A RÁOLVASÁSOK KUTATÁSA
A RÁOLVASÁSOK KUTATÁSA
A ráolvasások kutatása Európában a 18. század elején a nemzeti múlt keresésével, egy-egy nép mitológiájának rekonstruálási kísérleteivel kezdődött. A nyelvemlékek, illetve történeti adatok feltárása elsősorban ősvallási, „pogány” hagyományok keresését célozta. Ennek legteljesebb és – a fellelt történeti szövegemlékek számát tekintve – legeredményesebb példáját J. Grimm 1835-ben megjelent német mitológiája nyújtja. E törekvésekhez kapcsolódott a magyar ráolvasások kutatásának kezdete: történeti adatok szórványos közlése (Döbrentei 1840) után Ipolyi Arnold (1854) magyar mitológia-rekonstruáló kísérletében láttak először napvilágot ráolvasás-szövegek, amelyeket a szerző a magyar ősvallás feltételezett rendszerének összefüggéseibe ágyazva mutatott be. Ez a törekvés, majd ezzel párhuzamosan a görög-római, bizánci, illetve keresztény hagyományok, ezen keresztül az ókori keleti magaskultúrák hagyatékának és a terjedés útvonalának keresése nyomta rá bélyegét a századforduló és századunk első évtizedeinek kutatására (Kuhn 1864; Heim 1892; Ebermann 1903; Pradel 1907). Ezzel egyidejűleg a finn földrajz-történeti iskola módszereit követő finn, skandináv és német folklórkutatók egy-egy szövegtípus eredetének, illetve földrajzi elterjedésének vizsgálata mellett a közös indogermán vagy saját „belső keletkezésű” hagyaték kérdéseivel, a pogány–keresztény elsőbbség kérdéseivel foglalkoztak (Krohn 1901; Brummer 1908; Mansikka 1909; Christiansen 1914). Kelet- és Észak-Európa ukrán, orosz, német, skandináv kutatói egy-egy nyelvterület vagy szövegtípus gazdag szöveggyűjteményét, vagy egy-egy típus motívumkatalógusát állították össze (Jefimenko 1874; Majkov 1869; Bang 1901–1902; Hästesko 1914; Ohrt 1917–1921; Mansikka 1929; Harmjanz 1932; Linderholm 1940). A ráolvasásokat teológiai-vallástörténeti szempontból elemző kutatók működése nyomán rajzolódtak ki a szöveganyag összefüggései a középkori egyház benedikció-, illetve exorcizmusgyakorlatával, valamint a paraszti, szájhagyományozott és az egyházi, hivatásos írásbeliséggel összefüggő gyakorlat és szöveganyag kölcsönhatása, mind a nyugati, mind a keleti egyház vonatkozásában (Franz 1909; Mansikka 1909; Ohrt 1938). A legutolsó évtizedekben újra megélénkült egy-egy nyelvterület anyagának tipizáló-elemző bemutatása, részben a saját történeti-egyházi hagyományokkal való kapcsolatokra (Haver 1964), részben a paraszti mágikus gyakorlattal, népi gyógyászattal való összefüggésekre helyezve a hangsúlyt (Gorovei 1931; Bonomo 1953; Radenković 1982). I. Hampp-nak (1961) a műfajt össz-európai vonatkozásban összefoglalni és jellemezni kívánó kísérlete anyagismeretének németcentrikus egyoldalúságán bukott meg. A. Spamer (1958) az egyik 637elterjedt varázskönyvfajtában fellelhető német szövegtípusok elterjedési képét megrajzolva a kéziratos és nyomtatott varázskönyveknek az utolsó századokban a ráolvasások használatában, hagyományozásában betöltött szerepét vizsgálta, egyúttal néhány szövegtípus térbeli-időbeli elterjedésének mind ez ideig legjobb összefoglalását adta. A szövegeket a népi gyógyászat felől megközelítők közül M. Bouteiller (1966), V. Möderndorfer (1964) és C.-H. Tillhagen (1962) munkássága emelendő ki, akik a francia, szlovén és svéd nyelvterület „népi”, szájhagyományozott szöveganyagát a paraszti mágikus gyakorlat eszközeként vizsgálták. E téren még sokoldalúbb L. Honko-nak egy betegségtípushoz fűződő hiedelemanyagot és gyógyító gyakorlatot szociológiai-pszichológiai szempontok érvényesítésével elemző munkája (1959). A ráolvasás műfaja és gyakorlata iránti érdeklődés az elmúlt egy-két évtized óta fellendülőben van, elsősorban a Szovjetunióban, Skandináviában és az USA-ban.
A magyar kutatásra Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája után a szövegemlékek feltárása és elsősorban nyelvészeti szempontú értékelése jellemző (Thaly 1883; Melich 1898; Fabó 1905). Az 1870-es évektől fordult a születő néprajztudomány érdeklődése a paraszti „babonák” között a ráolvasások felé is, ami a Magyar Nyelvőr, majd az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő hasábjain közzétett, friss gyűjtésű ráolvasás-szövegek nagy számában nyilvánult meg. A leggazdagabb anyagot Kálmány Lajos dél-alföldi gyűjtésének köszönhetjük (Kálmány 1891 a; 1891b). A kutatás a továbbiakban nem kapcsolódott be az európai áramlatokba, még az adatgyűjtés intenzitása is csökkent a húszas, harmincas években. Amennyiben a ráolvasások feldolgozó értékelésére egyáltalán sor került, az elsősorban nyelvészeti és irodalomtörténeti, illetve verstani-stiláris elemzés volt (Horváth C. 1921; Jakubovich 1920). Bolgár Ágnes 1934-ben közölte összefoglalóan a 15–17. században feljegyzett szövegek közül az addig napvilágra kerülteket, beleértve a Bornemisza által 1578-ban közölt bájoló imádságokat is. Megkísérelte e szövegeket európai összefüggéseikben elemezni és bemutatni, de ez inkább csak néhány párhuzam említésében nyilvánult meg. A folklorisztika legfontosabb kutatási eredménye ebből az időszakból Szendrey Zsigmond összefoglaló igényekkel készült, de kevés, a magyar ráolvasáskincs egészét nem reprezentáló adaton alapuló anyagbemutatása, illetve tipizálási kísérlete volt (Szendrey Zs. 1937a; 1942). Egy-egy kisebb tájegység paraszti gyakorlatában élő anyagot mutatott be Vajkai Aurél (1943), majd Kallós Zoltán (1966). A legújabb időkben igen gazdag szöveganyagot tárt fel Ferenczi Imre (1973–1974), Polner Zoltán (1978) és Bosnyák Sándor (1977; 1980). Jankovics József gazdag 17. századi anyagot talált nemesi levéltárakban (eddig megjelent: Jankovics 1981). A ráolvasás műfaji sajátságait Dömötör Tekla a rítusénekekhez (1974a), Erdélyi Zsuzsanna (1976) az archaikus népi imádságokhoz való viszonyukon keresztül vizsgálta. Bálint Sándor az egyházi műfajokkal kapcsolatban álló szöveganyagról írt vázlatos összefoglalást, illetve egy-egy szöveggel kapcsolatos anyagfeltáró elemzést (1943a). Egy-egy szövegtípus vonatkozásában végzett népi gyógyászati szempontú elemzést Vajkai Aurél (1947), anyagfeltáró, rendszerező összefoglalást Diószegi Vilmos (1955), részelemzéseket Dömötör Tekla (1974a), Barna Gábor (1974).
