A RÁOLVASÁS HASZNÁLATA
638A RÁOLVASÁS HASZNÁLATA
A közelmúlt Európájában a ráolvasás a parasztság mágikus gyakorlatában mindenütt jelen volt, archaikusabb területeken napjainkig él. A 16–17. századig minden társadalmi réteg használta. Ez az általános gyakorlat fokozatosan, nagy területi különbségekkel szűnt meg.
A jelenkori szövegkincsben megkülönböztethető egy mindig „népies”, illetve paraszti, szájhagyományozott, a mágikus gyakorlathoz szorosan kötődő, valamint egy, a múltban egyházi-nemesi – Nyugat- és Közép-Európában polgári – használathoz kapcsolódó, a hagyományozás folyamatába az írásbeliséget is nagymértékben beiktató réteg. E kettősség az európai ráolvasások adatokkal belátható múltjában mindig megvolt. A középkori egyház hivatalos benedikció- és exorcizmus- (áldás- és ördögűzés-) gyakorlata a ráolvasásokkal nagyjából azonos szükségleteket elégített ki. Az egyházi rítusok a magán- és közélet szinte minden területére kiterjedtek, mint pl. az ember megáldása, az élet fordulópontjainak, a házi élet, házi munkák eszközeinek megáldása, „rossztól” megtisztítása, minden ellenséges ártalom (rossz idő, kártékony állatok stb.) távol tartása, elküldése, a beteg megtisztítása, „megszállottak”-ból az ördög kiűzése.
Tehát a mindennapi életnek mindazokban a szükséghelyzeteiben és minden olyan alkalmával, melyre az utolsó évszázadokban (már csak) a paraszti ráolvasás-gyakorlat volt jellemző, igénybe vehető volt az egyházi benedikció. Ez nem azt jelentette, hogy a hivatalos gyakorlat mellett ne létezett volna laikus, „népies” mágikus gonoszűző, gyógyító tevékenység; sőt, az egyházi benedikciók a helyi mágikus gyakorlat sok eszközét magukba olvasztották, és a helyi igényekhez alkalmazkodva, a helyi, népies eszközöket felhasználva gyakran messzemenően eltértek a hivatalosan előírt rítusoktól, formuláktól. A helyi, nem hivatalos formulagyűjtemények, kéziratban terjedő szövegek sok lehetőséget adtak a népi hagyományok beolvasztására. Hivatalosan összeállított rituálék csak a 15. században jelentek meg. 1480–1532 között láttak sorozatosan napvilágot a nyomtatott, de helyi rituálék.
A keresztény egyház e rítusai az ókori keleti magaskultúrákig visszavezethető késő antik démonhit és démonűző gyakorlat egyes hagyományait is magukba olvasztották (Stemplinger 1922: 19–65; Nilsson 1950: 181–195). A „pogány” örökség és a mindenkori „népies” gyakorlat elemeinek felhasználása eredményezte, hogy az egyházi szövegek jelentős része lényegében vallásos kontextusba ágyazott mágikus szöveg volt. Nem véletlen, hogy a helyi, „laikus” mágikus gyakorlatra, a „népi” gyógyítók, varázslók gyakorlatára szintén állandóan hatott a hivatalos szövegkincs. Szükség esetén a hivatalos rítusokat is végezhették laikusok, akik a rendszeresen nyilvánosság előtt végzett szertartások szövegeit is megismerhették.
Az egész római katolikus egyházat érintő egységesítés idején (Rituale Romanum, 1614), amikor a „hivatalos” és „népi” használat az egységesítő előírások következtében kettészakadt volna, már megszűnőben volt a hivatalos használat. Ez legtovább a barátok gyakorlatában maradt fenn. A kolostoroknak az egész középkor folyamán nagy szerepük volt az exorcizmusok latin, majd nemzeti nyelvekre fordított szövegkészletének fenntartásában-terjesztésében. Ez magyarázza sok ráolvasás-típus meglepő egyezését Európa-szerte (Ebermann 1903; Franz 1909: I. 2–15; Dölger 1909; Bálint 1943a: 102–123; Weinreich 1946: 285; Heiler 1961: 314; Pócs 1984).
A hivatalos gyakorlat megszűnte után tovább élt a sok esetben írásban hagyományozódó 639laikus, féllaikus használat. Közép-, Észak- és Nyugat-Európában a nyomtatott, illetve kéziratos „varázskönyvek” (részint ördögűző könyvek, részint gyógyító recepteket, illetve ráolvasásokat, részint „kincskeresésre” vonatkozó utalásokat tartalmazó könyvek) fénykora a 16–17. század – tehát éppen a hivatalos egyházi gyakorlat megszűnésének kora. A főleg kolostorok tulajdonában lévő, gyakran még latin nyelvű könyvek sokat „átmentettek” az egyházi szöveganyagból, másrészt tartalmaztak, illetve az írásbeli hagyományozás folyamatába „felvettek” mindenkori paraszti használatú szövegeket, főleg gyógyító receptek terén.
E varázskönyvek és receptkönyvek a paraszti gyógyítókhoz is eljutottak, így a hivatalos rítusok szövegkincsének jelentős része – töredékesen – a paraszti tudásanyagnak is része lett. Részint a 18. századtól már ponyvanyomtatványként is terjedő könyvek használatával, részint azok receptjeinek kéziratos másolásával Európa e területén a paraszti gyógyítók is bekapcsolódtak a szövegkincs írásbeli hagyományozásába. Itt a 17–18. században volt már jelentős polgári réteg is, amely szintén részt vett ebben a varázskönyves-írásos gyakorlatban, sőt, egy szűk kispolgári réteg kezén a folyamatosság is kimutatható egészen a 20. századig, mint ezt többek között Spamer kutatásai bizonyítják (Spamer 1958; lásd még Linderholm 1940; Haver 1964). Mindezek következtében Közép- és Nyugat-Európában a ráolvasás sohasem lett csak paraszti műfajjá és gyakorlattá. Feltehetően az írásbeliségre épülő szöveghagyományozással függnek össze a Közép- és Nyugat-Európából ismert állandóbb, „tisztább” szövegtípusok. Másrészt ezek az írásban terjedő, illetve a paraszti gyógyítók gyakorlatába jutva a hagyományozás „titkos” menetét követő szövegek egy, Európa minden pontján fel-felbukkanó, feltűnő szöveghűséggel fennmaradt szövegkincs maradékait képezik.
Délkelet-Európában a félhivatalos egyházi használat tovább élt, mint Közép- és Nyugat-Európában. Itt papok, még inkább szerzetesek kezén élő ráolvasás-gyakorlatra, illetve ördögűző szertartásokra még a 19. század végéről, sőt a 20. századból is vannak adatok. Ez a papi-szerzetesi használat azonban kevésbé fonódott össze a szájhagyományozott gyakorlattal, mint Közép- és Nyugat-Európában; a paraszti szóbeliség és az egyházi írásbeliség szinte korunkig fennmaradt kettőssége, párhuzamos egymás mellett élése jellemző Kelet-, Délkelet-Európa – illetve az ortodox egyház területének – ráolvasás-gyakorlatára. A szöveganyag kétfélesége azonban – legalábbis részben – másodlagos szakadás következménye lehet. A „régi” európai ráolvasás-típusok – pl. az alább tárgyalt epikus ráolvasások 1–2. típusainak – kelet-európai altípusai a középkori egyházi szövegkincs éppoly erős hatását mutatják, mint a nyugat- vagy közép-európai altípusok. Ugyanezen a területen a paraszti mindennapi mágikus gyakorlat, csakúgy, mint a paraszti gyógyító specialisták működése sokkal elevenebb volt – még az újkorban is –, mint Közép-Európában. A vallásos tartalmak-formák mellett a tisztán mágikus formák nagyobb mértékű megőrzése, sőt az egyszerű mágikus szövegek „rögtönzésének” gyakorlata itt ismert volt a 20. század elejéig. Ez összefügg a paraszti írásbeliség hiányával is: Közép-Európa varázskönyves-receptkönyves területein ez a fajta „rögtönzés”-szerű ráolvasás-gyakorlat lényegében nem ismert.
A magyar ráolvasás-kincs e két – szövegtípusok, illetve struktúrák elterjedési határával is megrajzolható – terület határáról származik. E határhelyzet eredményeképpen a magyar ráolvasás-gyakorlatban mindkét terület bizonyos jellemvonásai fellelhetők. A paraszti mágikus gyakorlat elevensége, az írásbeli hagyományozás hiánya és a rögtönzésszerű szöveghasználat inkább „délkelet-európaias” jellegzetesség. A szöveganyag 640nagy része azonban a közép-európai szövegkinccsel is közös. „Nyugati” szövegtípusaink jelentős része feltehetően közvetlen, helyi egyházi hatásnak köszönheti létét: az egész római egyház rituáléjával közös sajátságokkal is rendelkező helyi rituálék, illetve a helyi félhivatalos egyházi használatú szöveganyag paraszti specialisták kezére került vagy közkinccsé vált hagyatéka.
A félhivatalos egyházi szövegkincsből nálunk is viszonylag nagy mennyiségű történeti anyag maradt fenn (kódexekben megjelenő „áldás”-szövegek, nemesi levéltári hagyatékokban talált magánhasználatú feljegyzések, olykor nálunk is felbukkanó „varázskönyvek”). Hogy a magyar papság, illetve szerzetesek kezén meddig élhetett ilyen gyakorlat, nem tudjuk; Bornemisza „paptól tanult” ráolvasásainak közzététele idején még minden bizonnyal. 17. századi kolostori gyakorlatból még ismert „ördögűző könyvecske”, melynek szövegei (Katona L. 1902b) a korábbi hivatalos exorcizmus-szövegekhez képest „népies” elemekkel bővültek. A szövegek vagy szövegtöredékek részben paraszti gyógyító specialisták használatába jutottak, akik azonban – a közép-, nyugat-európai parasztság írástudó rétegeitől eltérően – nem kéziratos receptkönyvekben hagyományozták tovább, hanem a családon belül szóban örökítették. (A magyar ráolvasások rövid történeti összefoglalását lásd Pócs 1986a: 235–273.)
A jelenkori magyar ráolvasások szinte kivétel nélkül a paraszti mágikus gyakorlatból származnak. Ez a szöveganyag a ráolvasó személyét illetően két, többé-kevésbé elváló csoportra oszlik: a közismert és a specialisták által használt ráolvasásokra. Előbbi csoportba tartoznak azok a szövegek, amelyek elmondása elvileg mindenki számára kötelező volt bizonyos szituációkban: gyakori és egyúttal nem súlyos betegségeket gyógyító szövegeket a közelmúltban még mindenki ismert és elvileg mindenki használhatott is (pl. árpa, szemölcs, „hideglelés”, szemverés). Vannak egyszerűbb szöveges rítusok, amelyeket rendszeresen a beteg kisgyermek anyja (vagy helyette más női családtag, szomszédasszony) végzett el, pl. „hideglelés kikiabálása”, szemverés gyógyítása vízvezetéssel (utóbbit egyes területeken, pl. a Délnyugat-Dunántúlon, Moldvában inkább gyógyítókkal végeztették, de e területeken sem tartozott a gyógyítók féltve őrzött, csak általuk használt „titkos” tudásába). Más szövegeket a beteget először meglátó személynek kellett mondania; vagy párbeszéd zajlott le a beteg és a vele „véletlenül” találkozó személy között. A „közkincs” kategóriába tartoznak azok az első személyű szövegek is, amelyeket maga a beteg mond.
A másik csoportot a specialisták kezén „titkosan” hagyományozódó szövegek alkotják. A „titkos” hagyományozásra vonatkozó, országszerte elterjedt nézeteket képviseli egy szamosháti példa: A ráolvasást csak egy ember tudhatja, ha kettő tudja, nincs hatása. A szöveget elárulni nem szabad. Személyesen nem lehet átadni, csak írásban, és úgy kell intézni, hogy az „örökös” véletlenül akadjon rá (Csűry 1935–1936: II. 261–262). Az öröklődés általában a családon belül történt, gyógyító dinasztiák egy-egy titkos szöveget több emberöltőn át hagyományoztak egymásra. (Az öröklés, hagyományozás kérdéseiről részletesebben lásd Diószegi 1960; Kallós 1966.) Gyakori lehetett az egy szövegre szakosodott személy is, de általánosabbnak látszik, hogy a gyógyító specialista részint a közismert szövegeket ismerte nagyobb mennyiségben és jobb minőségben, részint volt néhány sajátos betegség, amelyek előfordulása esetén hozzá fordultak (pl. a dunántúli „öntőasszonyok” – Erdélyi Zs. 1976: 95–98; az erdélyi, bukovinai „vízvetők” – pl. Lőrincze 1948: 43). Kevés konkrét adat van arra vonatkozóan, hogy hol, kinek, milyen „titkos” szövegei voltak. Ezek az adatok majdnem kivétel nélkül hosszú, epikus ráolvasásokra 641vonatkoznak (pl. Mándoki 1959). Nem minden gyógyító által használt szöveg titkos, hiszen gyakran éppen az őáltaluk végzett bonyolult rítusok zajlottak le közönség előtt, családtagok jelenlétében. A „titkosság” legfontosabb tényezője, hogy a szöveg elhangzásakor nincs közönség, illetve az esetleges közönség sem hallja, érti a szöveget. Ennek a ténynek fontos szövegalakító szerepe van. A ráolvasások közismert, időtálló szöveghűsége e sajátosan hagyományozott csoportra vonatkozik, azonban paradox módon a betű szerinti szöveghűséghez való ragaszkodás általában éppen szövegromlást, az értelmetlen, félreértett szövegrészek halmozódását, megőrzését jelenti.
A „titkosság” legszélsőségesebb esete a csak leírt, soha el nem mondott szöveg (a cédulát a beteg párnája alá helyezi, megeszi, nyakában hordja stb.) – az amulettszerű szöveghasználat. Ezekben az esetekben az írás sajátos, a paraszti írásbeliségen belül csak a ráolvasások hagyományozására jellemző szerepet kap: a betű szerinti szöveghűség követelményének kielégítője lesz. Más szempontból is fontos tényező lehet a szöveget halló és megértő személy(ek) jelenléte. L. Honko figyelte meg egy azonos betegség ember- és állatgyógyászati anyagát: utóbbiban jóval kevesebb a ráolvasás, lévén a ráolvasó személy tudatában szavai pszichikai hatásának (Honko 1959: 150). Vagyis az a tény, hogy az állat nem érti a szöveget, a ráolvasás alkalmazását korlátozó tényező. Hasonló problémára utal I. Csernov, aki szerint a „társadalmi témájú” orosz ráolvasások közt „abrakadabrák” alig fordulnak elő, „mivel ezekben az esetekben lényeges, hogy a ráolvasást végző személy megértesse miről van szó a ráolvasásban” (Csernov 1978: 182).
