ALLEGORIKUS ALAKOK
ALLEGORIKUS ALAKOK
A néphit a természeti jelenségeket, az évszakokat, a napszakokat, a betegségeket, az emberi életkörülményeket az allegorikus alakokban testesíti meg. Ilyenfajta megszemélyesítés ismert az irodalomban, sőt a közfelfogásban is, gondoljunk csak a tavasz tündére, a télapó vagy tél tábornok elnevezésekre, az Igazság és Hamisság történetére, a múzsákra, a Petőfi-versben a Szél úrfi és a Nap párviadalára.
Az egyik nyírségi népmesében a szegény ember az erdőbe megy, ahol tűz körül ülve tizenkét ősz öregembert talál. A tizenkét öreg nem más, mint a tizenkét hónap, Januártól Decemberig. Parazsat kap tőlük, ami odahaza arannyá változik. (A mese a BN 750 1* típushoz tartozik.)
A Cupido és Psyché (AaTh 425A) magyar változataiban a Hold, Nap és Szél anyja segíti a hősnőt, hogy a férjét megtalálja. Egy adomában (BN 229*) a cigány Nyárral, Téllel és Széllel találkozik. Csak a Szélnek köszön, mert nyáron süthet a nap, csak szél ne legyen, télen lehet hideg, csak szél ne legyen. A Hajnalkötöző királyfi (BN 304) mesetípusban a királyfi a sárkányok legyőzése után elindul tüzet keresni. Találkozik Éjféllel és Hajnallal. Megkötözi őket, hogy meg ne virradjon. Miután tüzet talál, Éjfélt és Hajnalt útjára bocsátja.
A Balszerencse történeteit a nemzetközi mesekatalógus AaTh 735, 735A számokon tartja nyilván. A magyar változatokban a Balszerencsét inkább Nyomornak, Bajnak, Szükségnek, Szegénységnek nevezik. Az ember a saját szegénysége okát a Balszerencse perszonifikálásával magyarázta, vagyis azzal, hogy a Balszerencse valamelyik említett lovagja „hozzá szegődött”, „a nyakán ül”, nem hagyja, hogy megszabaduljon tőle.
A Nyomorúság (BN 332 I*) – egy Csongrád megyei mesében – béka alakjában a gazdag 96emberhez kerül, aki elszegényedik. Szegedi népmesében viszont a Szegénység ősz öregember alakjában tűnik föl; amelyik családot az öreg meglátogatja, az elszegényedik (Kálmány 1914a: 498). Ramocsaházi mesében a szegény ember ráveszi a nyakán ülő Bajt, hogy bújjon a butykosba. A butykost lezárja és a tóba hajítja. Utána meggazdagszik. Egy gazdag ember a butykost megtalálja és kinyitja. A Baj a nyakára ül és tönkreteszi őt. Vajkai népmesében az ember nagyobb összeget félretesz az előre nem látható szükség céljaira. Az asszony ezt odaajándékozza egy szükséget szenvedő koldusnak, azt hívén, hogy ő a Szükség (BN 1541).
A Balszerencse ellenpárja a Szerencse. A Szerencse és Áldás (AaTh 945) együtt jár-kél. Azon vitatkoznak, hogy melyikük hatalmasabb, melyikük tud a szegény emberen segíteni. Több változatban is egy seprűkötőt szemelnek ki. Áldás akármennyire támogatja a seprűkötőt, az mindig szegény marad. Ugyanakkor Szerencse egyetlen krajcárjától a seprűkötő gazdag emberré válik.
A két vándor: Igazság és Hamisság (AaTh 613) ugyancsak elválaszthatatlanok egymástól. Fogadnak, hogy melyikük ér többet. Útközben előbb az Igazság elemózsiáját fogyasztják el. Miután ez elfogy, a Hamisság csak úgy ad enni az Igazságnak, ha engedi kiszúrni a szemét, levágni a karját. Végül magára hagyja. Az Igazság kihallgatja a madarak (vagy ördögök) beszélgetését, melyből megtudja, hogyan nyerheti vissza egészségét, s hogyan gazdagodhat meg. A Hamisság hasonló szerencsében akar részesülni, de rajtaveszt (György 1934: 140).
Az allegorikus, elképzelt alakok közül legismertebbek a perszonifikált betegségek. Az ősi betegségdémonokban való hit nem szűnt meg a kereszténység elterjedésével. A középkori felfogás szerint a kolerát például a „fekete lovas” terjeszti, aki hegyen-völgyön, településeken keresztül vágtatva, nyilaival lövöldözte be az emberekbe a betegséget. A 16. században a pestist bűneink miatt ránk mért istenverésnek írják, amelyet az Isten szerteszét küldött (Szendrey Zs. 1937b: 66). A különböző betegségdémonokat a keresztény vallásban az ördög egyesíti. Az ördög belebújik az emberbe (szólás: „Az ördög bújjon beléd!”), azért, hogy betegséget (főleg epilepsziát vagy őrültséget) okozzon. A középkorban az ördögűzés (exorcizmus) egyházi eljárás volt. A betegségdémonok a magyarságnál hiedelemmondákból ismertek.
Nyírvasváriban megjelent egy fekete ember, a Pestis, akit át kellett vinni a szomszédos községbe. A Pestis hol könnyű, hol meg nehéz (vö. AaTh 768). Másnap Császáriban egész nap harangoztak. „Mert ahun ű benéz az ablakon, ott mindenkinek meg kell halni. Úgy, hogy csak imitt-amott maradtak Császáriban. Onnan vitték el a Pestist Fábiánházára. Vasváriba senki sem halt meg. Azt is mondta: Legyetek nyugodtok, mert a községetekbe nem lesz semmi baj!” (Erdész 1970: 116).
Egy kállósemjéni mesében két Hideglelős találkozik. Elhatározzák, hogy egy esztendőre egyikük grófba, másikuk vadászba bújik, mert azok jó ételeken élnek. A vadász ezt hallja. Midőn hazamegy, az első kanál ételt a puskájába tölti és ledugaszolja. A fegyver egy esztendeig a falra akasztva izgett-mozgott. Midőn letelt az év, a vadász fogta a puskáját és belelőtt a vízbe. Újra találkozik a két Hideglelős. A vadász „vendége” kesereg, mert soványnak maradt (Erdész 1970: 117). Ebben a történetben a Hideglelős, a hideglelés perszonifikált démona már láthatatlan szellem. Akibe „belebújik”, az megbetegszik. A vadász, aki túljárt a Hideglelős eszén, igen hasonlít a népmeséinkben szereplő obsitos katonához, aki hosszú éveken át zsákban tartja a Halált, minek következtében senki sem tud eltávozni az élők sorából (AaTh 330B, 331).
97A Guta ugyancsak veszedelmes betegségdémon, mert akit megüt, az élete végéig nyomorék marad. A néphit szerint a kömörői kőhíd alatt lakott a Guta. A németek 1944-ben felrobbantották ezt a hidat, s mint mondják, gutaütés azóta nem fordult elő a környéken.
Több népmesében és hiedelemmondában megtalálhatjuk még a perszonifikált betegségekben való hit maradványait, főleg az ördög vagy a halál személyéhez kapcsoltan. Az ősi betegségdémonok napjainkra megszelídültek, és mulatságos hősökként élnek a népmeséinkben.
