PÁROS TÁNCOK
260PÁROS TÁNCOK
A tánctörténeti kutatások szerint a közelmúlt európai páros táncai részben egy, a fegyvertáncokban gyökerező, küzdő karakterű csalogatós páros táncból, másrészt a középkori vonulós páros táncok és körtáncok felbomlása révén alakultak ki. A körtáncokban korábban csak epizódként vagy utótáncként használatos páros táncok egyre önállóbbakká váltak, és a századok folyamán fokozatosan háttérbe szorították a régi lánc- és füzértáncokat (Martin 1979b; Sachs 1933). A körtánckeretben megjelenő párostánc-formákat például párválasztó gyerekjátékaink, a pünkösdölők és lakodalmi körtáncaink tartották fönn. Gönyey Sándor és Lajtha László véleménye szerint a szennai lányok menyasszony-vőlegény játékában a régi magyar menyasszonytáncok emlékét kereshetjük. A játékban három lány áll fel arccal egymás felé fordulva, a többiek pedig kézen fogva, énekszóval körüljárják a mozdulatlanul álló három szereplőt (a menyasszonyt, a vőlegényt és valószínűleg a násznagyot). Ezután a körüljárók lánca bezáródik úgy, hogy két szereplő a láncon belül, egy pedig kívül kerül. Így folytatják a körüljárást, majd a frissebb táncot a középen maradt táncoló, forgó pár körül (Lajtha–Gönyey 1943). A rendszeres gyermekjáték-kutatás sok hasonló játékformát hozott felszínre, amelyekben lakodalmas táncaink emlékeit sejthetjük.
A reneszánsz idején kiteljesedő s a körtáncokat kiszorító párostánc-divatok rohamosan terjedtek Kelet- és Észak-Európa felé. A 17. századra a páros tánc már Magyarországon is minden társadalmi rétegben elfogadott, általános táncforma volt. Az európai reneszánsz jellegzetes párostánc-formái, melyek proporciós táncpárokká kapcsolódva vagy ciklusokká szerveződve jelentek meg, két alapformában honosodtak meg nálunk: l. lassú, egyöntetű, oszlopban vonuló formában; 2. gyors, zárt összefogódzású, egyéni, forgós-ugrós páros táncok formájában. Mindezek mellett számolnunk kell egy korábbi helyi régies párostánc-forma továbbélésével, amilyen tánckincsünk régi rétegének küzdő karakterű és ugrós páros tánca (Pesovár E. 1977a, 1977b, 1983; Martin 1979b).
A lassú sétáló, egyöntetű, vonulós páros táncok a 17–18. századi történeti források szerint a lakodalmi ceremónia egyik legfontosabb mozzanatává váltak Közép-Kelet-Európában – mint fáklyás, illetve gyertyás menyasszonyfektető táncok (Martin 1979b). Történeti forrásaink és a mai menyasszonyfektető gyertyás táncok regionális elterjedése is az északról való származást valószínűsítik. E szertartásos tánc korai példái a Magyar Simplicissimus által följegyzett fáklyás menyasszonyfektető tánc a 17. század végéről és az Apor Péter emlékirataiban olvasható szövétnekes tánc a 18. század elejéről.
Az első világháborúig általában az északi nyelvterületen, főleg a Szigetközben és a nyugati palócoknál fordult elő árgyélus tánc, menyasszonykikérő vagy menyasszonyfektető gyertyás tánc néven. Azóta ott is folyamatosan kikopott a gyakorlatból. Több formaváltozata ismert. Legjellemzőbb a gyakran 3/4-es, illetve 6/8-os, páratlan lüktetésű dallamokra járt forma („Az árgyélus kismadár…” vagy „Mikor a menyasszont fektetni viszik…” szövegkezdetű dalokkal), amelyet vagy az egész násznép, vagy csak a vőfély táncol a menyasszonnyal és a koszorúspárokkal. Bagon például a násznép a vőfély és a menyasszony mögött párosan sorakozik föl gyertyákkal a kézben. Miután a vőfély kikéri a násznagytól a menyasszonyt, az egész oszlop kétlépéses motívummal körben halad a szobában, amíg vissza nem érnek a násznagy elé. Ezt többször megismétlik a vőfély tréfás versei kíséretében, míg a vőfély egy óvatlan pillanatban ki nem szökteti a menyasszonyt az ajtón. A násznép a kiszökkenő menyasszony után dobja az égő gyertyát 261hangos kiáltás kíséretében: „szaporodjatok, mint a csicsóka!”. A gyertyák dobása, eloltása s maga a kiáltás minden bizonnyal a tánc korábbi rituális funkciójára utal (Martin 1955). A páros, vonuló oszlopformán kívül a lakodalmi gyertyás táncok gyakran labirintus, ritkábban kör formájában is előfordultak.
Lakodalmi szertartásos táncaink párosan forgó formáiban, mint például a menyasszonytáncban, az európai páros táncok egyik jellegzetes alapformáját, a gyors, zárt összefogódzású forgó páros táncokat, illetve azok hatását sejthetjük. A menyasszonytánc ma a lakodalom legelterjedtebb s legáltalánosabb szertartásos tánca. Eredetileg a menyasszony utolsó, leányfővel járt tánca volt a régebbi többnapos lakodalmakban az ünnepi lakoma előtt, jóval a fektetés és a kontyolás előtt. Az utóbbi időben időpontja éjfélre esik. Kezdetét a vőfély jelenti be, s rendszerint ő kezdi a táncot a menyasszonnyal. Számos helyen, a lakodalom tisztségviselőinek rendjét követve, sortáncszerűen adja át a menyasszonyt a jelesebb vendégeknek, esetleg a rokonsági fok figyelembevételével név szerint kiáltja ki a következő táncost. Gyakori azonban, hogy néhány forduló után „eladó a menyasszony!” kiáltással megadja a jelt a tánchoz, amelyben mindenkinek illik egyet fordulni a menyasszonnyal. A tánc előtt a jelentkezők a násznagyok asztalán lévő tányérba, rostába vagy kosárba pénzt dobnak. A tánc végén gyakran összetörik a tányért, hogy a leendő gyermekek számát megjósolják. Jelentős mozzanata a menyasszonytáncnak, hogy a menyasszony a vőlegény hozzátartozóival táncol, akik ezzel mintegy befogadják őt a családba. Néhol a tánc közben adják át a táncolók az új párnak szánt ajándékokat. A sort a vőlegény zárja, aki egy nagyobb pénzösszegért vagy szimbolikus váltságdíjért (almáért, hagymáért, krajcárért stb.) táncol a menyasszonnyal. Sok helyen ma már e táncot eleve asszonyruhába öltöztetett, felkontyolt újasszonnyal táncolják, esetleg megszakítják a menyasszonytáncot, és az átöltözködés után menyecsketáncként vagy újasszonytáncként folytatják a táncolást. Formai tekintetben ez sem különbözik a menyasszonytánctól. Egyes vidékeken a menyasszonytánc összefonódik a gyertyás tánc és a párnás tánc különféle változataival, valamint az asszonyok körtáncával. Kísérőzenéje friss táncdallamokból áll, amelyek között régi szertartásdalok éppúgy előfordulnak, mint újabb, műzenei eredetű friss csárdások.
A magyar tánchagyomány újabb stílusú páros tánca a csárdás, amely a 19. században teljesedett ki, és mozgásanyagában a korábbi párostánc-divatok szintézisének tekinthető, szintén megtalálta helyét ünnepi szokásaink táncos szertartásaiban. Apátfalván (Csanád m.) például az 1920-as években a fiatalok egy rövid lassú és friss csárdást táncoltak a torban a fiatal halott jelképes lakodalmán (Felföldi 1982). Hasonlóan csárdás volt már Nagyhinden (Nyitra m.) a szentiváni tűz körül harmonikaszóra járt tánc a két világháború között (Manga 1942). Csárdást táncoltak a menyhei (Nyitra m.) fiatalok a májusfa kidöntésekor (Manga 1942), a felsőtárkányi lakodalmas násznép a hajnali menyasszonyporkolás idején (Bakó 1955), a tápéi legények az aprószenteki odoricsolás (a lányok, asszonyok megvesszőzése) alkalmával (Lele–Waldmann 1971), s általában a legények lányos házaknál szokásos köszöntő szokásai alkalmával.
Szertartásos táncaink általában önállóan fordulnak elő, de arra is van példa, hogy a táncok egy szertartáson belül sorozatban jelennek meg. Ezt az utóbbi jelenséget a reneszánsz táncélet proporciós táncpárba rendező, illetve táncciklust alakító gyakorlatának nyomaként is értelmezhetjük. Az egyik jellegzetes példa erre a bukovinai székelyek esküvő utáni tánca a templom előtti téren. E tánc általánosan elterjedt neve paptánc volt. A bukovinai magyar falvakban ilyenkor mindig három táncot húztak: 1. a hazai táncát, 262amelyben a hazai (a menyasszony) egy-, illetve kétlépéses csárdást és forgóst táncol a vőlegénnyel; 2. a silladrit vagy csoszogtatóst, amelyet az egész násznép táncol; 3. a magyarost vagy csárdást, amely élénkebb tempójú közös páros tánc (MNT III/A–B).
A magyar néptánckincs jellegzetes rétegét alkotó dramatikus, pantomimikus táncok szintén gazdag szertartásos hagyományokkal rendelkeznek, bár az utóbbi évszázadban főleg bemutató és szórakoztató funkcióban ismerhették meg a kutatók. E táncok részletes leírásával a következő fejezet foglalkozik.
Az alkalomhoz kötött táncok bemutatását befejezve néhány pontban megkíséreljük összefoglalni közös vonásaikat:
a) Az első, legalapvetőbb közös vonás maga az alkalomhoz kötöttség, amely meghatározza a táncok funkcióját és minden körülményét. E táncok elnevezései is az alkalomhoz kötöttséget tükrözik, például a temetési táncok elnevezései (bánattánc, szomorútánc, haláltánc), a lakodalmi táncok gazdag névváltozatai (menyasszonytánc, hajnaltűztánc, menyasszonyporkolás, gyertyás tánc stb.). A naptári ünnepekhez kapcsolódó rituális táncoknak néhány kivételtől eltekintve (pl. boricatánc) külön elnevezésük nincsen. Így ezeket szokáskeretük nevén tartja számon a népi tudat.
b) A rituális táncok olyan tartalmi és formai jegyeket hordoznak, amelyeket csak egy korábbi, kereszténység előtti korszakból értékelhetünk eredményesen. Az európai népek aránylag egységes képet mutató szertartásos táncai valószínűleg a korábbi pogány szertartások továbbélésének tekinthetők, amelyek a századok folyamán a gazdasági, társadalmi változások nyomán s az egyház tiltó-átformáló törekvései hatására megváltozott formákban maradtak ránk. Az egyházak átformáló, keresztényiesítő törekvéseinek nyomait viselik magukon például a téli és tavaszi ünnepek köszöntő szertartásai (pl. a karácsonyi kántálás és betlehemezés, a balázsolás, a pünkösdölés). Erről tanúskodik az egyház által terjesztett Kánai menyegző éneke is, amely a családi ünnepek kirívó, világias „túlzásainak” nyesegetését szolgálta. Az ének első feljegyzése a 17. századból származik, később a 19. században a kutatók már pantomimikus, táncos előadásban találkoznak vele a lakodalmak és halotti torok dalkészletében, s a 20. században előfordult búcsúi nagy körtánc kísérődallamaként a mátraverebélyi búcsújáró helyen (Manga 1946).
Táncos rítusaink fő változási iránya az utóbbi évszázadokban a korábbi rituális funkciók háttérbe szorulása s a szórakoztató, mulattató, ünnepélyességet kifejező jelleg előtérbe kerülése volt. A funkciójukat vesztett táncos szokások végül eltűntek a felnőttek gyakorlatából, s a gyerekek játékkészletébe kerülve még egy ideig fönnmaradtak. Gyermekjátékaink ilyen szempontú vizsgálata még sok új eredményt hozhat a néptánckutatás számára.
c) A rituális táncok sajátos történelmi sorsából s a táncéletet alakító tényezők különbségeiből adódik valószínűleg az a rendkívüli formai változatosság, amelyet a magyar nyelvterületen tapasztalhatunk. Tulajdonképpen a magyar néptánchagyomány minden stílusrétegében előfordulnak sajátos rituális táncok, s minden stílusrétegben találunk olyan formát, amelyek szórakozó és rituális funkcióban is előfordulhatnak. Mégis elmondhatjuk, hogy rituális táncaink legjellemzőbb típusaiként az európai tánctörténet örök érvényű, folyton újjáéledő alapformái – a kör, lánc, labirintus – jelennek meg.
Szertartásos táncaink feltűnő sajátsága a kollektív forma túlsúlya és a nemek szerinti elkülönülés gyakorisága. A nemek szerinti elkülönülés a korosztályok szerinti különbségtétellel 263is párosulhat, de ugyanakkor előfordulnak olyan rituális táncok is, amelyekben minden jelenlévőnek részt kell vennie nemre és korra való tekintet nélkül.
A formai változások fő tendenciája az elmúlt évszázadokban a rituális táncformák háttérbe szorulása volt. A néptánc- és népszokáskutatók a múlt század végén és századunk elején még tanúi lehettek annak a változásnak, amikor a régies rituális lánckörtáncok s a páros táncokkal kombinálódott körformák átadták helyüket a mulató funkcióban is előforduló új páros táncoknak. A formai változások szoros összefüggésben voltak a rituális funkció megváltozásával, háttérbe szorulásával.
d) A kísérőzenét, a rituális táncokhoz kapcsolódó dallamokat tekintve is ugyanez a változatosság és ugyanez a fejlődési tendencia tapasztalható. Előfordulnak közöttük ütempáros, motívumsoroló, gyermekjátékszerű dallamok, strofikus formájú énekek, új stílusú, alkalomhoz kötött dallamok is. A változások során az archaikus rituális táncdallamot újabb divatú dallam, illetve dallamok váltják fel. Így a dallamok korábbi alkalomhoz kötöttsége eltűnőben van.
Amint az az összefoglalóból is kiderül, alkalomhoz kötött táncaink kutatása ma még aktuális feladat. Még mindig több olyan táncos népszokásunk van, amelyek sokoldalú leírása, táji változataiknak filmen való rögzítése nem történt meg. Nehezíti a kutatást, hogy a múlt század óta gazdagon áradó szakirodalomban nagyon kevés a minden lényeges részletre kiterjedő pontos leírás. E hiányosságok egy része utólagos helyszíni gyűjtéssel, hiteles rekonstrukcióval még pótolható lesz, azonban törekvésünk bizonyára sok ponton hiábavaló marad. A további kutatómunka feladata lesz rituális táncaink közvetlen szomszéd népi és rokon népi változatainak rendszeres földerítése és értékelése.
Mindezen hiányosságok ellenére elmondhatjuk, hogy az eddig összegyűlt ismeretanyag is nagyban hozzájárult tánchagyományunk régi gyökereinek földerítéséhez s távolabbi európai kapcsolatainak megismeréséhez.
