BOHÓZAT
582BOHÓZAT
A vallásos játékok mellett még más játéktípusokat is találunk, melyekben több szereplő lép fel, és szöveg kíséri az alakoskodást. Ezek többnyire tréfás jellegűek, előadásuk farsangi felvonuláshoz fűződik, vagy a lakodalomban, a fonóban egybegyűltek szórakoztatását szolgálja.
Idetartoznak pl. a betyárjátékok. A különböző európai népek hasonló társadalmi viszonyok között, de más és más évszázadban hozták létre a maguk betyárjátékát. Angliában a késő középkorban jelent meg a népköltészetben a nemzeti függetlenségért küzdő, a feudális urakkal és a papokkal szembeszálló Robin Hood alakja, s ebben az időben májusi Robin Hood játékokról szólnak a feljegyzések. Közép- és Kelet-Európában néhány évszázaddal később jelenik meg a betyár a népi színjátszásban. A 18. századtól a német és olasz színpad repertoárjába vonul be a népies rablóromantika, és a falusi színpad is átveszi és továbbszövi a tárgyat. Kelet-Európában is kialakul a betyárdráma, melyet orosz, román, szlovák és magyar nyelvterületen egyaránt megtalálunk. Akár a balladákban, a színjátékokban sem egyértelmű a betyárok szerepe; minthogy szemben állnak a nép elnyomóival, ezért szerepük pozitív, ugyanakkor a játékok jellemük gyengéire is fényt vetnek. A betyár – mint már említettük – felléphet a magyar betlehemes játékokban. Ugyanakkor külön Betyárfarsangos játékokat is találunk Szabolcs-Szatmárban. E játék tulajdonképpen énekes-táncos életkép, amelyben a betyár szerepe ismét nem egyértelmű, és a nézők igazságosnak találják megérdemelt bukását is.
Tréfás vagy társadalombíráló jelenet fűződhet a farsangi alakoskodások legkülönbözőbb formáihoz (faházasság, rabozás, farsangtemetés stb.). A farsang és a lakodalom kedvelt jelenetei a halottas játékok, melyek feltehetőleg mágikus rítusból alakultak ki, de ma már csak nevettető bohózatok. Többszereplős dramatizált jelenet fűződhet az állatalakoskodásokhoz is. Hazánkban legkedveltebb a lóalakoskodás, de előfordul a medve-, a kecske-, a gólyamaszk is. Az állatalakoskodás a népi színjátszás egyik legősibb rétegét képezi, magyar nyelvterületen azonban rítusháttere ma már alig észlelhető. A maszkos állatot vásárra viszik, alkudoznak rá, az állatalakoskodó összeesik és meghal, majd ismét feltámad. Ebből az Európa-szerte ismert, mágikus-mitikus rítusból ma már csak kacagtató bohózat maradt fenn.
Színjátékos formában zajlik le Hajdú-Biharban a zángózás, melyben macskazenével köszöntik az összekülönböző házasfeleket. A Dunántúlon december 6-án tréfás gyónás parodizálja a gyónás egyházi szertartását.
E bohózatok közül a legelterjedtebbek és ismertebbek a tréfás temetéses és lakodalmi játékok; Ujváry Zoltán az utóbbi években külön kötetet szentelt az első kategóriának (1978b). A halottas játékokat főleg farsangkor vagy lakodalom alkalmából adják elő. Katolikus vidékeken, ahol latinul folytak régebben az egyházi szertartások, a játékok fő humorát a latin szertartást kifigurázó értelmetlen szövegrészek jelentették. Protestáns falvakban, ahol a temetés és esketés egyaránt magyarul játszódott, elő szokták adni az állítólagos halott végrendeletét. E játékok hazánk egész területén ismertek, régebben azonban csak kevés került publikálásra – éppen szabadszájúságuk miatt. E játékok szereplői mindig férfiak voltak.
Valamivel kevésbé szabadszájúak a mai magyar nyelvterületen, főleg Vas megyében előadott, rönkhúzással összekötött „mókaházasságok”, „faházasságok”. A játékot csak olyan faluban adják elő, ahol az évben farsangkor nem volt igazi lakodalom. E játékban 583többnyire a falu egész fiatalsága részt vesz, középpontjában itt is tréfás és szabad szájú „esketési szertartás” áll. Szövege leginkább improvizált. E lakodalomparódia egyik változatának tekinthetjük a Dunántúlon sok helyütt megtalálható „Bene Vendel” játékot.
Hadd jegyezzük meg itt, hogy a népi színjátékok egyre gyorsabb ütemben tűnnek el; helyükre mindinkább balladákból dramatizált műkedvelő színjátékok lépnek, vagy a falusi ifjúság nyomtatott szövegkönyvből veszi az előadás tárgyát.
Ha a magyar népi színjátékokat európai összefüggéseiben vizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy egész Európában hasonló színjátéktípusok élnek, bár pl. Itáliában, német nyelvterületen stb. gyakrabban találunk olyan játékokat, amelyek tárgyukat valamely népkönyvből, ponyvanyomtatványból merítik, tehát irodalmi és epikus szövegből alakították színjátékká. (Jelentősek voltak pl. a bányásztársulatok, a folyami hajósok társulatai, az itáliai „maggio”-társulatok, amelyek Itália néhány tartományában vallásos és történelmi tárgyú tavaszi játékok előadására szövetkeztek stb.)
Nagyobb szabású falusi passióelőadásokról sem tudunk, ez a műfaj is elsősorban az iskolai színjátszáshoz tartozott (ellentétben pl. a szomszédos Ausztriával, a szlovén nyelvterülettel stb.).
Érdekes módon hazánkban elég ritkaságnak számított a népi bábjáték is, csak a bábtáncoltató betlehemezésnek volt nálunk komoly hagyománya, szemben más európai népekkel.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a népszokások költészetének esztétikailag magasrendű alkotásait hazánkban főleg a rítusénekek képviselték, a magyar népi színjáték az utolsó két évszázadban stilisztikailag és poétikailag kevésbé jelentős alkotásokat hozott létre. A színjátszásnál azonban maga a szöveg nehezen értékelhető egymagában: csak az előadással, mimikus megjelenítéssel együtt kaphatunk igazi képet. Valószínűleg ez okozza a kutatásban mutatkozó bizonytalanságot, félreértéseket. Ennek ellenére mégis a magyar kutatás mostohagyermekének nevezhetjük a népi színjátékot, mert még olyan összefoglaló kiadvány sincs, amely az utolsó évszázad fő népi színjátéktípusait tartalmazná.
