FELSŐ ÉS ALSÓ VILÁGOK
81FELSŐ ÉS ALSÓ VILÁGOK
A magyar néphitben a többrétegű világról szóló elképzelések eléggé elterjedtek. Egy újfehértói juhász mondotta, hogy „A világ alattunk és felettünk megszámlálhatatlan, mi is egy rétegben lakunk” (Erdész 1968: I. 57). Bukovinai székely elképzelés szerint „Hét ég van és a hetedik égben vannak a csillagok. A hetedik égen van a Nap es.” „Hét mennyország van, és a hetedikben van fenn az Isten” (Bosnyák 1977: 14).
A felső világ, vagyis az istenek által lakott hely minden vallásban magasabb rendű, rangosabb, mint a mi világunk. Azokban a vallásokban, amelyekben a főisten felettünk lakik, általában az első ember égben való teremtésének képzetével találkozunk. A magyar néphit az első emberpár lakhelyét, a Paradicsomot a felső világba helyezi. Kálmány Lajos arra a következtetésre jut, hogy a magyarság ősi felfogása szerint a Paradicsom az égben volt. A Korona csillagképet a nép „Paradicsom”-nak nevezi, ami ugyancsak a felső világgal kapcsolatos elképzelés bizonyítéka (Kálmány 1893b: 43). A felső világok lakóinak jól megy a soruk: tejtóban fürödhetnek. Ezt a felfogást ismerjük az altaji sámánénekekből (Harva 1938: 170, 556). A tejtó a magyar népmesékben is gyakran előfordul.
A túlvilág egy másik világ, ott merőben másként van minden, mint nálunk. Ott más lények vannak, másként élnek, másként múlik az idő is. A hiedelmek és a mesék egyaránt arról szólnak, hogy ott az idő gyorsabban vagy lassabban halad, mint nálunk. Vegyünk néhány példát. Bukovinai székely hiedelmek szerint „A mennyországban olyan gyorsan repül az idő, hogy egy esztendő csak egy napnak tűnik fel.” „Konrád szerzetes kisétált az erdőbe, ahonnan a mennyországba ragadták. Vagy két óra múlva visszament, de közben kétszáz esztendő telt el” (Bosnyák 1977: 18). Egy anarcsi népmesében a legény két napot tölt a föld alatt, a kígyók országában, s közben 19 év telik el (Bodnár 1980: 101). Andrásfalvi hiedelemtörténetben az ember 300 évet szenved a Purgatórium tüzében, de közben csak három óra telt el (Bosnyák 1977: 20). A repülő időről szóló felfogás mutatkozik meg az Életre-halálra jó barátok és az Angyalbárányok (AaTh 470, 471) mesetípusokban, melyek szerint a „túlvilágon az élő számára rövidnek tűnő idő ideát több száz esztendő”. Kovács Ágnes kimutatja, hogy a középkori látomásirodalomnak a népköltészetben is honossá vált származékai a 13. századtól ismeretesek az európai exemplum-gyűjteményekben, s hazánkban az Érdy-kódexben (Kovács Á. 1980d: 41). A gyorsan pergő időt jellemzik annak elmondásával is, hogy a túlvilágról visszatért mesehős vagy a hiedelemtörténet szereplője idehaza olyan pénzzel akar fizetni, amely már régen kiment a forgalomból.
Az egyik mesetípusban (BN 342*; AaTh 470*) a halhatatlanságra vágyó királyfi különböző országokon halad át, amelyekben egyre lassúbb az idő, s az emberek több száz, több ezer évig élnek. Végül eljut abba a birodalomba, ahol az idő megállt, ahol az emberek halhatatlanok. Ez a mese is a túlvilági időforgás furcsaságára, miénktől eltérő voltára utal.
A tér és az idő összefüggésének néphitbeli képzeteivel Pócs Éva külön tanulmányban foglalkozik. Megállapítja, hogy a magyar néphitben a tér kettős tagolású, a tér emberi és természetfeletti térfélből tevődik össze. Az emberi tér, vagyis az ember által lakott hely (ház, falu, körülárkolt város, de a húzott kör is a keresztúton) védett. A természetfeletti tér lakott helyen kívül van, a falu környékén, a senki földjén, illetve egy távolabbi, mitizált területen, a „szent középen”, ahol a világteremtés létrejött, s ahol a túlvilági hatalmakkal 82kapcsolatot lehet teremteni. A mágikus térbe jutás egyúttal időn kívüliségbe jutást jelent (Pócs 1983).
Gyakran találkozunk olyan felfogással, hogy a felhők fölött szilárd égboltozat van, s hogy az égboltozat, illetve a fölötte lévő világréteg vakítóan fényes. Taktaszadai változatokban: „először van a felhő, asztán van az égboltozat és asztán van a valóságos ég”. A felső világot, vagyis a valóságos eget csak a kiválasztottak pillanthatják meg azokban a ritka pillanatokban, amikor megnyílik az ég. „Ez a valóságos ég pedig egy óriási nagy fényesség” (Szabó L. 1975: 48). Hasonló felfogás él Zagyvarékason: „villámláskor meghasad az ég, és meglátszik fölötte a mennyország. Az ég a fényes mennyország” (Cs. Pócs 1964: 14). Ámi Lajos szamosszegi mesemondó arról beszélt, hogy az égboltozat fénylő aranyból van, s ez akkor látható meg, amikor a villám szétlöki a felhőket (Erdész 1968: I. 48). A hiedelmek arról is szólnak, hogy nem szabad nézni az eget, mert aki meglátja, arra rászakad. Meg kell említenünk, hogy ez a felfogás megtalálható az északkelet-szibériai goldoknál is: amikor az istenek kövekből felépítették az eget, félni kezdtek, hogy az rájuk szakadhat. Az istenek ezért levegővel takarták el az eget az emberek tekintete elől (Harva 1938: 59). A szilárd égboltozaton ajtó is van, amelyen át Ádámot és Évát lelökték a Paradicsomból. Ámi szerint „Ez az égbolton vót odafenn, ami máma is megvan, ahun bemennek az angyalok és ha Atyám Teremtőm le akar jönni, hát ott jön le” (Erdész 1968: I. 62). A mesei kozmológiai kép azonos a néphitbelivel.
Az égi rétegekről szóló képzetek legteljesebb formában Az égigérő fa típusú népmesékben találhatók meg. Mind azzal kezdődik, hogy egy szegény bojtár vállalkozik a király kertjében lévő fa megmászására. Útközben több rétegben zöld mezőket talál, kastélyokkal és templomokkal. E mesetípust elsőként Solymossy Sándor vetette össze a szibériai sámánhitű népek hitvilágával, megállapítva, hogy „az égbenyúló fa motívuma azon ősi emlékeink közé sorozandó, melyeket még a honfoglalás előtt keletről kellett magunkkal hoznunk” (Solymossy 1922: 43). Az égigérő fa képzetével más kutatók is foglalkoztak (Berze Nagy 1958; Diószegi 1958). Megállapításuk az, hogy mesetípusunk az urál-altaji népek samanizmusával áll kapcsolatban. A samanisztikus vallási felfogás szerint ugyanis az ég olyan, mint egy nagyméretű sátor, s ahogy a sátrat egy oszlop tartja, ugyanúgy az égboltozat is egy égigérő fára, világfára nehezedik. Ezen a fán el lehet jutni a felső világokba is! A sámán táncos-énekes szertartás közben révületbe esik, azaz elrejtezik. Önkívületben a sátortartó karó grádicsain lépdel feljebb és feljebb, s énekel arról, amit „fent” lát. Közben – hitük szerint – a sámán lelke bejárja a felső régiókat. Extázisából visszatérve közli a felső világokban lakó istenek utasításait. Pontosan ez a felfogás mutatkozik meg a magyar néphitben és Az égigérő fa mesetípusban (AaTh 317, 468). A sárréti hiedelmek olyan magas fáról tudnak, amelynek kilenc elhajló ága van, és mindegyik egy-egy erdővel vetekszik. Ez a fa olyan magas, hogy a Hold, sőt a Nap is az ágai között jár el (Szűcs 1945: 23). A sárréti néphit szerint tehát az égbenyúló fa teteje a felső világokban van. Ezzel szemben Ámi Lajos arról beszélt, hogy az égigérő fa a szilárd égboltozat alatt tizenháromszor görbült meg, mert nem tudott hova felegyenesedni (Erdész 1968: I. 48).
A szilárd égboltozat képzetéhez tartozik még az a felfogás, hogy a világ szélén igen alacsony az égbolt. Ezért oda a Nap sem tud besütni, ott a virág sem nő, és a madár sem tud repülni (Katona I. 1972: 390). Ebből fakad, hogy a világ szélén a gyopár is fekete marad, ott a fecske is csak térden állva issza a vizet. Népmeséink a mérhetetlen távolságot jelölik e formulával: „…ahol a fecske térdenállva itta a fekete gyopárról a vizet” (Erdész 831968: I. 54). Ez a mesei formula tehát a világ szélére, a magyar népmesék kozmológiai elképzelésére utal (Vajda 1953: 250). Az üveghegy szintén a világ szélén van, amelyen vagy amely mögött a Nap esténként lecsúszik (Bosnyák 1977: 30; Erdész 1968: I. 47, 59).
Az alsó és felső világok képzetével a magyar népmesékben is lépten-nyomon találkozunk. A mesei világ szintén többrétegű, amelybe felfelé egy égi ajtón, lefelé pedig a világ lyukán lehet eljutni. A felettünk lévő világban, ahol a tejtó van, istenek és tündérek élnek, az alattunk lévő világban pedig sárkányok, ördögök és egyéb démonok. A világot üveghegyek határolják, azon túl, akárcsak függőleges irányban, a túlvilág terül el.
A magyar népmesékben – Az égigérő fa mesetípus kapcsán – ilyen ajtószerű nyílással gyakran találkozunk. Egy tatrangi csángó magyar mese hőséről olvashatjuk: „Hatodik nap este felért az égbe. Ott az ég kapujánál talált egy nagyon vén embert” (Horger 1908: 136). Egy orosházi és egy besenyőtelki mesében öregasszonyok lakásainak ajtai nyílnak meg a hős előtt (MNy 1877: 370; Berze Nagy–Katona L. 1907: 269), egy szegedi mesében pedig három vár nyitja meg kapuit (Kálmány 1914a: 132). Egyházaskéri mesében viszont az alvilágba vezető nyíláson is ajtó van (Kálmány 1914a: 1).
Nem kétséges, hogy az égi ajtó a felső világrétegekbe vezető nyílást jelenti. Az égi ajtó képzetének ismerjük keleti párhuzamait: egyes ázsiai népek, köztük a hantik úgy magyarázzák, hogy az egyes égi rétegek nyílásai pontosan egymás fölött vannak (Harva 1938: 53).
Az alsó világról, az alsó világba vezető nyílásról legteljesebben az AaTh 301, 301A típusú népmeséink szólnak. Az állatősöktől származó mesehős – leggyakrabban Fehérlófia vagy Medve Jankó – ezen a nyíláson kötél vagy lánc segítségével az alattunk lévő világba ereszkedik. Az alsó világban élnek a sárkányok, akik ellopták a király három lányát.
Térjünk vissza a szilárd égboltozat kérdéséhez. Ismerjük az ógörög világteremtési mítoszokat, melyek többnyire arról szólnak, hogy a föld és az ég valamikor teljesen összeért. A mitológiai kutatás Uránosz – Kronosz által való – kasztrálását úgy fogja fel mint az ég és a föld elválasztásának szimbolikus kifejezését, mivel a kasztráció következtében Uránosz égisten Gaia földanyáról való felemelkedésre kényszerült. A HET-mítosz (Himmel und Erde Trennung) szinte az egész világon elterjedt.
Ámi Lajos a világ teremtéséről így mesélt: „Még a világ teremtése előtt, mikor még Ádám és Éva sem éltek a paradicsomba, akkor az égbolt annyira pászolt ehhe a főd lefektetéséhe, hogy Atyám Teremtőm az ujjával fějjebb és lějjebb huzta, mikor mennyire kellett az égbolt neki. …És eccer látja ű, hogy az ég alatt a madarak egymást összeütötték, mert nem tudtak felfele repülni kedvek szerint. Atyám Teremtőm megharagudott és a pálcáját az égboltba belenyomta és těljes erejével meglökte felfele. Akkor ment az égbolt annyira messze a mi fődünktül, hogy már azóta ember nem került, aki a felső világrészre, ahun Atyám Teremtőmnek a lakása és a mennyország van, oda be tudjon jelenni. De azelőtt, ha valakinek lett vóna egy ötméteres létrája, de akkor még néptelen vót a világ, a néptelen világ idejébe egy ötméteres létrával fel tudott vóna menni a felső világrészre…” (Erdész 1968: 60–61).
Egy nyírségi tanyán jegyeztük fel a következőket: „Nagyapa mondta, hogy valamikor az égboltozat nem olyan magosan volt mint most, a nap is alacsonyabban járt. Emlékszem, hogy mondta: Látjátok pulyáim, hun van most az égbolt? Bizony most már nem lehet látni az eget” (Nyisztor Mihály 57 é. fm, Apagy-Nagyharaszti tanya, 1961).
84Udmurt néphagyományokból ismerünk egy világteremtési mondát, mely szerint hajdan az ég – mint valami ágypolc – alacsony volt; a magas emberek az eget kezükkel is elérték. Egy asszony gyermekének pelenkáját az égre dobta száradni, s ezért Inmár haragjában az eget magasra emelte (Munkácsi 1887: 54). A mordvinok szerint valaha olyan alacsony volt az égbolt, hogy a felhők a háztetőket súrolták, egészen addig, míg egy asszony kotróval magasabbra nem tolta. Egy moksa-mordvin tudósítás szerint sütőlapáttal tolták el az eget a földtől. A kazárok azt tartották, hogy egykor az égbolt oly alacsony volt, hogy a háztető gerincéről is el lehetett érni (Harva 1952: 140). A HET-mítosz finnugor változataiban, mint láthatjuk, a világ teremtése a földtől csupán néhány méterre lévő égbolt felemelésével ment végbe.
