LÁNCKÖRTÁNCOK

Teljes szövegű keresés

LÁNCKÖRTÁNCOK
A lánckörtáncok igen nagy múltú, minduntalan újjászülető, természetes, elemi táncformák, amelyeket az európai népek közös kultúrkincsének tekinthetünk. A történeti emlékanyagban a lánctáncot igen gyakran szertartásos rendeltetésű táncként találjuk, mint például a frank-germán lakodalmi szertartások, a mecklenburgi gyűrű, az ún. bogumil síremlékek, a ciprusi terrakotta ábrázolásai stb. Ezekkel összhangban állnak a közelmúlt lánckörtáncaira vonatkozó funkcionális adatok. A tavaszi falukerülések hosszú lánc- és körtáncai, a májusfa és a szentiváni tűz körüli tánc, a menyasszony körüli rituális körtánc, a halottas táncok, a lánckardtáncok, abroncstáncok s a szertartásos labirintustáncok mind e táncforma rituális szerepére utalnak (Wolfram 1956; Louis 1963; Wenzel 1965; Martin 1979a). A lánckörtáncok egyik jellegzetes típusát a fegyverrel járt férfitáncok és azok fegyver nélküli változatai jelentik.
Az európai fegyvertáncok három jellemző alapformája: a kötött szerkezetű csoportos lánckardtáncok, a mórok és a keresztények harcát megjelenítő moreszka, az ügyességi fegyvertáncok – s ezek szertartásos változatai – megtalálhatók voltak a magyar tánchagyományban is. Legismertebb a hétfalusi csángók boricatánca, amely a román caluserrel, a bolgár kukerivel és a délszláv (macedón) russaliával rokon vonásokat hordoz, mely tavaszi termékenységvarázsló és avató mozzanatokat őrzött meg (Domokos P. P. 1958). A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, lábbelijükön pedig csörgős sarkantyút viseltek. Fölszerelésük rézcsákány vagy lapocka volt. Velük együtt négy álarcos, ún. kuka járt, akiknek fölszerelése a derekukra erősített kolompokból, 255fakardból és korbácsból állt. A csoport élén a tebetartó ment a tebével – aranyozott gyümölcsökkel díszített fenyőfával. Régebben egész farsangban, a múlt század hetvenes éveitől azonban már csak karácsony másnapján jártak házról házra a vatáf és az első legény vezetésével. A ház udvarán a vatáf parancsszavára járták el négyrészes kötött körtáncukat – a motívumok gyarapodó ismétlődéséből álló, mérsékelt tempójú egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfás, pantomimikus jeleneteket mutattak be: birkóztak, egyiküket – aki halottnak tettette magát – a társai földarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal „életre fújták”.
A Nyitra megyei Vicsápapátin és környékén a boricával rokon, de annál jóval egyszerűbb kötött, eszközös tánc – a pálcás tánc – volt szokásban farsangkor. Kövércsütörtökön a legények minden díszítés nélküli, egyszerű ünnepi öltözetükben gyülekeztek a kocsma előtt, és elindultak farsangot köszönteni. Amikor egy lányos ház elé értek, eljárták a pálcás táncot. Körbe álltak, mindegyikük kezében egy-egy pálca volt. Amikor a zenészek elkezdték a dallamot, tánclépésben elindultak a kör mentén. Néhány kör után arccal a kör belseje felé fordultak, s azt tánclépésekkel addig szűkítették, míg össze nem értek. Ekkor botjaikat letették, s a táncot csárdással folytatták az odasereglett lányokkal párban (Manga 1942).
Az előbbiekkel rokon nyugat-európai hagyományt őriz a tokaj-hegyaljai egykori német telepesek szüreti mulatsági tánca, a bodnártánc. Erdőbényén öt bodnárlegény és az ún. pohárforgató táncvezető adta elő. A táncot egyik kézben kerekre összefogott hordóabroncsokkal, libasorban körbe futással kezdik, majd az abroncsok egyik végét egymásnak átadva láncba kapcsolódnak össze. Az állandó keringés közben az abroncsokat olykor magasra emelik vagy leeresztik s átugorják, majd irányt változtatva kígyóznak, s az abroncsból kialakított kapu alatt sorban átbújnak. Az abroncstartást és a térfigurák változtatását a táncvezető dobbantásaival irányítja. A bodnártánc mutatványos befejező jelenete, amikor a pohárforgató a kör közepén a kengyel alakúra összefogott díszes abroncsra poharat helyez, és nyolcas alakban virtuózan forgatja a feje fölött (Gönyey 1934).
Ez a középkorban divatos és főként a városi kisiparoscéhek által fenntartott régi táncforma a 19. századig Nyugat- és Közép-Európában rendkívül elterjedt volt. Angliától és Spanyolországtól kezdve a nyugati szlávokig szinte minden európai népnél megtalálható, s több jel szerint egykor elsősorban a germán népek sajátja volt. A germán ünnepi szertartások pogány rítusa a középkorban céhtáncként élt tovább. A városi kisiparoscéhek, majd a falusi legénytársaságok ezt a táncot új céhtagok felvételekor, mintegy avató szertartásként alkalmazták. A szakirodalom lánckardtánc néven emlegeti, mivel a táncosok a kardot (vagy botot, abroncsot, valamilyen mesterségjelvényt) a két végénél fogva egymással láncszerűen kapcsolódnak össze. A magyar nyelvterületen az erdőbényei ma már az egyetlen, és a Kárpát-medencei elterjedést tekintve a legkeletibb adat (Wolfram 1936–1937; Alford 1962). Ez a kötött, pontosan begyakorolt, a térformák bonyolultságára épülő lánckardtánc alapvetően különbözik a kelet-európai népek egyszerűbb fokon lévő, kevésbé rafinált, mesterkéletlenebb fegyvertáncaitól.
A magyar tánchagyományban a karddal vagy fegyverszerű eszközzel járt ügyességi férfitáncok hajdani divatjára a 16–17. századi hajdútánc emlékei utalnak. Maradványait napjainkig a párbajszerű mozzanatokat is tartalmazó pásztortáncok és cigánybotolók őrizték meg. E táncok közeli rokonai a kelet-európai, balkáni és kis-ázsiai (délszláv, török, albán, ukrán, kaukázusi) népek körében élő fegyvertáncok (Martin 1964a). A magyar 256pásztortáncok és botolók nagyon kevés szertartásos elemet őriztek meg, de korábbi rituális funkciójuk lehetőségére a távolabbi rokon példák figyelmeztetnek (Andrásfalvy 1963).
Gönyey Sándor és Lajtha László kétségkívül szertartásos elemnek tartja például a porcsalmi botoló befejező mozdulatát, amikor a férfi botjával lendületesen a nő felé suhint, de a mozdulat végét letompítva, a botot egyszerűen a táncosnő nyakszirtjére helyezi. „Ez a tánc a szertartásos kardtáncok azon csoportjába tartozik, amelyben emberáldozás emlékét sejtjük” – olvashatjuk A magyarság néprajza „Tánc” fejezetében (Lajtha–Gönyey 1943: 110).
Az egykori ügyességi fegyvertáncok különféle eszközökkel (üveggel, söprűvel, gyertyával stb.) járt változatai ma már csak a lakodalmakon s egyéb alkalmi táncmulatságokon fordulnak elő mutatványos-bemutató, illetve ritkán szertartásos szerepben (Pesovár F. 1969c).
Az európai fegyvertáncokhoz hasonló, bár kevésbé fejlett táncformákkal a férfiak téli és tavaszi köszöntő szokásaiban (betlehemezéskor, farsangi, húsvéti, pünkösdi köszöntéskor) is találkozhatunk. Jellemző példa erre a bukovinai székelyek betlehemes játéka, amelyben a pásztornak öltözött álarcos alakoskodók egy szövegtelen furulyadallamra sajátos, egyöntetű körtáncot járnak. A lassú és gyors részből álló táncban csörgős botjukat maguk előtt rakosgatva, ki-be fordulgatva táncolnak. Vargyas Lajos délkelet-európai történeti és recens adatok alapján kimutatta, hogy az ehhez hasonló betlehemes pásztorjátékaink és táncaink a balkáni újévi-farsangi maszkos játékok közvetlen rokonai, s ilyen módon valószínűleg a régebbi bizánci és az antik dionüszoszi termékenységi szertartások örökösei (Vargyas 1948).
A betlehemesek tánca sok helyen az asztal és a betlehemi kápolna énekszóval való körüljárásává szelídült, de a szereplők kötött párbeszédeiből itt is kiderül, hogy a pásztorok a játék végén korábban mindig táncoltak. A férfiak ilyen csoportos, összefogózás nélküli szertartásos táncainak formai sajátságai és főleg a hozzájuk kapcsolódó szokások arra figyelmeztetnek, hogy bennük korábbi avató szertartások nyomait kereshetjük. Sok helyen ugyanis éppen az ilyen adománykérő szokások után rendezett mulatságon került sor a legényavatásra. Vas megyében például a századfordulón a regösidő befejezése után a kocsmában tartották a legénykeresztelőt. Előbb elfogyasztották a regöléssel keresett ennivalót, azután a 18 éves fiúk sorban keresztapát választottak. Ezek a nyugat- és közép-európai céhes szokásokkal is rokonságot mutató legényavatók átvezetnek bennünket a körverbunkokhoz, amelyek a magyar legényavató szokások legszínesebb formáit képviselik.
A körverbunk az új stílus szabályozott szerkezetű, csoportos férfitánca, amelynek klasszikus területe a Kisalföld. Szórványosan előfordul még a Kiskunságban, Északkelet-Magyarországon, a Székelyföldön és Közép-Erdélyben is. Formai és funkcionális jegyeit tekintve a magyar körverbunkok rokonságban állnak a kelet-szlovákiai táncfolklór verbunk, solo mad’ar és Mahańska (’magyar’) nevű táncaival, és távolabbi kapcsolat fedezhető fel az osztrák Schuplattlerek kötött formáiban is (Wolfram 1951; Zálešák 1964; Tóth, Š. 1967).
A körverbunk a Rábaközben a legényszervezetek reprezentatív, szertartásos tánca volt. Az újonnan bekeresztelt legény ugyanis a búcsú alkalmával (egyes helyeken húshagyókedden vagy pünkösdkor) járt verbunkban jelent meg először a nyilvánosság előtt mint a legényszervezet teljes jogú tagja. Ugyancsak a tánc szertartásos szerepére utalnak 257a hozzá kapcsolódó egyéb szokások, mint például a kocsma előtt a césfa, illetve királyfa fölállítása. Rábacsanakon például először ekörül járták el hajnalban a karéjt. A legények a búcsú napján sorra járták táncukkal a lányos házakat, s a verbunkot követően a céslányokkal csárdást táncoltak. Szokásban volt, hogy a búcsú másnapján a legények nyárssal házalva adományokat (főleg perecet) gyűjtöttek. Mindezek a mozzanatok arra utalnak, hogy a kisalföldi legényszervezetek e táncos szokása rokon azzal az Európa-szerte megtalálható, sokrétű és nagy múltú hagyománnyal, amelyben férfiszervezetek különböző típusú körtánca áll a termékenységi és avató rítusok középpontjában. E hagyományokra már a boricatánc és a bodnártánc leírásakor is hivatkoztunk. Itt kell megemlíteni a nyugat-európai hagyományból a Siebensprungot is, amelyet nemcsak termékenységi, hanem avató rítusként is jártak (Wolfram 1951).
Pesovár Ernő a rábaközi körverbunkok sajátosságai alapján föltételezi, hogy történeti verbunktáncunk s a vele együtt járó katonává fogadás is ebből a hagyománykörből sarjadhatott, és a férfiszervezetek rituális táncainak egyik sajátos történeti formájává vált (Lányi–Martin–Pesovár E. 1983).
A magyar lánckörtánc-hagyomány másik ősi és rituális hagyományokkal bőven rendelkező rétegét a női lánckörtáncok alkotják, amelyek főleg a magyar nyelvterület északi, déli, délnyugati részén és a Duna mentén fordulnak elő. A termékenységi rítusokhoz kapcsolódó formái főleg a böjti időszakhoz, a tavaszi naptári ünnepekhez és a családi élet átmeneti rítusaihoz kötődnek (Martin 1979a).
A női körtáncok kísérete általában egyszólamú énekszó. Fontosabb eleme a dal, s így nem a lépések változása a lényeges, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké. A lányok zárt kör alakú vagy hosszan kígyózó láncában a tánc egyöntetű, szabályozott szerkezetű. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően – de mindenkire érvényesen – változik. A láncalkotás leggyakoribb módjai: az egyszerű és az elöl vagy hátul keresztezett kézfogás, a karolás, valamint a váll- vagy derékfogás. A táncoló kör régiesebb jellemző mozgástípusai: 1. A szűkülő-táguló körmozgás, amely a befelé és kifelé irányuló lépések váltakozásából adódik. 2. A kör ingamozgása, amely szimmetrikus vagy aszimmetrikus motívumok révén jön létre. A legelterjedtebb, haladó ingamozgást eredményező körtáncmotívum az Európa-szerte ismert ún. Feröer-lépés. 3. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása, amely a lassú részben mindig a nap járásával megegyező, a gyors résznél viszont váltakozó. (A kör haladási irányának – a táncetnológiai kutatások szerint – nagy jelentősége volt az égitestek mozgását befolyásoló szertartásokban.)
A felsorolt mozgástípusok legtöbbször keveredve, egymással kombinálódva jelentkeznek, meghatározott tempójú és típusú körtáncdallamok kíséretében. A magyar körtáncok legismertebb táji változatai: a bácskai csirajozás és tüskömtánc, a dél-nyírségi hajlika, Kalocsa vidékéről a férc, a martosi kúria, a mátyusföldi szinala, a sárközi babázás, lépő és fárida, a somogyi erőjárózás, hajaboka, hajarózsázás, kocsikala, a szlavóniai derenka, kalala, rezálás (Martin 1979a).
A lánckörtáncok rituális funkciójának emléke legtovább a szlavóniai magyarság körében, a Dél-Dunántúlon s részben az északi magyar nyelvterületen maradt meg. A szlavóniai Szentlászlón például az első világháború előtt a lányok nagyböjti vasárnapokon a templomozás után nótaszóval járták végig a falut. Vállmagasságban tartott, színes selyemkendőkkel fogództak össze, s a lánc lassan, ünnepélyesen sétálva kígyózott 258végig a falun. Időnként az elöl álló két lány magasra emelt karral kaput tartott. A sor másik vége ezalatt bekanyarodott, és átvezette a kapu alatt az egész láncot. Így haladtak a falu főterén lévő tánchelyig, ahol kezdetét vette a rezálás (Berkes 1969).
A Dél-Dunántúlon századunk elején a körtáncok többsége a böjti időszakhoz kapcsolódott. Ez volt a tavaszi falukerülés, a párválasztó játékok időszaka és a gyümölcsfák körültáncolásának alkalma. Minden faluban állandó, szabadtéri karikázóhelyeken gyülekezett a fiatalság. Sok helyütt, például a Zselicségben, a hidakon táncoltak, másutt a falu szélén, az iskola előtt vagy a templomkertben volt a tánchely. Vasárnap délutánonként, litánia után a lányok egészen sötétedésig táncoltak. A karikázó mellett ilyenkor táncos párválasztó játékokra is sor került, amelybe gyakran a legények is beálltak. Karádon például a karikázót, az ún. kocsikalát időnként az egyszerűbb és kevésbé fárasztó párválasztó játék, a hajarózsázás váltotta fel pihenésként. Húsvétkor ez még a lenezéssel is kiegészült (Morvay–Pesovár E. 1954; Martin 1979a).
A nyugati palócoknál a leánykörtáncok böjti-tavaszi szerepköre a virágvasárnapi kiszejárással is bővült. Ipolybalogon az 1920-as években a lányok virágvasárnap felöltöztettek egy jó hosszú karót menyecske formájúra. A ruhát általában a legutóbb férjhez ment menyecskétől kérték kölcsön. Azután a bábut, a kiszét végigvitték a falun, ügyelve arra, hogy a jelenlévők közül minden leány legalább egy rövid ideig vigye. A falu végén leszedték a kiszéről a ruhát, a karót és a rajta lévő szalmát pedig az Ipolyba dobták. Mikor a kiszehajtásról visszafelé jöttek, a lányok összefogódzkodtak és „kaput nyitottak”, vagyis az első két lány összefogott kezét magasra tartotta. A többiek sorba átbújtak a kapu alatt, miközben a „Mér’ küldött az úrasszony, haja gyöngyöm haja” kezdetű dalt énekelték. Így vonultak vissza a faluba (Manga 1942, 1968; Lajtha 1933; Martin 1979a).
E vidéken a szertartásos körtáncok a lakodalomban is gyakran helyet kapnak a menyasszony-búcsúztatásnál, a menyasszonytáncnál s a hajnaltüztáncnál.
Az északkeleti hegyvidéken a böjti-tavaszi leányjátékokban a körtáncokat páros oszlopban vagy füzérformában járt bújós, kapuzós játékok, kadrill formák, kalácsozó leányjátékok vezetik be, s gyakran kapcsolódnak párválasztó játékokkal is. Ilyenek a beregi Tiszaháton a vonulós zöldágvágás, a Nyírség északi részén a hejtulipánozás nevű láncjáték, délebbre pedig a párválasztó hajlikázás (Lugossy 1952; Martin 1979a).
A lánckörtáncok egy jellegzetes, igen nagy múltú formája az, amikor a táncoló kör középpontjában valamilyen dolog vagy személy áll. A magyar tánchagyományban e táncok lehetnek egynemű női körtáncok (mint például a sárközi lakodalmi menetben a koszorúslányok körtánca a menyasszony körül, a pünkösdölő lányok tánca a menyasszony vagy királykisasszony körül, s a palóc hajnaltűztánc egynemű körtáncformái a tűz körül), de gyakrabban jelennek meg vegyes körtánc formájában. Ilyen vegyes körtáncot sejthetünk a Magyar Simplicissimus által a 17. században leírt halottas táncban, amely egy magát halottnak tettető, földön fekvő figura körül folyt, s ilyenek voltak az északi nyelvterületen a szentiváni tűz körüli táncok, valamint a dunántúli májusfa körüli táncok is (Kaposi–Maácz 1958). A 17. századtól terjedtek el nálunk azok a párválasztó játékos táncok, amelyekben a kör közepén egy párnával (vagy kendővel stb.) táncoló szereplő van. E táncok a különféle táncalkalmakon főleg játékos, szórakoztató funkcióban ismertek, de a lakodalmakban előfordulnak szertartásos funkcióban is. A körforma hasonlósága ellenére e táncokat a játék menete s főleg a jellegzetes nyugatias kísérőzene világosan megkülönbözteti a hagyományos körtáncainktól.
A körhöz hasonló archaikus, közösségi forma a labirintus, amely a magyar tánchagyományban 259az énekes-táncos gyermekjátékok és a már említett böjti falukerülő táncok mellett elsősorban a lakodalom szertartásaiban és a násznép szórakozó jellegű játékos táncaiban maradt fenn. Az egynemű formák mellett ezek között is gyakoriak a vegyes (nők és férfiak által közösen járt) formák. Ilyenek a nyugati palócok és szigetköziek menyasszonyfektető gyertyás táncai, a dunántúli seprűtánc játékos, csoportos formája s ennek kendővel járt, darutánc, kacsatánc, kígyótánc és ludas tánc néven ismert változatai. A labirintus forma jellemző a lakodalmak vendégküldő táncaira is, amelyeknek egyik jellemző példája a bukovinai székelyek büdös vornyik nevű tánca. Az ilyen vendégküldő táncok jellegzetes mozzanata, hogy az élen táncolót utánozniuk kell a többieknek, bármit tesz is, bármerre is viszi a sorban táncolókat. Szertartásos lakodalmi tánc emlékét őrizte meg a Borsod megyei Bogácson a lakodalmas ház körültáncolása is. A menyasszonyfektetés után az egész lakodalmas sereg (férfiak és asszonyok) sorba állva apró tánclépésekkel 9-szer körüljárta a házat.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages