XIII. Epikus szövegek
XIII. Epikus szövegek
Az epikus ráolvasások egy múltban lejátszódott esemény elbeszélését tartalmazzák, általában kéttagú ráolvasás O-tagjaként. Az O-tag többnyire hasonlatba foglalt epikuma szövegpárhuzamul szolgál a mágikus funkció S-tagbeli közvetlen – általában a gyógyulás óhaját kifejező kívánság formájában való – kifejeződéshez. Elmondója, mint Dömötör Tekla írja: „a múltbeli precedensre hivatkozva óhajtja elérni a kedvező jövőbeli eseményt” 680(1974a: 89). A „múltbeli precedens” többnyire sikeres gyógyulás vagy gyógyítás, több fokozattal a népi gyógyászatban ténylegesen gyakorolt gyógymódoktól a néphittől idegen, csak ezekből az epikumokból ismert fiktív gyógyulástörténetekig. A történet konkrét jelentése mindenképpen a „mágikus viszony” B tényezőjének A általi legyőzésére utal. Az epikumok kisebb része a mágikus funkció kifejeződésétől idegen, nem gyógyulástörténet. A gyógyulástörténetek párbeszédes formáiban az epikum gyógyítójának a betegséghez vagy a beteghez intézett szavai: fiktív ráolvasás a valódi ráolvasásban, – mint Hampp írja: „ráolvasás objektívbe transzponálva” (1961: 176). Bizonyos szövegtípusokban a kettősség „összemosódása”, a ráolvasás objektív és szubjektív szintjének időnkénti egymásbaolvadása jellemző. Ennek jele lehet az epikum első személyű előadása, az epikum szent szereplőjének „kiszólása” a konkrét beteghez vagy betegséghez. Máskor a fiktív ráolvasás egyidejűleg szól a fiktív „B”-hez és a konkrét B-hez, e kettősséget a grammatikai viszonystruktúra bizonytalansága fejezi ki. Ugyane szövegtípusokban gyakoriak a csak O-tagból álló ráolvasások, amelyekben nincs jelen a két szintet képviselő O- és S-tag grammatikai szintű, illetve hasonlatba foglalt elkülönítése. Ha az epikum jelentése a konkrét funkciótól idegen, olyan szerepet tölt be, mint bármely O-tagos hasonlat O-tagja; jelentését az S-tag adja meg. Az S-tag megléte ilyenkor szükségszerű.
A „sikeres gyógyulás” történetei néhány sémára redukálhatók, amelyek a tényleges gyógyító gyakorlat néhány lehetséges szituációját tartalmazzák (Hampp 1961: 174). Ezek „példaként” való elmondása mindig, mindenütt a mágia közkeletű eszközei közé tartozhatott. Ezért az Európában ismert-elterjedt epikus szövegeknek csak egy része különíthető el „tiszta” típusként, és a mégoly tiszta típusok is sok, egymással közös tartalmi-formai jegyet tartalmaznak. Az epikus ráolvasások – ugyanezen okok miatt – a ráolvasások egészének funkcionális egységén belül viszonylag önálló egységet képeznek. Ezen belül az O-tagjukban nem gyógyulástörténetet tartalmazó ráolvasások különülnek el viszonylag önálló típusokként.
A gyógyulástörténet mint hasonlatba foglalt „példa” eredete nem köthető konkrét helyhez és időponthoz (Leeuw 1933: 162, 172; Kákosy 1978: 112; Eliade 1956: a mitikus előkép egyetemes jelentőségéről). Egyiptomi és ógörög adatok vannak már „készen kapott” epikumok gyógyító ráolvasásként való alkalmazására és különböző természeti népeknél ismert sikeres gyógyító rítusok, illetve mitikus gyógyulástörténetek gyógyító ráolvasásként való elmondása (Webster 1948: 102).
Ezért meddőek tartalmi, sőt olykor formai rokonságot mutató szövegtípusok eredendő összefüggésével, az eredet elsőbbségével kapcsolatos viták, néhány kimutathatóan új (középkori keletkezésű) szövegtípustól eltekintve. Bonyolítja a helyzetet, hogy az epikus ráolvasások általában specialisták kezén voltak és vannak, a hagyományozódás „titkos menetének” törvényszerűségeivel. Koronként és helyenként az írásbeli hagyományozás a „tiszta” típusok elkülönülésének, fennmaradásának irányába hathatott.
Az alább bemutatott szövegek a magyar epikus ráolvasások legfontosabb típusait képviselik. A típusok a cselekmény menete (az elemek összetétele és sorrendje), illetve a szereplők alapján különülnek el.
1. Az ún. második merseburgi ráolvasás
2. „Találkozás a gonosszal”
4. Beteg panasza
5. Szálláskeresés: jó ember – gonosz asszony
