TÁNCREND

Teljes szövegű keresés

TÁNCREND
A táncot a múltban szigorú táncrend szabályozta. Ezen azt értjük, hogy a táncok szabályosan egymás után, ciklusban következtek, amelyet folyamatosan, de esetleg kisebb megszakításokkal, két szünet között jártak. Tehát különböző tempójú és ritmikájú zenékre járt táncok sorát jelentette, amely feltehetően a 16–17. századi táncfüzér, illetve a tánczene proporciós gyakorlatában gyökeredzett. Egyes vidékeken, például Erdélyben (Közép-Erdély, Marosszék, Nyárád mente) a táncciklus változatos formáit ismerték. Általában többé-kevésbé mindenütt visszaidézhető, még ott is, ahol már régóta megbomlott a hagyományos rend. Az első háború előtt a falusi táncrendek még a hagyományos formákat őrizték. A táncrendek alapszkémáját egy-egy korszakban különböző divattáncok színesítették. A táncrendet a nép vidékenként különböző elnevezésekkel tartotta számon: egy pár, egy nóta, egy darab, turnus, szakasztás. A pár kifejezés csak 240Közép-Erdélyben ismeretes, és ott a táncciklusnak egy partnerrel való végigtáncolásával magyarázzák az elnevezés eredetét.
A táncrend általános jellemzője az volt, hogy férfitánccal kezdődött. Ezt rendszerint csoportosan járták, és ebből alakult ki a páros tánc, amelyet gyakran a férfitánc zenéjére folytattak. Éppen ezért gyakoriak voltak az olyan vidékek, ahol a férfitánc nevével (pl. verbunk) jelölték az azonos tempóban járt páros táncot is. Ahol a csárdásnak megfelelő lassú páros táncot az utóbbi időkben verbunknak nevezték, ott korábban általában a szolisztikus változatát is ismerték. Ezt bizonyítja például a nyugati palócok emlékanyaga (Nógrád m., Galga-vidék), ahol még az első világháború előtt általános volt a férfiak verbunkolása, de a század eleje óta párhuzamosan járták már az azonos tempójú, lassú páros táncot is. Ugyanis korábban a férfiak szólóját rögtön friss csárdás (sebes, gyors csárdás) követte, amely gyakran valamelyik jellegzetes mozgásáról kapta az elnevezését: forgós, bukós, kukorgós stb. A táncnak ez a felépítése a magyar nyelvterület más részein is így jelentkezett a múltban. A Duna mentén például Madocsán szintén őrzi a népi emlékezet a friss csárdás előtti szólóban való tánckezdést. Ugyancsak erre a jelenségre utal a Sárközben vagy a Mátyusföldön is sokszor a lassú csárdás jelölésére használt verbunk elnevezés. A férfitáncok elmaradásával egyes vidékeken a női körtáncok töltötték be a nyitótánc szerepét.
A nyugati táncdialektus területén az általános érvényű táncrend a múlt század végén, 20. század elején a következő volt: férfitánc és friss csárdás vagy lassú és friss páros, amelyet férfiszóló nyitott meg. Ezeket követhette az ugrós és a különböző, már ismert polgári társastánc, amelyek közül legnépszerűbbek a polkafélék és a valcer voltak. Az is megfigyelhető volt, hogy a lassú dallamának a lehúzása után – amely egyébként mindig a táncciklus nagyobb részét tette ki – külön egységként jelentkezett a rövidebb friss. A Mezőföldön „Húzd keresztül!” kiáltásra tértek át a zenészek a lassú csárdásról a frissre. Itt egyébként a „lassú”-t és a „friss”-et, bár a táncrendben mindig egymás után következtek, a múltban külön táncként tartották számon. A csárdás elnevezés általános használata későbbi fejlemény.
Vannak olyan vidékeink, éppen a Dunántúlon (pl. Somogy), ahol a népi emlékezetnek nincs tudomása a lassú csárdás tempójának megfelelő férfitáncról, tehát a 18. század végétől kialakult és országosan elterjedt történeti verbunkról. Ebben az esetben feltehető, hogy az a tánctípus nem tudott itt kialakulni, vagy a reformkorban virágzásnak induló új stílust visszaszorította a régebbi táncréteg (ugrósfajták), amelyet az itt különösen jelentős szerepet betöltő pásztorság körében ismertek. Valószínű, hogy bizonyos mértékig az ugrós töltötte be a nyitótánc szerepét. Az ugrós típusú táncokat ugyanis gyakran verbunknak nevezték. A megfigyelések viszont sokszor azt bizonyítják, hogy az ugrós része volt a tánc rendjének, és a mulatságokat sokszor azzal zárták le. Így például Kalocsa vidékén, az első világháború előtt, általános szokás volt, hogy a mulatság kezdete előtt eltáncolták az ugrós ottani változatát, a marsot. A táncok szünetében is marsoltak, és a mulatság végén kimarsoltatták magukat a legények. A hangulat tetőfokán az asszonyok és leányok is marsoltak a férfiakkal együtt (páros mars).
A már említettekhez hasonló jelenségekkel találkozhatunk a keleti palócok (barkók), az északkeleti Felvidék táncrendjében is. A férfitánc elnevezése gyakran átvándorolt a páros tánc jelölésére is. Ilyenek például a vasvári verbunk, a sarkantyús verbunkok stb. Ezeket általában egy gyorsabb tempójú páros tánccal fejezték be. Úgy tűnik, hogy a lassú csárdás ezeken a vidékeken másodlagos jellegű. Az északkeleti Felvidék néhány falujában 241ma sem ismernek kétféle tempójú csárdást. Esetleg bizonyos gyorsulás figyelhető meg egytempójú táncon belül. A lassú és friss páros tánc határozott különválását és elterjedését az ország középpontjából kisugárzó reformkori csárdásdivat és a tánciskolák hatása hozhatta létre.
Ugyanezek a megállapítások vonatkoznak a Szatmár vidéki ún. magyar verbunkokra is, ahol ugyanarra a lassú tempójú zenére párosan is táncoltak, és azt rendszerint szintén egy friss rész zárta le. Itt viszont régóta ismert – mint az egész Alföldön – a csárdás kétrészes tagozódása, sőt, bizonyos vidékeken a hármas tagozódás emlékét is megőrizték, például a Dél-Nyírségben vagy a szatmári Erdőháton (csendes, csárdás, ugrós; lassú, sebes, ugrós). A három rész tempója rendszerint folyamatosan és fokozatosan alakult, gyorsult. A tempóváltozás nem minden esetben kapcsolódott következetesen a dallamváltoztatásokhoz. A friss részekhez ugyan alkalmaztak sajátos, csak gyors csárdásra használható dallamokat. Gyakori ezen a vidéken az a megállapítás, hogy „három nóta egy tánc”. Ilyen hármas felépítésű a rekonstruált kállai kettős zenéje is. A lassú páros előtti figurázás Északkelet-Magyarországon a közelmúltban még előfordult, az utóbbi években főleg csapásoló mozdulatokra szorítkozott. Itt és az Alföldön a kialakult táncrendhez alkalomszerűen – különösen az ünnepélyes bálokon – polgári társastáncok is kapcsolódhattak.
A hármas tagolódással kapcsolatosan megemlítjük a már 17. század vége óta gyakran idézett mondást: „Három a tánc.” Ennek értelmezése kapcsán többféle felfogás alakult ki. Réthei Prikkel szerint az egyik legrégibb ismert táncszó, amelyet a közbeszédben használt egyéb jelentései mellett (pl. „Három a magyar igazság”) a tánc ismétlésével, illetve folytatásával kapcsolatos „hogy volt!” felkiáltás megfelelője. A népi gyakorlatból számos olyan megnyilvánulást ismerünk, amikor a hangulat fokozását, illetve a táncciklus hosszabbítását bizonyos felkiáltásokkal serkentették. Ilyenek például Szatmárban a friss ismétlését követő megnyilvánulások: „volt még benne”, és gyakran hozzátették: „legalább annyit, mint egy nyúlfark”, vagy „egy kuti volt”, „fordulásba esett”. Ismétlés esetén a táncciklus egy toldalékkal bővült, amelyet a Dél-Nyírségben úgy fejeztek ki, hogy „egy saroglyát” kapott. A Dél-Alföldön (pl. Tápén) a táncciklus az utóbbi években két nótából állott, a lassúból és a frissből. (Korábban itt is volt tánckezdő férfitánc.) A friss megismétlését a következőképpen kérték a hangászoktól: „Hogy volt!” „Újra kérjük még!”, „Farka maradt a táncnak!”, „Fennmaradt a jobb lábom!” A második frisset itt is farkának nevezték. Ha a frisset megismételték, akkor „három nótát muzsikáltak egyvégtében”.
A másik felfogás a „három a tánc” mondással kapcsolatban az (Czuczor–Fogarasi és Erdélyi János), hogy a magyar tánc lényegében három részre tagozódik: az első része lassú, a második élénkebb (cifra) és a harmadik friss. Sokan mások is a múlt század második felében a báli tudósításokkal kapcsolatosan a fenti értelemben táncnévként használták (pl. Honművész, 1840, Regélő Pesti Divatlap, 1844), Czuczor Gergely a lassú jellemzésénél a lépő, sétáló, lejtő mozdulatokat, a cifrájában pedig a szökkenő-ugró sajátosságokat hangsúlyozza. Külön táncrészként említi a frisset, amelyet rendszerint párosan, nővel járták. A zeneszerzőknek, az úrias körökben játszó cigányoknak felrója, hogy a lassú cifráját már nem játsszák: ,,…holott azelőtt soha nem húztak lassút, melynek nem lett volna (ti. cifrája – P. F.) s e kettőt válogatták; most pedig a lassút ásítozásig húzzák s rá tüstént a legfrisebbet kezdik és így a régi szokás és közmondás ellenére csak kettő, nem három a táncz, mert ez csak akkor van meg, ha eleje lassú, 242közepe cifra, utólja friss” (Czuczor 1843). Számos más tudósítás és leírás említi a 19. század folyamán e mondással kapcsolatosan a magyar tánc hármas tagozódását. Emeljük ki ezek közül Arany János Öldöklő angyal c. költeménytöredékének szemléletes táncjellemzését.
A történeti forrásainkban következetesen visszatérő mondás, hogy „három a tánc”, már a Vásárhelyi-daloskönyvben (1670 körül) is olvasható:
Erre is gazda rávigyázz,
Ifjakat mikor táncba látsz,
Akkoron vigan azt kiáltsd
Hegedüs, három most a táncz.
(idézi Pesovár E. 1972: 50)
Apor Péter több alkalommal utal Methamorphosis Transsylvaniae (1736, verses kidolgozása: 1739) c. művében a felkiáltásra. „A vendégségről és ebédről és vacsoráról” szóló harmadik fejezetben írja: „Asztaltól felkelvén vagy még asztalhoz ülvén is készen volt az hegedű és duda, ottan-ottan a furulya és czimbalom is; aztán tánczolni kezdettek, nem ugrándoztak kecskemódon, mint most, hanem szép halkkal járták, gyakorta kiáltván: három a táncz” (Apor 1972: 20). A kilencedik fejezetben, amelyben a régi erdélyiek lakodalmait és házasságait ismerteti, többször visszatér a jellemzésnél, hogy a násznép egyes tagjai hármat táncoltak. Amikor a vőlegény főgazdája az ún. előköszöntőket a leányos házhoz előreküldötte, megjegyzi: „Akkor a gazda vagy egy nagy selleg, vagy pohár, vagy fazék bort az előköszöntőkre köszönt, azt azoknak előbb meg kell innya, aztán tánczot osztottanak nékik és hármat tánczoltatnak…” (Apor 1972: 53). Ugyancsak az asztalbontás utáni táncosztással és a menyasszonyfektető tánccal kapcsolatosan ismételten említi: „Mikor ezek hármat tánczoltanak volna…” és „Mikor a harmadik tánczot járták volna…” (Apor 1972: 57, 58).
Apor Péter tudósítása alapján is e mondás kétféleképpen értelmezhető. A biztató felkiáltás mellett feltehetően bizonyos táncszakaszokra és tempógyorsulásra is utalhatott. Egyébként a történeti források a századok folyamán mindkét értelmezést megerősítik. A régi megfigyelések tehát gyakran említik a tánc tempóváltása alapján felépülő háromrészes tagolódást, de a lassú és friss ellentétpárról, tehát a kétrészes felépítésről általában mindig megemlékeznek. A kétrészes táncok esetében is rendszerint a friss részt a nővel járt páros tánchoz kapcsolják. Kiragadva említsünk meg ezek közül egy, a múlt század közepéről származó leírást, amelyben Vahot Imre az alföldi nép táncaival kapcsolatosan a korabeli táncrend vázára utal: „Mikor a legények többen, de leány nélkül lejtenek együtt, akkor leginkább a hősies szellemű toborzó járja, hatalmas kéz- és csizmaszár-csattogtatás s rivalgás kiséretében. … Mikor pedig nőkkel több pár tánczol együtt, akkor leginkább a szapora fris magyar járja, mely mellett legjobban lehet reszeriszálni, aprózni és czifrázni…” (Kubinyi–Vahot 1853–1854: I. 104). A táncrend általános képe a táncélet virágkorára vonatkozóan mind a történeti, mind a néphagyomány alapján világosan kirajzolódik. A régebbi évszázadok táncciklusairól, a táncok tempóbeli ellentétpárjairól a fennmaradt zenetörténeti emlékek, dallamfüzérek nyújtanak tájékoztatást. Apor Péter is a 17. századi Erdélyre vonatkozóan többféle táncról tesz említést. A „szép halkkal” járt tánc után – melyben kiáltották, hogy „három a táncz” – 243következett a lengyel változó, a lapockás tánc, az egeres ránc, a gyertyás tánc. A kor divatos táncai mindig jelen voltak a táncrendben, hosszabb időre be is épülhettek.
Hogy miként illeszkedtek be régebbi típusú táncaink (pl. az ugrósfélék, régi páros táncaink) a táncrendjeinkbe, arra vonatkozóan, Erdély néhány területének kivételével, ma már csak szórványos adataink vannak. A kevés emlékanyag alapján is megfigyelhettük, hogy bizonyos helyeken a régi típusú férfitáncok töltötték be a tánckezdés szerepét: a Dél-Dunántúlon, Kalocsa vidékén és a Dél-Alföldön (ugrós, oláhos, mars, induló stb.). Az utóbbi vidéken néhol a verbunk és az ugrós (oláhos) mint ciklusnyitó táncok párhuzamosan, egymás mellett fordultak elő. Ugyanezeknek rendszerint nővel járt páros változataik is megtalálhatók, és ezekről tudjuk, hogy itt-ott még a 20. század elején is szerepeltek a táncrendben. Az ugrós táncok (oláhos, oláh tánc, féloláhos, kondástánc) az említett területeken kívül szórványosan, bizonyos társadalmi rétegek körében (pl. pásztorok), már csak a táncrendből kiszorulva, bemutató táncként, de még a közelmúltban is éltek.
Az Alföld és Erdély átmeneti részein, az ún. Partium területén (pl. Szilágyságban) a férfitánc az alföldi ugrós (ún. oláhos) és az erdélyi legényes kontaminációja. Ezeknek páros változatait is ismerték, és a táncciklus elején vagy végén járták. A szilágysági Krasznán a gyors csárdás folytatásaként táncolták párosan, a tempót fokozva, és verbunknak, csűrdöngölőnek nevezték. Szolisztikus formáját ugyancsak ismerték. A hosszabbítást követelő kiáltásokra a zenészek ezt a részt ismételték meg.
Az erdélyi táncrend sajátos változatait őrizte meg és fejlesztette ki a feltehetően a reneszánsz korban gyökerező táncciklus gyakorlatának. A táncrendet színesítette az egymás mellett élő magyarok, románok, szászok tánckultúrája. A táncrend felépítése az egy településen élő vegyes lakosság (magyar–román) körében, de az egymás mellett lévő falvakban vagy vidékeken is másként formálódott. Az eltérések alakulása is figyelemmel kísérhető a megismert változatos tánckincs értékelésével. Lényegében ugyanazt a táncrendet őrizték meg, de különböző fejlődési fokon, fáziseltolódásokban.
Az erdélyi táncrend alapvető szkémája az, hogy a két-három-négy, esetleg több részből álló páros táncot kétrészes férfitánc vezeti be. A páros táncokra és férfitáncokra egyaránt a tempó sokrétűsége és a ritmikai, metrikai változatosság jellemző. A régebbi és újabb táncok ötvöződése során többféleképpen alakulhattak a ciklusok. Néhol a férfitánc, másutt a páros tánc bővült vagy rövidült egy-egy résszel. A különböző polgári társastáncok elnépiesedett fajtái szinte mindenütt kiegészítették a hagyományos táncrendet. Ilyenek például a hétlépés, a polkafélék, a keringő, a ceppel, a gólya stb.
A kalotaszegi táncrendben a táncélet virágkorában a legényes volt az ún. pár kezdőtánca. Ma már ritkábban kerül elő, s rendszerint csak virtuóz bemutató táncként szerepel. A legényes tánc közben a leányok körben sifiteltek, csoszogtak. Ezt követte a ma is kedvelt csárdás és szapora. A régi dallamok (hajnali nóták, keservesek, katonakísérők), amelyek ma még a lakodalmakban előkerülnek, arra utalnak, hogy korábban egy lassúbb páros táncot is ismerhettek. A legényes lassú táncpárja, amelyet a Mezőségen a magyarok körében is kedveltek és ritkának neveztek, az itt élő románok táncrendjében tölt be hasonló szerepet.
A Mezőség nyugati peremén (Kis-Szamos, Borsa völgye) a táncrendet ritka vagy lassú magyar (legényes) és sűrű magyar nyitotta meg. Ezeket nevezték együtt magyar táncnak. Egyes falvakban, például Válaszúton, ha valaki külön kérte, ezeket követte a verbunk. (A -os metrumú legényes motívumait járták a verbunk zenéjére.) Itt jegyezzük meg, hogy a verbunk egyes kalotaszegi falvakban, például Mérán is előfordult, bár dallamát 244itt leginkább lakodalmi kísérőnek használták. A férfitáncok alatt is, mint Kalotaszegen, a leányok összefogódzkodtak és forogtak. Az ún. „magyar tánc” után következett a ritka és a sűrű csárdás. Általában mindenütt, de különösen e vidéktől keletebbre (az igazi Mezőségen) még a közelmúltban is ismerték az aszimmetrikus ritmusú (5/8-os lüktetésű), szinte rubato előadású régi lassút, más néven akasztós vagy cigánytáncot, amelyet valaha énekszóval, kialakult rendben, körben állva jártak. A hármas tagozódású páros táncok sorrendje a következő volt: cigánytánc (lassú), páros ütemű csárdás (pl. „szásztánc”), mérsékelt tempójú friss (pl. „összerázás”, = 120–130). A táncciklusokban szereplő lassúbb táncok külön-külön a frissel is lezárulhattak. Másutt (pl. Visa, Feketelak, Vajdakamarás) járták az említett aszimmetrikus cigánytáncot vagy a lassúnak egy tempósabb változatát, majd ezt követte egy mérsékeltebb tempójú (ritka szökős, sebes vagy sűrű csárdás). Része volt a táncrendnek a múltban az itt-ott fennmaradt négyes vagy magyar, amelynek a zenéjére páros és férfitáncot is járhattak. A Mezőség keleti részén elterjedt egy mérsékelt tempójú ( = 80–110) forgatós páros tánc, amelyet korcsosnak neveztek el.
A táncrendet nyitó két különböző tempójú férfitánc (ritka és sűrű magyar, kurázsi, fogásolás stb.) rendszerint táncpárként kapcsolódott egymáshoz. A Mezőség északnyugati részén négyféle tempójú változatuk is előfordult (pl. Feketelakon): a kétféle lassú mellett ( = 76–90, = 136–168) a gyors legényest ( = 120–132) és a verbunkot ( = 140–180) is járták. Falvanként egyidejűleg különféleképpen alakulhatott a táncrend. Általában a dallamtípusok, a tempóbeli különbségek és a mozgáskincs különbségei adhatnak támpontot a sokszor azonos nevű táncfajták elkülönítéséhez. Sajátos és régies emlékeket őriz a széki táncrend: magyar (négyes), lassú, csárdás, porka és hétlépés. A szünetekben járt férfitáncokat itt tempónak nevezték. Először járták a sűrű, utána a ritka tempót, majd alkalmilag a verbunk is következett. A tempót a legények rendelték meg, és azt külön meg is fizették a cigánynak. A táncciklus, az ún. pár, általában két részből állott. Ezt nevezték félpárnak. Rendszerint a magyart járták a szünetig, és utána folytatták a többi tánccal. A legények az első tánchoz kiválasztott lánnyal járták végig az egész párt.
A félpár táncot Borbély Sándor is említi 1895-ben Aranyosszékről. Megkülönbözteti táncuk két szakaszát, a lassút és a sebeset, amelynek a férfitánc is része volt. A lassút a legények szólóban kezdték, 1-5 percig figuráztak benne, majd párosan táncolták 10 percig. A lassú után következett a sebes, amelynek egy részében a jó táncos legények szintén a cigány előtt figuráztak, s közben a leányok várakoztak. A sebes csárdást 8-10 percig járták, és ekkor vége volt az első félpárnak. A másik félpár táncot az előzőtől 5 percnyi szünet választotta el. Ugyanolyan sorrendben és módon táncolták végig, mint az előzőt. Ki-ki párjával folytatta, azzal, akivel a táncot elkezdte.
A Maros és Küküllő közén is táncpárt alkotott a kétféle legényes: szegényes vagy ritka pontozó (sűrű). A pontozó a pár elején volt. Ezt követte az öreges csárdás, a kissé gyorsabb csárdás, majd a friss. A Dicsőszentmárton melletti Küküllődombón a táncrend még a közelmúltban is a következőképpen épült fel: magyaros (pontozó) párostánc-formában, esetleg csoportosan, lassú csárdás, féloláhos, verbunk (nővel járt figurás páros tánc), szökő vagy zsíros. Járták egykor a ritka pontozót is az „ózdi viola” és a „szegényes” dallamára. A Felső-Maros vidékén a verbunk és a legényes nyitótáncként együtt fordult elő. Marosbogáton a verbunkot követte a legényes. A gyors tempójú lassú és friss mellett a korcsos vagy forgatós is része volt a tánc rendjének.
245A Székelyföldön a legváltozatosabb az ún. marosszéki táncrend (Székelyföld nyugati részén Maros-Torda m.). Itt a nyitótáncként szereplő ún. székely verbunkot rendszerint egy négyrészes párostánc-ciklus követte. Az első a sebes vagy magyar fordulós néven jelölt, közepes tempójú forgatós tánc volt ( = cca 100–120). Ezután következett a viszonylag gyors tempójú lassú (lassú fordulós, = cca 148–170), majd a mérsékelt tempójú korcsos ( = 80–100), végül a friss vagy cigánycsárdás ( = cca 148–152). Másutt (pl. Vajdaszentivány) egy közepes tempójú, legényesszerű dallamra járták a záró páros táncot ( = 116). A táncok tempójával, dallamtípusukkal, elnevezésükkel és előadásukkal kapcsolatos különbségek falvanként változtak (pl. Sárpatak, Vajdaszentivány).
Marosszéken a négy részre tagolódott páros tánc első szakasza, az ún. sebes (fordulós) emlékeztet a mezőségi pontozó-legényes típusú tánc tempójára és zenéjére ( = 120–130). Lényegében a tánccikluson belül is annak a helyén szerepelt. A kétrészes férfitánc kétféle tempójának (ritka, sűrű) megfelelően a sebes mindig a verbunk után következett. Az ilyen esetek is a táncrend alakulásának sokféle lehetőségére vetítenek fényt.
A Nyárád mellékén viszont e táncrend a fejlődésnek azon a fázisán maradt fenn, hogy a sebes rész elmaradt, de a lassút továbbra is követte az ún. marosszéki (közepes tempójú, a korcsosnak megfelelő forgatós tánc, amelynek különféle elnevezései lehettek: forgatós, serény, féloláhos stb.). Az ilyenfajta táncrend Nyárádmagyaróson a következő volt: verbunk, lassú csárdás, marosszéki, szöktetős, négyes, hatos, nyolcas. (A három utóbbi a polgári társastáncok folklorizált változata.) A marosszéki – négy részből álló – táncrend emlékét meg is őrizték az utóbbi években néhány helyen úgy, hogy az egymás között kiegyenlítődött azonos tempójú táncfajta esetleg különböző elnevezéssel kétszer fordult elő egyazon táncciklusban. Ilyenek például Jobbágytelkén a gyors forgatós és a serény, amelyek tempója, zenéje és motívumkincse között nincs már lényeges különbség.
Seprődi János 1909-ben ismertette a székely táncok háromrészes tagolódását a Marosszék délkeleti szögletében fekvő Kibéd község táncai alapján. Sokféle helyi elnevezéssel a páros tánc három szakaszát különböztette meg: 1. jártatós (lassú jártatós, lassú forgatós, keserves, zöld keserves, lassú csárdás); 2. közepes sebességű forgatós (sebes forgatós, nyárádmellyéki vármegyés, korcsos, csángó nóta); 3. csárdás (sebes csárdás, serény csárdás). A lassú csárdás elnevezést Seprődi is újabb keletűnek tartotta. A következőképpen jellemezte a szakaszokat: „Az elsőnek fő mozdulata az egyszerű, nyugodt lépés; a másodiké a forgás; a harmadiké az ugrás” (Seprődi 1909: 149). Leírásában lényegében a marosszéki táncciklus egyszerűbb szkémáját mutatta be.
A Székelyföld nagyobbik részén ( Udvarhely, Csík, Háromszék) a táncrend teljesen egyszerű formában maradt fenn. Itt a székely verbunk vagy csűrdöngölő után következett a lassú vagy járatós, amelyet a dobogós mozdulatokkal átszőtt, változatosabb sebes, ugrós, szökős, cigánycsárdás zárt le. Itt is kiegészítették a táncrendet a folklorizált polgári társastáncok.
Külön színt jelentenek a szórvány magyarság táncrendjei. Említsük meg ezek közül a Maros Szászváros-Déva közti szakaszától délre eső Lozsádot (Hunyad m.). Kolumbán Samu 1894-ben ismertette a falu páros táncát, annak csapásolásokkal díszített lassú és sebes részét. A páros tánc régi elnevezése itt a lin. E román szó jelentése ’csendes’, ’lassú’. A párok a tánchelyen egymás után haladva körbe jártak. A lassú, azaz lin után következett a gyors, hamar vagy szökő dallamokra. A legények a tánc mindkét részében figuráztak. Egy-egy jobb táncos kivált a körből, elengedte a leányt, és a zenészek előtt „pontra 246kiverte a figurát”. Közben a leány leeresztett vagy csípőre tett kézzel lépegetett. Mikor a legény befejezte a pontozást, tapsolt vagy perdült egyet. Ez a vonulós, lépegető, fordulós, csizmaverésekkel díszített tánc a reneszánsz kori sétálós táncokra emlékeztet, és a románok kelet-mezőségi purtata (jártatós) vagy beszterce-naszódi de-a lungu táncaival mutat hasonlóságot.
Az ismertetett táncciklusok alapvető szkémája a Kárpát-medence népeire s néhány velük érintkező népcsoportra egyaránt jellemző (magyar, szlovák, román, morva, gorál). A táncrendet mindenütt férfitánccal kezdték, és rendszerint friss páros tánccal fejezték be. Mind a férfi-, mind a páros táncok több részre, különböző tempójú szakaszokra tagolódhattak. Csak kiragadott példaként említhetjük a morvák lassúbb és gyorsabb verbunkjait vagy az erdélyi románok változatos férfi- és párostánc-ciklusait. A balkáni népek különböző lánc- és körtáncainak vagy a nyugat-európai népek különféle történeti korszakokból eredő, megmerevedett páros és egyéb táncainak (kontratáncok) megjelenési formája és sorrendje a táncmulatságok alkalmával jellegüknél fogva másként alakult.
A székelységből kiszakadt és elkülönült gyimesi csángók többféle etnikus színnel ötvöződő tánckinccsel rendelkeznek (magyar, kárpáti és moldvai román, nyugati jellegű kötött páros táncok). Táncrendjükre a Kárpát-medencei táncpárfűzés is jellemző, de sokkal alkalmibb jellegűnek tűnik a táncok sorrendje. A táncciklust – az 1960-as évekbeli megfigyelések szerint – sebes csárdással kezdték. (Széken az első pár szintén csárdással indult, és az utolsót is azzal fejezték be.) Ezután járták a lassú és sebes magyarost. A rövid szünet után újra a sebes csárdásra került sor, amelyet a németes, a porka és az ún. apró táncok követték. Ezután a lassú és sebes magyarost és a kettős jártatóját és sirülőjét táncolták. Amennyiben kérték, a hosszú havasit és a kerekest is játszották a muzsikások. Régebben rendszerint a lassú és sebes magyaros, újabban a lassú és sebes csárdás is a legtöbbször szereplő táncpár volt a táncrendjükben. Többször előfordult a porka, a németes és a kettős jártatója és sirülője. Az aprók és az ún. legénytáncok (pl. héjszák) ritkábban, egyszer-egyszer kerültek sorra. Szólótáncaikat, a féloláhost és verbunkot külön megrendelésre csak a kiemelkedő táncosok járták el.
A bukovinai székelyek – akik ma már nagyobbrészt a Tolna-Baranya megyei Völgységben laknak – a múltban szintén férfitáncokkal kezdték táncciklusuk régibb, etnikus részét, s lassú és friss páros táncokkal folytatták. Bukovinai tartózkodásuk idején sokféle, más néptől átvett táncfajta rakódott az Erdélyből származó hagyományokra, és ezek táncmulatságaikban egyre nagyobb szerepet kaptak (pl. valcer, mazur polka, toppantós, karos, fésűs, hétfélés, ruszászka, szirba, hora stb.). A hagyományos férfi- és páros táncok olyan szoros egységet képeztek, hogy külön elnevezésük sem alakult ki. Gyakran nevezték silladrinak, csoszogtatósnak vagy argyelánosnak (a román ardelean ’erdélyi’, ’erdélyies’ szóból). A silladrinak férfiszóló, továbbá négylépéses és gyors apró lépéses páros körtánc változatait különböztették meg. A csárdásféle táncuknak két része volt: a lassú (hazai tánca) és a friss (frisses). Az utóbbi elterjedtségére utalt az a tény, hogy gyakran „minden ember nótájá”-nak is nevezték. A terminológia bővült erdélyi kapcsolataik és későbbi vándorlásaik során (pl. csűrdöngölő, verbunk és csárdás). Az újabb típusú táncok (verbunk, csárdás) bizonyos formái náluk is megjelentek, de nem bontakoztak ki az erdélyi székelységhez hasonló gazdagságban. Az idegen eredetű táncok – attól függően, hogy melyik nép hatása érvényesült – a korosztályok pillanatnyi divatjának megfelelően fordultak elő táncrendjükben.
247A moldvai magyarok táncainak rendje szinte falvanként változott, és az erdélyi magyar mellett a moldvai román táncrenddel is rokon vonásokat őriz.
A táncciklus időtartama a helyi szokásoknak és a kialakult hangulatnak megfelelően különböző hosszúságú lehetett. A táncélet virágkorában 40-50 percig, sőt egy óráig is eltarthatott a szünettől szünetig terjedő táncszakasz. Széken például egy félpár egy óráig is eltartott. Délutántól éjfélig tehát a táncházban három-négy pár eltáncolására került sor.
A múltban a lassú táncok időtartama volt a leghosszabb. A régi, igen lassú tempójú táncok az egész magyar nyelvterületen fokozatosan visszaszorultak. Ezzel és a friss táncok előtérbe kerülésével magyarázható talán a táncciklusok időtartamának rövidülése. Később a lassú táncokat sok helyen a muzsikusok előtti éneklés helyettesítette, és azután kezdtek el táncolni. A Mezőföldön, Sáregresen (Fejér m.) például a századforduló idején a táncciklus azzal kezdődött, hogy egy-egy táncospár a zenészek elé állva megrendelte a dallamot, s az éneklés után bontakozott ki a tánc. A régi lassú tánc emlékét őrzi a Sió melléki Ozorán (Tolna m.) az ún. dudálás is. Itt a muzsikások a dudazene hangulatát idéző dallammal vezették be az ugrós táncot, amelyre lassú táncot jártak. Ebben az esetben a kettős tagoltság egy régi típusú táncfajtában jelentkezik.
A reggelig tartó táncalkalmakon és bálokon este vagy éjfélkor vacsoraszünet szakította meg a táncciklusok folyamatát. Szatmár megyében az éjféli szünetet ülésnek vagy rostoknak nevezték. Ekkor fogyasztották el a magukkal hozott élelmet. A leányok vagy azok hozzátartozói megvendégelték az ismerős legényeket. A zenészek is ekkor étkeztek.
A vasárnapi rendszeres táncok régen ritka esetben nyúltak az éjszakába. A bálok és lakodalmak táncai azonban hajnalig is eltarthattak.
Éjfél után a táncok és a bálok hangulata mindig emelkedettebbé vált. Egyes vidékeken ilyenkor húzatták a hallgató nótákat, amelyekből frissebb dallamokra és táncra is átválthattak. A különleges, játékos, tréfás vagy virtuskodó táncoknak is ez volt az ideje. Ahol tánciskola is volt már, gyakran ilyenkor mutatták be az ún. túr táncokat. Ugyancsak a nőválaszra, vagy egyes helyeken (pl. Debrecenben) az öregek táncára ekkor került sor. A legények közötti összetűzések is ilyenkor történtek. Nézeteltérésekre leggyakrabban az adott okot, hogy nem tudtak a nótán vagy a leányok táncbavitelén megegyezni. Mind gyakrabban ismételtették meg a táncciklus gyors részét. Ilyenkor nőtt meg a zenebíró szerepe, aki rendszerint tekintélyes, erős férfi volt.
Reggel felé mind gyakrabban felhangzottak a táncciklusban vagy attól függetlenül a hajnali nóták, amelyekre énekszóval táncoltak:

1. A hajnali csillag ragyog,
Most is a babámnál vagyok,
Jaj Istenem, de szégyenlem,
Hogy reggel kell haza mennem!
Többé már ezt nem teszem,
haza megyek, lefekszem,
Szép csendesen kialuszom magamat.
248(Gyöngyöstarján, Heves m.; Vargyas L. gy.)
vagy:

1. Szóll a fige madár, de Mindjár
megvérrad má. j de Fordulj hozzám,
rózsám, Csókolj meg de jigazán!
de fordulj hozzám, rózsám,
Csókolj meg igazán!
2. Hajnaljon, hajnaljon
Csak meg ne virradjon,
Hogy az én galambom
Jó útat haladjon.
 
3. Jó utat, jó utat
Jó utat kívánok,
Mikor a kapun kimész
Törjön el a lábod.
(Tyukod, Szabolcs-Szatmár m.; Pesovár F. gy.)
249Az ilyen típusú dalok az egész nyelvterületen ismertek. Erdélyben az utóbbi években az idősebbek inkább reggel felé kapcsolódtak a táncba. Kibéden félbeszakították a fiatalok táncát, kérvén a hajnalit. Ezek általában régies, 5/8-os lüktetésű dallamok:

Búsújj babám mer én sírok, tőled búcsúzni akarok.
Tőled búcsúzni akarok csuhajja
Úgy elmenyek meglássátok meglássátok
Úgy elmenyek meglássátok csuhajja.
(Kide, Kolozs m.; Járdányi P. gy.)
Az ilyen dallamoknak még hajnali cigánytánc, hajnali keserves, cigánykesergő stb. elnevezésük volt. A táncalkalmaknak a zenészek a Rákóczi-mars húzásával vetettek véget.
Mihelyt vége szakadt a táncnak, a leányok rendszerint többen együtt vagy kísérőikkel igyekeztek gyorsan hazafelé. A vasárnap délutáni táncalkalom végét gyakran az esti harangszó vagy a legelőről hazatérő állatok jelezték. Előfordult, hogy a legények egy része a rendezőkkel vagy más mulatósabb férfiakkal tovább együtt maradt, folytatva a vigadást. A különböző férfitáncoknak ilyen alkalommal volt még az utóbbi időkben szerepük. Ha a legények közül valaki hazament, rázendített egy-egy marsra vagy kísérő nótára. A tánchelyiség ajtajáig, egy darabig az utcán is kísértették magukat.

Jaj Istenem, de szégyellem, Hogy délbe kell
haza mennem, Így tedd rá, úgy tedd rá. Tedd le, vedd le,
vesd le, vedd rá, Mer már hónap nem érünk rá, Így tedd rá,
úgy tedd rá. Fére kell a szégyent tenni,
Mégis csak haza kell menni, Így tedd rá, Úgy tedd rá.
250(Alap, Fejér m.; Martin Gy., Pesovár F. gy.)
Befejezésül idézzük Kriza János egyik gyűjtőjének, Tiboldi Istvánnak egy levélrészletét, mely a székelyföldi Fejér-Nyikó (Udvarhely m.) vidékére vonatkozóan tömören jellemzi a táncmulatság leglényegesebb mozzanatait: „Mikor vidékünkön – irja az öreg székely bárdus – kivált a kisebb falukban tánczvigalom esik, abban megjelentek nemcsak az ifiulegények és leányok, hanem az ifiabb házasok, az öregebbek is, meg a gazda s szolgalegény is. Van ott egy főbb, ki elrendezi a tánczot, társakat oszt, leányokat, ifju nőket, egyszer a legénységnek, másszor a házasoknak, másszor a más faluból jött legényeknek. Sokszor a legény maga választ tánczoló leány társat magának, kihez legnagyobb a hajlandósága, kit leginkább szeret, kit a mulatság végéig is nehezen enged oda másnak, őrzi féltésből is. – Minden osztálybeli tánczos rendszerént három három nótát jár el egymásután, melyeknek többnyire ketteje magyar, a más lassu czigánynóta. Ha tágasabb a tánczoló szoba, legények, házasok több számmal felállnak egyszerre tánczolni. Sok van, ki ilyenkor a tánczot jártában mondogat apró versecskéket szenvedélyesen, ha szinte csonkabonkán is.
Még ez órában is jól emlékszem arra, hogy midőn kiskoromban tánczvigalomban valék falunkban (Szt.-Miklóson), el-eljöve oda a szomszéd M. faluból tiz vagy tizenkét az időben hires tánczu legény is, mind hosszu báránybőr sapkával, egyet kettőt kivéve mind sarkantyus csizmával. Ezek tánczoltak aztán párosan is, ki leánynyal, ki ifiu nővel. Egy-egy nótát eljártak csak úgy magokra társ nélkül is verve össze sarkantyujokat, közbe-közbe mondogatva rövid szerelmi versecskéket is. Volt csengés-pengés, bongás, Kitettek magokért istenigazában…” (Kriza 1863: 542–543). Kriza közlése talán első olyan jellemzés a falusi táncmulatságról, amely egy-egy mondattal, de a táncalkalmak valamennyi összetevőjére (résztvevők, rendezés, táncra kérés, táncosztás, táncsarkantyú stb.) felhívta a figyelmet.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages