A RÁOLVASÁS MŰKÖDÉSE
A RÁOLVASÁS MŰKÖDÉSE
A ráolvasás, legyen bármilyen magas esztétikai szintű szöveg, funkcionális eszköz. Mint Csernov írja (1978: 183): „A ráolvasás struktúrájának leírásakor figyelembe kell venni annak pragmatikus jellegét, mivel nagy hatással van annak alakulására.”
A ráolvasás funkcionális eszköz volta a mágikus funkciót közvetlenül kifejező, rögtönzött jellegű szövegekben tükröződik legvilágosabban. A ráolvasások működésében azonban a mágikus funkció közvetlen kifejeződésére való törekvés mellett mindig jelen van a „szövegként” való működés, a poétikai funkció elsődlegessé válásának tendenciája is. Mint Webster írja: „Az elemi ráolvasás alig több, mint spontán felkiáltás, amely azonban az állandó használat révén a hagyományos formulákba való szerveződés tendenciáját mutatja” (Webster 1948: 93). A mágikus ráhatás „rögtönzött” szövegekben való „spontán” kifejeződése mögött is mindig ott van az egész szövegkincs ismerete, az alapszerkezetek alkalmazásának gyakorlata. Egy rögtönzött szöveg sohasem az első szöveg, nem egy valódi fejlődési sor első tagja; az európai gyakorlat belátható múltjában a mindennapi nyelvi és a magasabb szervezettségű szövegek párhuzamos egymás mellett élése figyelhető meg; sőt, minden egyszerű formának van magasabb esztétikai minőségű „fejlettebb” megfelelője, köztük a folklórszöveggé szerveződés átmeneti állapotát mutató formákkal. Ilyen átmeneti állapotot jelent pl. a mágikus funkció releváns szerkezeteinek helyi elterjedésű szövegtípusokban megmutatkozó állandósulása, a szerkezethez „rögtönzött”, változó tartalmakkal (lásd pl. a IV. 2., VI. 2. b–c, VI. 3. szövegcsoportokat). A szövegszerű működést a ráolvasások nagy részében tartalmilag-formailag állandó szövegelemek jelentik, amelyek általában költői párhuzamul szolgálnak a mágikus funkció – egyazon szövegben jelenlévő – közvetlen kifejeződéséhez.
642A szövegszerű működésre való törekvést objektivizálódási (O-) tendenciának nevezzük, szemben a mágikus funkció legvilágosabb, „legértelmesebb” kifejeződésére való törekvéssel, a szubjektivizálódási (S-) tendenciával. A két tendencia egyszerre, egymással párhuzamosan van jelen a ráolvasások működésében. Az utóbbi nemcsak egyszerű szövegek újra meg újra az adott szituációhoz való „rögtönzésében” nyilvánul meg, hanem észlelhető a magasabb szervezettségű ráolvasások működésében is. Megnyilvánulhat pl. a rögtönzött, a konkrét szituációt tükröző szövegelemek szaporodásában (pl. az adott beteg nevének, körülményeinek behelyettesítése az epikus ráolvasás legendai gyógyulástörténetébe), vagy a mágikus funkció releváns struktúráinak (pl. a hasonlatoknak) alkalmazásában „idegen” szövegek felhasználásakor (pl. egy, a hiedelemrendszertől idegen epikum hasonlatba foglalása). Ezzel párhuzamosan azonban más „idegen” szövegek és „eredeti” ráolvasások egyaránt – az O-tendencia eredményeképpen – értelmetlen szóhalmazokká válhatnak, vagy már eleve értelmetlen szó vagy betűkapcsolatok szolgálnak ráolvasásként, amelyek – tartalmuktól függetlenül – pusztán mint szövegek – mintegy amulettszerűen – alkalmas eszközei a mágiának. Kocson (Komárom m.) pl. a „faragószék-nótát” használták lidércelhárító ráolvasásként (Fél 1941: 134). Ez, csakúgy, mint az egyházi szövegkincsből származó, egy szent életének valamely eseményére utaló, a mágikus funkció kifejeződése szempontjából lényegtelen mondat, vagy a használója által nem értett latin nyelvű szövegtöredék azonos szituációban hangozhatott el, mint a mágikus ráhatást közérthetően, mindennapi nyelven – pl. a lidérc eltávoztának óhaját imperativusszal – kifejező mondat.
