ÖRDÖG
ÖRDÖG
A néphagyomány azt mutatja, hogy az ördög alakjában – a korábbi elképzelések maradványaként – a különböző funkciókkal felruházott rosszindulatú lények mintegy összevonva öltenek testet. Ehhez a keresztény demonológia is hozzájárult. A Malleus maleficarumban már kirajzolódik egy új ördögalak, amely a boszorkányperekkel Európa-szerte ismertté válik, s a népi hiedelemvilágba nálunk is eléggé beépült. A középkori 88egyházi felfogás szerint a bűn nem emberi tulajdonság, hanem az ördög mesterkedésének eredménye. Az embernek állandóan óvakodnia kell az ördög kísértésétől. Az ördögök az alvilágban, a pokolban laknak. Az elátkozott, mennyországból kitiltott angyalokat szintén ördögöknek tartják. De ördög a férj alakjában jelentkező lidérc is (Bosnyák 1977: 133). Az az ember, aki ördöggel köt szövetséget (Faust-mondák, Hatvani-mondakör), óriási vagyonra és természetfeletti hatalomra tesz szert. A középkori képzetekben az ördög egy torz, szőrös emberforma, csúf ábrázattal, kiugró szemfogakkal, szarvakkal, farokkal és lólábakkal.
Az ördöngös ember ugyancsak különleges képességekkel rendelkezik, népi elképzelés szerint „az ördöggel cimborál”. Népmeséinkben az ördög már jóval szelídebb s kevésbé félelmetes lény. A mesehős, akárcsak a sárkányt, le tudja győzni az ördögöt. Lényeges különbség az, hogy itt nem testi erejével, hanem nagyobb szellemi képességével győz. Néhány mesetípus ördögalakjával közelebbről is ismerkedjünk meg.
Az Ördögszerető (AaTh 407B) típus a mese és a hiedelemmonda között helyezkedik el; az elbeszélőtől függően akár mondaként (igaz történetként), akár meseként is előadható. A szerető után sóvárgó leány felsóhajt: „nem bánnám, ha az ördög lenne is”, mire a legközelebbi fonóban mellé ül egy legény. Kilesi, hogy lólába van, és a temetőben lakik, holttestet eszik. Mivel nem vallja be néki a leány, hogy mit látott, kioltja az életét. A leány sírján virág nő és új életre sarjad (AaTh 407B). Az Ördögszerető mesetípusban az ördög egy jóképü legény, aki darutollas kalapban, apró fürtű, fekete gubában bukkan fel. Azonban lólábú! Ez az ördögtípus a középkori ördögképzet hatására félig állat, félig ember vonásait viseli magán. Az ördög, amint a leány életére tör, s halálát okozza, lényegében a Halál funkcióját látja el. Az ördög és a Halál fogalmának egybeolvadása más monda- és mesetípusokban is szembetűnő.
Különös ördögalak mutatkozik meg a Varázsló és tanítványa (AaTh 325) típusban, melyre még visszatérünk. Egy apa varázslóinasnak adja a fiát, aki alaposan kitanulja a mesterséget. Majd a fiú szabadulni akar az ördögtől, s ez különböző átváltozások után végül is sikerül. Ebben a mesetípusban az ördög emberi alak, aki a megszerzett tanítványokról nem akar lemondani. Az ördög legyőzése itt is rációval történik.
Jó néhány népmese (AaTh 313A, 756B, 811) azzal kezdődik, hogy egy ember a segítőjének (az ördögnek) ígéri otthonából azt, amiről nem tud: az újszülött gyermekét. A fiú felnő, s többszöri próbatétel után szabad emberré válik. Ezekben a mesékben az ördög megnyerő emberi alakban tűnik fel, s a fiú ugyancsak a nagyobb ész birtokában tud megszabadulni az ördög hatalmától.
A legendamesék ördöge szintén az ember ádáz ellensége. Az ember és az ördög itt többé-kevésbé egyenlő erejű ellenfelekként állanak szemben. Az ördög fizikailag, az ember szellemileg erősebb, az utóbbi adottság révén az ember az ördög fölé kerekedhet: az ember az ördög számára csapdát épít, varázskört húz maga köré (AaTh 810); az ördögnek ígért gyermek pap lesz (AaTh 756B, 811); az ember megválaszol az ördög kilenc kérdésére (AaTh 812); stb. A mesehallgatók körében kedveltek a legendamesék azon változatai is, amelyekben az ördög – hálából vagy rárótt kötelességből – szolgálja a szegény embert. Ebben a mesecsoportban az ördög már szinte igazságosztó, hálás démon szerepében jelentkezik! Szolgaként a gazdag ember által szabott lehetetlen feladatokat is könnyűszerrel elvégzi, s ezáltal a gazdag embert tönkreteszi (AaTh 820A).
Kedveltek még az ördögről és a székely menyecskéről szóló tréfás mesék (AaTh 1164), 89melyekben az előzőekhez képest a szerepek felcserélődnek: ezekben már az ördög igyekszik megszabadulni az ember (a kardos asszony!) hatalmától.
Az Ostoba ördög meséjében az ördög valóban egy „ostoba” és szánalmas figura, akinek eszén az egyszerű szegény ember vagy cigány is játszva túltesz. Az egyik mesecsoportban (AaTh 1030–1059) a szegény ember és az ördög együtt dolgozik, de mindig az ördög húzza a rövidebbet. Az ember és az ördög közötti versengésnek számtalan változata van (a kő szétmorzsolása, kőhajítás, futóverseny, kiabálási verseny stb.), melyekben mulatságos módon mindig az ördög marad alul (AaTh 1060–1114). Derűsen végződnek azok a történetek is, amelyekben az ördög az ember elpusztítására törekszik (AaTh 1115–1129). Ide tartozik még egy mesecsoport, melyben a szegény ember eladja ugyan a lelkét az ördögnek, de az ördög, éppen ostobasága miatt, mégsem tudja elvinni az embert. Például az egyik mesében (AaTh 1184) az ember úgy szerződik az ördöggel, hogy akkor viheti el, amikor a megjelölt fáról az utolsó levél is lehullik. Ez sosem következhet be, mivel az ember jó néhány falevelet az ágakhoz erősít.
A Faust-mondákban az ördöggel kötött szerződésnek már koránt sincs ilyen mulatságos kimenetele. A Faust-mondák a mesevilágra is erős hatással voltak.
A középkori Európa – boszorkányperek lázában élő – vallási fanatikusainak gondolatvilágát, világszemléletét elsősorban a „jó” és a „rossz” engesztelhetetlen küzdelmének képzete határozta meg.
Az ördögmondák a Rajna-vidéki városkában (Helmstadt) élő Faust doktor (1540 körüli) halála után, első ízben az 1587-ben megjelent Faust-népkönyvben csoportosulnak Faust alakja köré. Néhány évtized leforgása alatt az egyre szaporodó népkönyvek minden ördöngösséggel, mágiával, szemfényvesztéssel, az ördöggel való szerződéssel kapcsolatos mondát Fausthoz fűztek. A Faust-mondák, mint népköltészeti alkotások, az alsó régiókból behatoltak az irodalom fellegvárába is. Faust – Ch. Marlowe drámájától (1604), M. Klinger regényétől (1791) kezdve – hosszú utat tett meg, míg Goethe drámájában (1832) a felvilágosodás eszméit kifejező alakot ölthetett.
Johann Wolfgang Goethe Faustjának, a Faust-népkönyveknek, s az ezek nyomán készült magyar nyelvű Faust-ponyváknak sok olvasója volt hazánkban is. Tagadhatatlan, hogy a német Faust-mondák hatással voltak a honi mondákra is. Ugyanis a Faust nevével fémjelzett, írott és íratlan irodalom nem kizárólag a német nép sajátja. A magyar nyelvterületen, jóval Marlowe és Goethe Faustjai előtt, a középkori misztériumjátékok s nem utolsósorban az egyházi tanítások révén mindenütt elterjedtek, s tulajdonképpen ezt illusztrálja már Bornemisza Péter Ördögi kísértetek (1578) c. könyve is. A magyar nép az ördögmondákat a saját hagyománya, felfogása szerint átgyúrta, átformálta és szájról szájra adta tovább. De míg a német nyelvterületen a boszorkányságról, ördöngösségről, szemfényvesztésről szóló történetek többnyire egy személyhez, azaz Fausthoz kötődtek, addig hazánkban Hatvani professzor mellett még számos más magyar Faustot ismerünk.
Hatvani István (1718–1786), korának kiemelkedő magyar tudósa mint a debreceni református kollégium professzora vált híressé. Bölcselettörténeten és kísérleti fizikán kívül más tudományokat is oktatott. Csillagászati megfigyeléseit (pl. Halley-üstökös, 1759), különféle műszereit ma is számon tartják. Hatvani személyét mégis a róla keringő mondák tették híressé, annak ellenére, hogy asztronómiával, mágiával sohasem foglalkozott. Az irodalomban Jókai Mór és Arany János örökítették meg az ördöngös professzor, a „magyar Faust” hírnevét. Az egyik monda szerint Hatvani vizet fakasztott a táncteremben. A hölgyek, akik szerint a tiszta lelkiismeretű nő sosem pirulhat el, szoknyájukat 90felemelték, s a varázslat elmúltával pirulva engedték vissza. Goethe Faustjában Mefisztó támaszt árvizet; az ellenfél katonái úszómozdulatokkal menekülnek a látszattenger árjában.
Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) a magyar felvilágosodás egyik legnagyobb lírikusa. Mint debreceni diák igen népszerű volt társai körében. Költészetét az egyszerű nép is magáénak vallotta, nem csoda tehát, hogy a nyughatatlan vérű, vándorló fiatalemberről sok monda kering. Fedics Mihály egyik meséjében például Csokonai Bátorligetről a bátori vásárba tartott. Találkozott egy emberrel, aki társául szegődött. Útközben Csokonai rávette az embert, hogy egy szalmakazalnál szalmacsutakokat csináljanak. Midőn áthajították a fejük fölött, mindegyik szalmacsutak kövér disznóvá vált! Elhajtották őket a vásárba, és egy kereskedőnek jó pénzért eladták. Csokonai kikötötte, hogy a disznókat vízre ne hajtsák, mert akkor nem felel értük. A kereskedő az intést feledve, a látszatdisznókat hazafelé hajtva hagyta, hogy azok belemenjenek a vízbe. A disznók egyszeribe eltűntek, de ottmaradtak a vízen úszó szalmacsutakok!
A magyar Faustok sorában említést kell tennünk még Froelich Dávidról, a késmárki tudós tanárról, Kolumbán Józsefről, a keményfalvi papról, a kispesti Lakatos Ferencről, vagy a – több mesemondó által, de név nélkül emlegetett – ördöngös papról, akik mindannyian természetfeletti hatalommal rendelkeztek, és csodás dolgokat műveltek. De nem kevésbé érdekes a tudós sok-sok szemfényvesztő varázslata, így a Bács megyei Karaszi Csáki cselekedete, aki a boglyakemencére percek alatt uborkaindákat futtatott és szép uborkákat érlelt, vagy a mezőkövesdi Beller Ferkó, aki görögdinnyéket varázsolt a falra.
Idetartoznak a mesei „pingált szobák” is, amelyekben a ragyogóan kifestett szoba csak látszat, s a varázslat elmúltával a gyönyörű pingálásnak is nyoma vész. A mesék arról szólnak, hogy a részeges festő felvállalja a király szobáinak pingálását, de az utolsó napig sem csinál semmit az italozáson kívül, egyedül a segédje igyekezik. Mégis, az átadáskor a király mindennel elégedett. Az öreg kifizetése és távozása után derül ki, hogy a pingálás csak látszat volt (Kálmány 1914b: II. 23; Erdész 1963b: 5). Berze Nagy János ezt a fausti látszatfestést az 506-os mesetípushoz sorolta (D-epizód). Az újabban előkerült változatok alapján azonban úgy látszik, hogy ez az epizód az AaTh 513A mesetípus magyar változatainak bevezető részéhez szorosabban illeszkedik.
A Faust-mondákkal mutatnak rokonságot az ördöngös molnár- és kocsislegényekről szóló történetek is. Egyik alakjuk Köcsön Péter, aki a 19. század elején élt a Szamosháton, s az emlékezések szerint nagy tudományú kocsis volt. Köcsönről azt tartják, hogy az ördöggel cimborált. Az istállóban az ördögök dolgoztak helyette. Éjszaka patkóval világított. (Vö. az AaTh 531 típust, ahol a kocsis arany hajszállal világít.) Földön, levegőben, folyókon keresztül hajtotta haza a lovait, még akkor is, amikor egyik vagy másik útközben megdöglött. Köcsön Péter bűvös szavára a gémeskút önmaga húzta a vizet. A lovas szekereket ott állította meg, ahol akarta, s csak nagy rimánkodásra engedte tovább. Bűvös körét senki sem tudta átlépni, akárcsak Faust lidérclábas ajtaját (László 1945; Ferenczi I. 1957).
Éppen e különleges varázslatok: csak a varázslatban, de a valóságban nem létező árvizek, lakodalmi terített asztalok, az asztallábból folyó bor, a hirtelen nőtt növényzet, a látszatállatok, az áthághatatlan bűvös kör, a tetszés szerint tágítható terem vagy varázshintó stb. jellemzőek a Faust-mondákra. E különleges hiedelemelemek a magyar mese- és mondavilágba is eléggé beépültek. Berze Nagy János nem véletlenül veszi 91népmesének a boszorkányok éjszakai táncáról és szertartásairól szóló történeteket is (BN 814*), amelyekben az éjszakai „táncosnők” virradatra csónakká, az aranypoharak koponyákká, a kalács lóganéjjá stb. változnak.
A magyar Faust-mondák és mesék, ahogy ezt több kutató is kimutatta (Imre L. 1893; Ortutay 1968; Tolnai 1958), az európai rokonság ellenére sajátos vonásokat őriznek. Például a magyar Faustok lépten-nyomon az ördög fölé emelkednek, egyikük-másikuk varázslatával a sámánhitre emlékeztet.
Az ördögök lakhelye – mesékben, hiedelmekben egyaránt – a pokol, az alsó világ, ahová – akárcsak a mennyországba – élő ember nem teheti a lábát. De ha ez így van, milyen is a pokol, ki tudja ezt megmondani? Nyilván csak az az élő ember, aki a poklot megjárta, s onnan visszatérve élményeiről beszámolhatott. A pokolban járt emberekről (Ozirisz, Orpheus, Odüsszeusz, Aeneas, Dante, Tar Lőrinc) nemcsak az ókori és középkori irodalom szól, hanem a népköltészet is. Általános az a hiedelem, hogy a holt lelkek egyik részét az angyalok viszik a mennyországba, másik részét pedig az ördögök viszik a pokolba. A Megölő Istéfán (AaTh 756B) népmesében az ördögnek ígért fiú a pokolba megy, hogy a „szerződés”-t visszaszerezze. Egy rabló kéri, tudja meg, milyen büntetés vár reá. A pokolból visszatérve a fiú elmondja, hogy ott mit látott, s hogy milyen kínzások várnak a gyilkosra. A pokol kályhafűtője (AaTh 475) mesetípus magyar változataiban is a túlvilági pokolról értesülünk. A pokolba látogató ember ismerősökkel találkozik. A pokolból hozott szemét itt arannyá, az arany szemétté változik. Az ezzel rokon hiedelemmondákban, egy ördöngös varázslat folytán, a pokolba meghívott cigányzenészek a volt földesúrral is találkoznak, aki a feleségének megüzeni, miként tegye jóvá az ő földi életében elkövetett bűneit.
