrasztó”-dallam és -szöveg – és köztük egy-két világi lírai termék máig tartó életéről a Szerémségben. Már jeleztük Dobai István énekénél a szerémségi változatot (lásd még Kiss 1965: 9. sz.; 1966: 15. sz.). Egy másik virrasztóének – a sok egyházi népének közt – semmi vallásos vonatkozást nem tartalmaz, a halálról elmélkedik, s mint ilyen, a világi líra körébe tartozik. Szövege Tóth Demeter 17. század elejéről való keltezetlen kéziratában jelenik meg először, majd két lőcsei nyomtatványban 1635-ben és 1696-ban.

360. 1. Látám e világnak csalárd voltát lenni,
Reménytelen dolog hozzá ragaszkodni.
Csudálkozom, mivel tudsz igy hizelkedni,
Ő dicsőségében nem kell gyönyörködni.

2. E világ nékem is sokat fogad vala,
Én is szintén hozá ragaszkodom vala,
De hogy megismerném álhatatlan voltát,
Ottan megutálám a mulandó voltát.

3. Reménytelen dolog árnyéknak ki hiszen,
Szerencsére fejét veté, ki úgy teszen.
Halálkor reménység nélkül az oj lésszen,
Öröme, vigsága eléllandó lészen.

4. Immár szemejimet nincsen kire vetnem,
Mert nyomorult vagyok, nincsen segedelmem.
Elesett előtem járó férjem, fejem,
Én árván maradtam, és özvegyé lettem.
(Kiss 1965: 1. sz.)

Meg kell még emlékeznünk a néphagyomány perifériáján levő két szövegről, a Kánai menyegző énekéről és a Katekizmusi énekről. Az előbbit a lakodalomban szokták énekelni (Manga 1941; Szabolcsi 1951). 9,9,8 + 8,6 szótagos szaffikus formája is a 17. századra utal, szövegének mind latin eredetijét, mind magyar fordítását a Kájoni-kódexből ismerjük. (Lásd még az MNL címszavát.) Sokszor összekapcsolódik vele a Katekizmusi ének, amit ilyenkor a vőfély kérdezget a menyasszonytól, vagy találós kérdésként hangzik el a lakodalomban. (Hallod-e te jóbarátom, Mondd meg azt énnékem: Mi légyen az egy? Egy az Isten [vagy az igaz hit] stb.) Tulajdonképpen kiegészülő típusú szöveg. Először Náray Lyra Coelestisében jelent meg 1695-ben dallamostul. (Hagyománya valószínűleg 539visszanyúlik a középkorba.) Szövegük tulajdonképpen egyházi népének, de lakodalmi használatuk alapján a világi (oktató) lírai költészetbe kellett sorolnunk.

Végül stílusa alapján, mint lehetséges ekkori irodalmi szöveg népi változatát lássuk a következő szöveget:

361. 3. Mózes uram haragja
Vörös tenger habja,
Lennék annak rabja,
Ki szépen tartana.

4. Aj de engem ne úgy tarts,
Mint saját rabodat,
Hanem engem úgy tarts,
Mint gyöngyalakodat.

5. Gyöngy vagy szivem, gyöngy vagy,
Gyöngynél is gyöngyebb vagy,
Ezüstnél, aranynál
Nálam kedvesebb vagy!
(Pt 195)

Mit adott ezekért cserébe a népköltészet a 17. századi irodalomnak? A fent idézett 17. századi lírai gyüjtemény (RMKT XVII. század 3.) nem egy darabjában lehet megállapítani népdalok témáját, részleteit vagy teljes egészében átvett szövegét. A 42/I–II–IV a szokásos feleségcsúfolók népietlen formában átírt változata. Itt is ugyanazt a felduzzasztott körülményeskedést találjuk, mint amit a „Kit kéne elvenni” alkalmával már láttunk: 23, 16 és 21 versszakban mondják el azt, aminek csak a lényegét mondják el 3–4 versszakban a népi változatok. A leginkább hasonlatos versszakokból lássunk példát.

362. 5. Az első illyen jo és szelid vala,
Tsak hogy direl durral mindennek szolla,
Háza mig élhete tsinossan álla,
Hat holnapban egyszer ki söpri vala.

6. Az kenyeret szépen meg tutta sütnyi,
De sott el felejtet beléje tennyi,
Sületlen találta mindenkor hadnyi,
Igy szokot volt szegény engem tartanyi …
(RMKT XVII. század 3. 42/I)

Népi párhuzamát lásd a 84. példában, továbbá Pt 63, 280 és 0261-ben. Hasonlóan bőbeszédű versezetek szólnak a pártában maradt vénlányról a 46/I–II-ben, de itt is feltűnnek ma is élő népi versszakok, amelyek talán az ötletet adták a téma „kiszélesítésére”.

540363. El viseltem harmincz három pártát,
De meg én soha nem lattam gatyát,
Es gatyanak ő édes falatyát
Soha nem kostoltam ő mivoltát …
(RMKT XVII. század 3. 46/I. 12. vsz.)

364. El viseltem nyolczvan három pártát,
De nem vettem soha bizony hasznát,
Az gatyának csömögös falattyát
Nem érzettem soha használottyát.
(RMKT XVII. század 3. 46/III. 17. vsz.)

Ez a versszak hiányzik a 46/II-ből, de helyette más népdalemlékezés tűnik föl a 11. versszakban:

365. Anyam mikor ez vilagra hozot,
Talám engem ugyan megh atkozot,
Mert eddigh senki rajtam nem kapot,
…
(RMKT XVII. század 3. 46/II. 11. vsz.)

A nép 1-2 versszakot énekel csak, amiben a fenti részeket halljuk.

366. Párta, párta, feneette párta,
Hogy a ménkü régen meg nem vágta,
Elszaggattam tizenhárom pártát,
Fene látta a gatyának ráncát.
(MF 805c)

Látjuk, a népi fogalmazás szemérmesebb. Még további enyhülést láttunk MNT III/A 83., 84., 91., 92. számában, valamint 0246/2-ben.

Már láttuk az előzőkben a „Kit kéne elvenni”, vagyis a házasuló problémájáról szóló dalnál, hogy a francia, német és magyar változatok egymáshoz közeli, rövidebb fogalmazása kétségtelen bizonyítéka a szöveg népi, francia eredetének, s ugyanezt a 17. századi „költő” mennyire felduzzasztja az idézett kiadvány 105/I–VI változataiban. Jellemző, hogy a népköltészetnek általában a csúfoló és mulató darabjai terjedtek el legkönnyebben a „műveltek” körében. De azért a 17. században már néhány valóban lírai dal néhány szép fordulata is előbukkan a kéziratokban.

367. Vagy enyimmé tészlek, vagy meg halok érted,
…
(RMKT XVII. század 3. 114/V. 7. vsz.)

541Népi példaképe:

368. 3. Vagy mëghalok érted, Vagy magamnak tëszlek,
Vagy piros vérëmmel Fődet festëk érted.
(Pt 367)

369. Az violát akkor szedik,
Mikor reggel hajnal fénlik,
De az utan el valtozik,
Nemis kedves, nemis szedik.
(RMKT XVII. század 3. 143/I. 5. vsz.)

Közelebb a népdalhoz és a minden valószínűség szerint eredeti ötlethez:

370. A violát akkor szedik,
Mikor reggel harmatozik,
…
(RMKT XVII. század 3. 221/XIII. 12. vsz., lásd még XVI. 10. vsz., XVIII. 12. vsz., XXI. 12. vsz. és XXII. 11. vsz.)

A népdalban:

371. 5. A (violát) virágot akkor szëdik,
Mikor rëggel harmat ësik.
Az én szivëm akkor nyugszik,
Mikor vëlë(d) mulatozik,
…
(MNT III/A 853)

(Lásd még MNT IIIA 853/5 = Jagamas–Faragó 1974: 256. sz.) Nagyon elterjedt népi bujdosó-motívum tűnik fel a 160/I-ben:

372. …
Lelkem aszszonkámnak fris palotájának mégh füstit sém láthatom.
(RMKT XVII. század 3. 160/I)

A II-es variánsban: „…szép palotájának füstire tsak vigyázok.” Népdal példáját láttuk Gyimesből a 69. példában. Lássuk Gömörből is:

373. Jaj Istenem, gyöngy országom,
Még csak határját se látom!
Látom füstjét, de csak alig,
Hogy az ég alatt sötétlik.
(Vargyas 1960–1963: I. 12/d sz.)

542Érdekes, hogy az „Ifjúság mint sólyommadár” változataiba mennyi népdalidézet került bele. „A violát akkor szedik” sok helyen, s most ismét abban, 221 /XXI. 29. versszakában a következő:

374. Elbujdosnám, s nincsen kivel,
Itt maradnék, s nincsen mivel.
…
(RMKT XVII. század 3. 221/XXI. 29. vsz.)

Ezt is láttuk már a 18. példa 3. versszakában. Lássuk egy más változatát is:

375. 2. Elbujdosnám, de nincs, kivel.
Kenyerem sincsen, amivel.
Kérnék kölcsön, de nem kapok,
Mert tudják, hogy szegény vagyok.
(0123)

A 233. szám alatt egyetlen változatban följegyzett szöveg:

376. 1. Rigottskám, rigottskám, tsatsogo szajkotskám,
Jöj bé hozzám, jöj bé te fekete rigo.

2. Tsináltatok néked ezüstböl kaliczkát,
Abban tsináltatok aranybol valutskát,

3. Bele énned, adok fejér semllye czipott,
Rea innod adok piros szerelem bort.

4. Nem szoktam, nem szoktam kaliczkában lakni,
Tsak szoktam, tsak szoktam mezöben sétalni,

5. Fenyö magot enni, folyó vizet innya,
Agrol agra járni, szabadtságban élni.
(RMKT XVII. század 3. 233)

Stoll Béla számos népi változatot és részletek változatát idézi, amiből azt következteti, hogy az ének elterjedt lehetett, mert oly sokfelé oly sok a népi változata. Én az ellenkezőt következtetem belőle: ebből a sok népi változatból a fogalmazási részletek nagy kedveltsége derül ki a népköltészetben, amit egy 17. századi verselgető így fogalmazott át vagy jegyzett föl. A népi változatok sokkal tisztább stílusban, sokkal szebb folytatásokkal élnek sokfelé. (NB. ami népszerű volt a 17. században, abból a kötet néha 14 változatot is hoz, de 3–6-ot sok esetben.) Csak egyet idézek az általa talált népi változatokból:

377. 1. Kemény kősziklának könnyebb meghasadni,
Mint két édes szűvnek egymástól megválni,
Mikor két édes szűv egymástól megválik,
Még az édes méz es keserűvé válik.

5432. Angyalé vagy madár, ki az ágakon jár,
Csattogtatja szárnyát, veri szivem búját.
Hogy verjen szivemnek vigasztaló nótát,
Vigasztaló nótát s meg elmenő nótát.

3. Bizony csináltatok aranyból golickát,
Aranyból golickát, ezüstből válucskát,
Abba enned adok fehér zsemlecipót,
Abba innod adok szerelmem piros bort.

4. Nem szoktam, nem szoktam golickában ülni,
Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben járni,
Zöld erdőben járni s ágról ágra szállni,
Piros pünkösd napján gyöngyharmatot szedni…
(RMKT XVII. század 3. 682–683. 1.)

Ehhez megjegyzi, hogy az első versszak (amit láttunk a 28. példában is), a 208/III. 8. strófáján „alapul”:

378. Könjeb az kö sziklát lágj viaszá tenni,
Az tengernek vizét egy kannában venni,
Hogj sem, én szeretöm, tölled el szakadni,
Két szép édes szivet egj mástol el venni.
(RMKT XVII. század 3. 208/III. 8. vsz.)

Kérdem azokat, akik a népköltészet egészét és az irodalom egészét ismerik, melyikbe illik bele inkább a gondolat, s melyikben van megfogalmazva költőibben és stílusosabban? Ha ilyen különbség látszanék két képzőművészeti alkotás között, bizonyára minden szakértő a művészibbet tartaná eredetinek és a gyengébbet másolatnak. De minthogy az irodalomban írásos följegyzés, méghozzá „korábbi” áll szemben a szájhagyományból csak később följegyzett népdallal, az eredmény csak az írásos elsőbbsége lehet. Márpedig a stílus alapján mégis csak azt kell feltennünk, hogy a 17. századi „átírások” a már akkor (régen?) meglévő népdalszöveg átfogalmazásai.

Ugyanígy rontotta el egy 17. századi verselő a csodaszép népköltészeti párhuzamot:

379. Mint à szép folo viz télben meg aluszik,
Ugy az én szivemis menyetskével nyukszik,
Még éjelis véle gyakran álmodozik,
Ugy teczik, édesem, veled mulatozik.
(RMKT XVII. század 3. 252. 1. vsz. – még hét következik teljesen más hangulatban)

A szerkesztő megállapítja, hogy az egész magyar nyelvterületen igen el van terjedve ez a kép. S köztük ilyeneket idéz:

544380. Hegyek között lakom, keress fel galambom,
Nyári folyóvíznek csak zúgását hallom,
A nyári folyóvíz télbe megaluszik,
De az én bús szivem soha meg nem nyugszik.
(RMKT XVII. század 3. 691. l.)

Mind az elterjedés, mind a stílus és a stílus egyezése sok száz régi stílusú népdallal egyöntetűen azt bizonyítja, hogy ez a kép a népköltészetben született, és a 17. században emlékezetből – elrontva – került egy verselő tollára. A „költeményben” a második sor semmi kapcsolatban nincs a megalvó vízzel, míg a népnél mindig lelkiállapotnak párhuzama az ismert természeti kezdőkép. Ebből az ügyetlen párosításból alakította volna vissza a nép az ősi párhuzamos szerkezetre, nem inkább az ősi szerkezetet rontotta el egyéni mondanivaló kedvéért a verselő?

Miután láttuk, mennyi népdalidézet található már a 17. századi verses följegyzésekben, vegyük sorra most azokat az eseteket, amikor a 17. században vagy 17. századi minták után alakultak ki új népdalok. Vagyis hogy mi keletkezett e korszakban a népköltészetben.

A 17. századi egyházi dallamokban sajátságos fejlődés mutatkozik a szaffikus versszakban. A reneszánsz felújította a szaffikus versszakot, igaz, nem mértékkel, de pontos szótagszámmal: háromszor 5 + 6-os hosszú sor, utána egy 5 szótagos rövid. A 16. században még így él a forma. A 17. században átalakuláson megy át. Az első két sor zenei tartalma azonos lesz, szótagszáma pedig nem 5 + 6, hanem bármilyen hosszú 8–14 szótagig, ezután következik egy kis motívumokból összetett sor, 4 + 4, 5 + 5, 6 + 6, sőt 4 + 4 + 4 + 4 szótagból, és lezárja a versszakot egy rövid sor 4–6 (7) szótaggal (lásd erről Vargyas 1981: 127–129). Nyilván nemcsak az egyházi énekekben ment végbe ez az átalakulás, de hát zenei följegyzéseink régi korokból túlnyomórészt csak egyházi énekek. Nos, az ott végbemenő átalakulás eredménye megjelenik a népdalban is. A 104. és 123. példánk mutat be ilyen formát. Mi bizonyítja, hogy a néphagyományban is már a 17. században jelentkeznek ezek a különös strófák? Mindenekelőtt a betlehemes dallamok. Ezeknek egységes (dur-hexachord) stílusában rengeteg szaffikus strófa található, ugyanakkor a betlehemes dallamok nem egy darabja feltűnik már a 17. század végi Lyra Coelestis énekeskönyvben, majd a korai 18. századi kéziratos gyűjteményekben (lásd Vargyas 1950). A betlehemes dallamok jó része tehát már a 17. században megszületett. Ilyen „szaffikus” dalok találhatók benne:

381. Az öreg juhásznak jól vagyon dolga,
Mert megházasodni nem akar soha.
De mit tudjunk tenni, megházasítani
Bolondság volna.
(Vargyas 1981: 44. l., 44/a példa)

Másik terület, amely tömegével használja a szaffikus formát, a párosító. A MNT IV. kötetének 480–578. száma mind egy dallamfajtának a változata, ahol minden változik a variánsokban: hangnem, hangterjedelem, szótagszám, csak éppen a szöveg mindig hasonló, és állandó a szaffikus forma. Egy példáját idézzük:

545382. Széles a Duna, magos a partja, 10
Nincs olyan legény, ki átugorja. 10
A Tót Laci átugorja, a csizmáját sem sározza, 8+8
Ez ám a legény! 5
(MNT IV. 507)

Számos igazi lírai dalban is él a forma. Egy mulatónótát ma már mindenki ismer a Háry Jánosból. Ha elhagyjuk a játékos ismételgetéseket: bahharahharahaha-kat, akkor a következő formát kapjuk:

383. Ó mely sok hal terem a nagy Balatonba! 12
Minden ágon egy mérő makk a Bakonyba. 12
Örül ott a halász, rikkangat a kanász 6+6
Örömébe. 4

Ilyen még Pt 371, 373–374, 483–485, 0227, 0228, 0229. Természetesen ezek és még sok hasonló nem mind alakult a 17. században. De az első minták akkor alakultak már a néphagyományban is, mint a betlehemes dalok mutatják. S magát a példát azóta ismeri a nép, és alkot rá új és új darabokat.

Meg kell jegyeznem, hogy táncdallamokban a forma már a 16. században kialakult. Az ún. „ungaresca” darabokban, amelyek mint magyar táncdallamok különböző 16. századi külföldi följegyzésekben bukkannak elő, már világosan ezt az átalakult szaffikus formát találjuk. Ezeket a táncokat a népnek is kellett ismernie. Mindez erősíti, hogy legalábbis a 17. századra tegyük az első késő-szaffikus formájú népdalok keletkezését.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem