TÁNCILLEM

Teljes szövegű keresés

TÁNCILLEM
A leányok táncbamenetelét az illendőség helyi törvényei szabályozták. Hogy miként és kivel menjen el a leány a táncba, azt a mulatság jellege, típusa is megszabta. Más volt a módja, ha játszóra vagy vasárnap délutáni táncra ment el, vagy ha estétől reggelig tartó bálon vett részt. A délutáni táncokra rendszerint csoportosan, bandákban mentek, s itt persze mint nézők, lesők a szülők is gyakran megjelentek. A bálokba vagy rendezettebb szabad táncokra az anya általában elkísérte a leányát. Sok helyen a leány egyedül is elmehetett, vagy a kikérő legény kísérte el. A polgári erkölcs követelményeinek megfelelően a parasztság körében a táncba kísérés nem volt mindenütt kötelező, de általánossá vált. A kikérést személyesen vagy üzenettel bonyolították le a legények. A kikérés régi formáira utalnak egyik elterjedt balladánk, a „Halálra táncoltatott leány” változatai. Ebben is személyesen vagy üzenettel hívja meg a leányt a bálba, „egy pár táncra” vagy lakodalomba a legény, a legények, illetve a vőlegény képében megjelenő ördög.
A bálra, táncra a legények, leányok egyaránt felkészültek. Öltözetüket a helyi táncillem szabályozta, s ehhez mindenki alkalmazkodott. Azon a vidéken, ahol színes népviselet élt, a leányok általában nem a nagyünnepi viseletet vették fel, hanem egyszerűbb, dísztelenebb, de azért a hétköznapitól eltérő ünnepi ruhát. (Gondoljunk arra, hogy a lakodalmak alkalmával a vacsorára és a táncra is rendszerint át szoktak öltözni!) Vidékenként külön kialakult táncviseleteket ismerünk. A századforduló idején egyébként még gyakori volt, hogy a leányok mezítláb táncoltak. A férfiak az évszaknak megfelelő ünnepi öltözetben jelentek meg, fejükön süveggel, sapkával vagy kalappal, amelyet rendszerint tollal, bokrétával vagy virággal díszítettek, és azt – kevés kivételtől eltekintve – baloldalt hordták. A tavaszi sorozás után a virágot a szalagos kalap váltotta fel, mely gyakran a bokáig ért. Egyes vidékeken a kalap viselését a tánciskolák és a polgári bálok hatására elhagyták. Ismeretes, hogy a fejfedőnek milyen nagy szerepe volt a magyar néptáncban. (A kalap vagy süveg érintése, félrevágása, előre- vagy hátratolása.) A történeti források szerint a nemesek is süvegfeltéve táncoltak.
A csizmán – mert táncra igyekezett mindenki azt felvenni – a századfordulóig elmaradhatatlan volt a táncsarkantyú, melynek különböző változatai voltak. A felerősítés módja alapján két típusát különböztetjük meg: az egyiket menetes csavarral ráerősítették, rászögezték a csizma sarkára, a hajlított sarokvasból állott ki a sokszor duplázott acél sarkantyútaréj, csavarra is járt, hogy ki lehessen venni. Ezt egyes vidékeken nagyságáról, formájáról nagy taréjú, zabszem, derelyemetsző sarkantyúnak is nevezték. Kriza János idézi a Vadrózsákban Tiboldi István unitárius tanító levelét, melyben a székelyföldi Nyikó vidékéről (Szent-Miklós) írja: „Volt hellyel-hellyel olyan legény is az időben, a ki 233féltallér nagyságu duplázott aczélsarkantyu taréjjal jelent meg a tánczvigalomban, hogy annál nagyobb csengést pengést idézhessen elé” (Kriza 1863: 543). E megfigyelés a múlt század első felére utal. Korábbi időkből (1793) származik Gvadányi József Rontó Pál c. elbeszélő költeményének verbuváló jelenetében a taréjos sarkantyú jellemzése:
Egyszer a csapszékből mi nagy muzsikával
Kimentünk, táncoltunk kegyetlen lármával,
Szórta szánk a ritmust, kardunkat csörtettük,
Nagy tarés sarkantyúnk börgettük, csörgettük.
(idézi Pesovár E. 1972: 65–66)
A másik, az ún. felkötős sarkantyú – ugyanis szíjjal kötötték fel – külső oldalán volt egy-két duplázott acélzörgő (pengő, pille), amelyet ezért zörgős-csörgős sarkantyúnak neveztek. Míg az első típus a lovas ember kellékéből alakult ki, addig a másodikat kimondottan tánchoz készítették. A táncsarkantyú zörgését gyakran a csizmára vert vastagabb patkó összeütésével és a rajta való dobogással erősítették. Ismerték még a patkós sarkantyút is (pl. Felsőtárkányon), amelyet a csizmák magas sarka alá helyeztek. A patkó két vége felhajlott, és ide zörgő karikákat, pillengőket tettek. Ritkán előfordult, hogy a nők is hordtak a csizmájukon csörgőt (pl. Bagon), amelyet a talp és a sarok közti hajlatban helyeztek el.
A táncsarkantyú a tánc ritmikai, hangulati, zenei fokozására szolgált, erősítette a zenei kíséretet és a dallamosságot. Használatának lényege az volt, hogy a táncos jól ki tudja verni, pengetni a nóta ritmusát. Történeti forrásaink a 18. századtól kezdve említik a sarkantyú táncbéli szerepét mint a magyar tánc (verbunk) elmaradhatatlan eszközét. Egy német katonatiszt 1792-ben a „magyar nemzeti tánc”-ról a következőket írta: „Mármost olyan népre, mely a lovaglásban találja megszokott életmódját, vall a magyar tánc is. A táncosnak ennél szükségkép sarkantyúsnak kell lenni. A sarkantyúk összeverése ugyanis lényeges része a magyar táncnak. Sarkantyú nélkül táncolva a magyar tánc elvesztené egész erejét. Mert ezt a sarkantyúk pengésétől kapja, melyet a táncos a zene ütemével ügyesen tud egyesíteni” (idézi Réthei Prikkel 1924: 287).
A szájhagyomány szerint a századforduló idején kezdték már tiltani a táncsarkantyú viselését, mivel a táncok forgatagában a ruhákat szaggatta. Némely helyen legtovább a táncrendezők, táncvezetők, nevesebb táncosok, rátartibb legények (sarkantyús legények) és lakodalmas vőfélyek jelentek meg táncsarkantyúban. Használata befolyásolta a táncolás módját, gyakran mozdulatformáló szerepe lehetett. Említsük meg az ún. sarkantyús táncokat, például azok hatoztató motívumát (Hegyköz, Bodrogköz) vagy a bokázók változatait.
A táncmulatságot a legények kezdték, rendszerint a tánchely közepén állottak, énekeltek vagy táncoltak. Az általánosan elterjedt szokás szerint a legények csoportosan, általában karéjban táncoltak. Ilyenkor a verbunknak megfelelő táncot (szólóban vagy csoportosan), a legényes vagy az ugrós változatait járták egyes vidékek hagyományainak megfelelően. Ezután következett a páros tánc, amelyet a táncra kérés vezetett be. A leányok nem a tánchelyen (helyiség, udvar), hanem azon kívül helyezkedtek el, s az udvarban tartózkodtak, vagy az utcán csoportosultak. Amennyiben zárt tánchelyiségben 234voltak, a fal mellett sorakoztak. A legények megbízottai, így a táncrendezők közül valaki kikiáltott a leányok gyülekezőhelyére, hogy melyik leány menjen be, esetleg a legények személyesen kérték fel a leányt. A megszólítás mellett általános volt a kézzel, fejjel, szemvillanással való intés, jelzés, amely gyakran félreértésre adott alkalmat. Ugyanis, ha nem az a leány jött a hívásra, akire a legény gondolt, kezével, mutatóujjával integetve visszautasította, és az szégyenkezve mehetett vissza a helyére. A Mezőségen végzett megfigyelések szerint, ha a leány a legény mellett volt, akkor intés helyett csak a kezét fogta meg. A szégyenlősebbeket egyszerűen magukhoz rántották, és úgy kezdték meg a táncot.
A táncra kérés általános formái mellett régebbinek látszik a táncba húzás, vagy a kendővel való táncba hívás szokása. A Dél-Alföldön (pl. Tápén) egy legény összeszedte a leányok zsebkendőjét, és azok követték őt, vagy pedig összefogta a kendőket, és úgy vezette, húzta őket a tánchelyre. A legények kivetett kendőjébe vagy zsebkendőibe kapaszkodó lányok behúzása volt az egyik változata a zsebkendős tánckérésnek. A Duna mentén (pl. Bogyiszlón) egy gyermek több legény megbízásából a gyülekezőhelyen összeszedte a leányokat, és keszkenőjüknél fogva vezette őket a kocsmába. Történeti forrásainkban gyakran előfordul a „táncba ragadni”, „táncba vonni” kifejezés. Czuczor Gergely írja például 1843-ban a falusi lakodalmi táncok jellemzésével kapcsolatosan, hogy a verbunk (lassú és cifrája) után „következik a friss, s ki-ki a szegletekben álló menyecske- és leánycsoportokból társnét ragad…”.
Amennyiben a leányok körben táncoltak (karéj, karikázó, futó stb.), akkor onnan szólították, illetve húzták ki a választott párt. A félreértések elkerülése végett a legény gyakran előre szólt a kiszemelt leánynak. A Rábaközben és Erdélyben ismert egy régi közép-európai tánckezdő formula, amikor is a férfi a nőt a karja alatt megforgatja. Válaszúton, amikor a leány a táncba hívás után a legény elé ért, egyet fordult a sarkán, összefogództak és úgy kezdtek táncolni. Népi vélemények szerint azért kezdték el így a táncot, hogy a legény megbizonyosodjon a leány tánctudásáról.
A meghajlással való táncra kérés rövid múltra tekint vissza, a tánciskolák és a polgári szokások hatására terjedt el.
Először mindenki azzal táncolt, akinek udvarolt, illetve akit meghívott és beváltott (belépődíj) a táncba, utána rendszerint a rokon, szomszéd lányok következtek – s így tovább, a kialakult helyi szokásrend szerint. Asszonyokat általában csak a férjük engedélyével lehetett táncra kérni. Házasember nyugodtan táncolhatott a lányokkal, sőt ha az illető jó táncos volt, szívesen is táncoltak vele. A leköszönés után a leányok visszamentek a helyükre, például kifutottak az utcára vagy a fal mellé állottak, esetleg körbe állva daloltak, táncoltak. Viszonyuktól függően a párok esetleg egy darabig együtt is maradtak. A leköszönés formáját is a hagyományos táncillem szabályozta. Rendszerint a legény megszorította a leányt, sokszor olyan erősen, hogy kissé meg is emelte. A leány megköszönte a táncot, a legény viszont egészségére kívánta. „Használjék” – mondták gyakran, miközben a leány tenyerébe csaptak.
Egy táncot (nóta, egy pár, egy darab) ugyanazzal a lánnyal táncolt végig a legény. A tánc közbeni lekérést a múltban nem ismerték, és csak az utóbbi évtizedekben alakult ki. Esetleg jó barátok cseréltek párt. Szatmárban például kialakult a párcserének olyan formája, hogy a csárdás friss részét két pár összekapaszkodva (körcsárdás) kör alakban járta, miután a páros újra kialakult, leányt cseréltek, és úgy folytatták a táncot.
A táncillemmel kapcsolatos szokásokban is tükröződött a nők múltbeli társadalmi 235helyzete, alárendeltsége. Kezdeményezési lehetőségük nem volt. Amennyiben megsértették a hagyományos illemet, a legények bosszút állhattak. Ha egy leány visszautasította a felkérést, de ugyanabban a táncban más legénnyel elment táncolni, vagy viselkedésével kihívta a legények haragját, alkalomadtán megszégyenítették. Ilyenkor a sértett legény összebeszélt barátaival. Rábeszélte társait, hogy azok se vigyék táncba, vagy kerített egy seprűt és amint tehette, a leány markába nyomta jelképesen, hogy táncoljon azzal. Előfordult az is, hogy egymás után felkérték a leányt, majd kellő pillanatban faképnél hagyták – és szégyenszemre távozhatott haza. Kitáncoltatásnak nevezték a leány megbüntetésének azt a módját, hogy valamelyik legény felkérte a sértést elkövető leányt, lassan az ajtó felé táncolt, majd hirtelen félreugrott, és a leány kipenderedett. A másik változat a kimuzsikálás. Jelzett időpontban a zenészek körülvették a leányt, és a Rákóczi-induló vagy más mars dallamának muzsikálása közben a legények a kijárathoz szorították. Itt a kezébe söprűt nyomtak, vagy kilökték az ajtón. Gyakran kézen fogva kivezették a tánchelyiségből a zene hangjára. Ritkán várta be a leány, inkább elszaladt szégyenében. Nem végződött persze simán a dolog, ha jelen volt valaki a legények közül, aki védelmére kelt. A kitáncoltatás fogalmát gyakran csak körülírással fejezték ki, például „kibabráltak vele”, „kiküldik a táncból”. Tyukodon, ha valamelyik legény izgága volt, azt kitessékelték, nótát húzattak neki, marsot, és még a pénzét is visszaadták.
A táncillem szabályozta a résztvevők magatartásának és viselkedésének a rendjét. A nézők, az ún. lesők (szülők, rokonok, ismerősök) figyelemmel kísérték a táncalkalmak lefolyását, jelenlétükkel befolyásolták is a fiatalság tánc közbeni magatartását. Figyelemmel kísérték általában a fiatalok egymás közötti viszonyát – hogy ki kivel táncol – és a táncolás módját is. Egy-egy közösségben kialakultak a táncolás szabályai, megszólták, aki ezeket megsértette. Az általános ízlés például az volt, hogy a táncot egy helyben el kell tudni járni. Tyukodon az édesapa így tanította a fiát: „úgy fordulj meg nekem egy körben egy helyen”, mert mint mondták, „volt olyan, ki bejárta az egész tánctermet”. Ilyenkor kinevették az illetőt, hogy a tánchely kicsi számára. A szatmáriak jellegzetes mozdulata a hátravágós, egyezve vagy kettőztetve. Azt tartották igazi hátravágósnak, ha egy földre helyezett pénz helyén eljárják. Egymás figuráit megnézték, és véleményt mondtak róla.
Lőrincrévén azt tartották jó táncosnak, aki ritmusosan dallamra kezdett, és nem dőlt el a forgás végén. A legény a leányt úgy vezette, hogy az szép egyenletesen forgott körülötte, nem rángatta a fejét, nem hullámzott a mozgása, egyenes tartása volt. Ügyesen füttyögött (az ujjával pattintgatott), a jobb kezét szépen tartotta. Egy kicsit jókedvűnek kellett mutatkoznia. Az volt a jó táncos leány, akit forgatás közben a legény nem tudott felvenni (azaz megemelni), s érezte azt, hogy miként akarják vezetni. Kedves, szép mozgással és egyenes testtartással kellett táncolnia a leánynak is.
A jó táncosok legszívesebben a zenészek előtt táncoltak, és azt a helyet igyekeztek elfoglalni. Az ebből származó lökdösődésekből verekedések is származhattak. Egyes erdélyi falvakban kialakult olyan rend, hogy bizonyos táncoknál páronként sorba álltak, vagy lassú mozgással táncoltak, miközben várakoztak arra, hogy a zenészek elé kerüljenek és ott kitáncolják magukat. Miután egy pár kitáncolta magát, hátrahúzódott és ott folytatta, közben újabb pár került a zenészek elé. Ilyen jelenség figyelhető meg gyakran a széki táncházakban a csárdás, vagy Gyimesen az ún. sebes magyaros táncolása alkalmával. Az utóbbiban szintén páronként lépnek a zenészek elé, s itt a legény a leány balján, jobb kezével a nő vállára támaszkodva figurázik, azaz ropogtat. A leány a legény jobb 236oldalán leeresztett jobb kézzel várja ki a férfi figurázását, de ha ügyes táncos, ő is ropogtat.
Mint már említettük, a múltban a tánc közbeni lekérés nem volt szokásos. Ez csak a polgári bálok hatására jött létre, főleg ott, ahol már táncmesterek is tanítottak. Ha tánc közben nem vették el a leányt a legénytől, akkor az az új divatnak megfelelően visszakísérte oda, ahonnan eredetileg felkérte. Eléggé elterjedt szokás volt Erdélyben és más magyar vidékeken is (pl. Szatmárban) a táncélet olyan kifinomult mozzanata, hogy az idegen legénynek a kezesek vagy bálgazdák táncost vittek. Először táncoltak egyet a vendég előtt, hogy az meggyőződjön a kiválasztott leány tánctudásáról, majd úgy adták át neki. Ha csoportosan érkeztek más faluból legények, akkor azokat a helybeliek (rendezők) közül valaki fogadta, és táncost adott számukra. Az idegen lányoknak is – a lehetőség szerint – szereztek táncost.
Egyes vidékeken – különösen ott, ahol a legényszervezetek élete még eleven volt – a falu egyik tánchelyiségében mulató legények nem látogathatták a másikat, és csak akkor vehettek részt egy másik közösség mulatságán, ha a rendezőbizottság megengedte. Szigetközben a legények több csoportban (gazdalegények, zsellérlegények, iparosok) kocsmánként tartották meg a táncokat. A legények át-átnéztek az egyik kocsmából a másikba, de csak egy-két nótát táncolhattak, mivel ott céht (a legénymulatságokra befizetett összeg) nem fizettek. Ha az illemet megsértették, azaz tovább táncoltak a megengedettnél, akkor az első legény felszólította az idegen legényt, hogy fizesse be a céht. Ilyenkor gyakran nézeteltérésekre került sor. Széken más szegbeli legény csak akkor állhatott be a táncba, ha azt a kezesek jóváhagyták, leányt vittek neki, vagy felszólította valamelyik barátja, hogy álljon be a legényes táncba (tempóba).
A leány a bálban szerényen viselkedett, tánc közben keveset beszélt, s amennyiben nem beszélgetett, a legényre sem nézett. Tánc közben rendszerint zsebkendőt tartott, ezzel fogta meg gyakran a legény vállát, törölgette meg az arcát, sokszor a legényét is. A tánc közbeni viselkedést természetesen az egyének különböző vérmérséklete is szabályozta. A legények között voltak, akik hevesen kezdték el a táncot, és ezt – amennyiben bírták – igyekeztek tartani és fokozni. Ők általában könnyen akadtak partnerre. A nyugodtabb vérű leányok nem adták át magukat annyira a legények heves táncmérsékletének, a szilaj páros tánc nem felelt meg a természetüknek. A tánc közbeni magatartást meghatározta az, hogy kivel, milyen körülmények között, mikor illik táncolni.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages