KÖRTÁNC

Teljes szövegű keresés

KÖRTÁNC
A csoporttáncok egyik átfogó műfaji formai osztályát az ún. lánc- és körtáncok jelentik. A táncosok egymással összefogódzva (kéz-, váll-, derék- vagy övfogással) mintegy láncot alkotnak. Az összekapcsolódás meghatározza e táncok alapvonásait: motívumkészletük egyszerű és csekély, szerkezetük kötött vagy félig szabályozott. A láncformából adódó egyöntetűség kényszere az egyéni táncalkotást, a rögtönzést korlátozza. A térbeli mozgást, a lépések sorrendjét gyakran táncvezető irányítja. Zárt (kör) és nyitott 281(félkör, sor, kígyó- és csigavonal), továbbá egynemű és vegyes lánctáncokat szoktak megkülönböztetni.
A láncformáknak az európai tánckultúrában nagy múltjuk és jelentős szerepük van, míg másutt (Kis-Ázsia kivételével) szórványosabb. A táncformára vonatkozó első bronzkori adatok után az antik tánckultúra emlékei tanúskodnak virágzásukról. A középkori és reneszánsz táncokban (carole, branle) uralkodó láncformát az újkori párostánc-divatok szorították háttérbe. Szívós, elemi formaként azonban koronként újjáéledt, a paraszti táncélet a 19. század végéig megőrizte (német Reigen, Langetanz; francia rondes, farandole).
Ma főként a Balkán s részint Kelet-Európa népi tánckultúrájára jellemző (szerb kolo, román hora, bolgár horo, orosz horovod, szlovák koleso). A lánctáncok szerepe a keleti magyar népcsoportok (moldvai és gyimesi csángók) táncéletében jelentősebb. A magyar népterület központi részein elsősorban a leánykarikázó, valamint az ugrós, a lakodalmi labirintustánc, a körcsárdás és a gyermekjátékok képviselik a régies lánctánc formát.
Az európai középkor uralkodó táncformáját, az énekes, illetve hangszeres kíséretű lánckörtáncot az újkori párostánc-divatok hullámai néhány régies peremterület kivételével (Feröer-szigetek, Balkán, Kelet-Európa) már kiszorították. A Kárpát-medence népeinek – különösen a magyarok, szlovákok s részben az erdélyi románok – körében az énekes leánykörtáncok képviselik e régi táncforma maradványait. A paraszti táncélet peremén (vagy a gyermekjátékok közé szorulva) olyan elemi, régies sajátosságokat őriztek meg, amelyeknek elsősorban a balkáni népek gazdag lánctánckultúrájában találhatók párhuzamai.
A magyar tánctörténet emlékei között a női körtáncra vonatkozó adatok száma – más táncfajtákhoz képest – csekély. Ennek magyarázata talán az, hogy a párostánc-divatok hullámai már korán a táncélet mezsgyéjére szorították a régi lánc-körtáncokat, s így a figyelem más, feltűnőbb táncok felé fordult. Néhány szűkszavú említés, szótári adat azonban kétségkívül utal az énekszóra járt női körtánc létezésére a magyar nép körében a 16. és 19. század között is. E táncok viszonylagos gyakorisága végül is csak a 20. századi néprajzi kutatások nyomán vált nyilvánvalóvá (Martin 1979a).
Az énekes körtánc a magyar nyelvterületen ma részlegesen elterjedt. Minden falura kiterjedő, összefüggő, általános divatjával csak a magyar nyelvterület északi felén, valamint a Dél-Dunántúlon és a Duna mentén találkozunk. A nyelvterület más részein viszont ritka, szórványos jelenség (Nyugat-Dunántúl, Kisalföld, Alföld, Erdély).
A magyar népi táncnyelv a táncolás fogalmát kifejező nemzetközi vándorszót („tánc”) – a balkáni, északi szláv, valamint középkori nyugat-európai gyakorlathoz hasonlóan – alig használja az énekes körtánc megjelölésére, helyette a karikázás, karéjozás, kerekecskézés, lépés, futás, sergés stb. szavakkal él. A középkori nyugat-európai (angol, francia, német, olasz) gyakorlatban is megfigyelhető a lánctáncokat más táncoktól elválasztó nyelvi megkülönböztetés. Parasztságunk szemlélete szerint sem azonos a karikázás a szó szoros értelmében vett táncolás fogalmával: a szokásos falusi táncmulatságokon kívül használatos „táncpótlék” a táncszünetek szórakozása, olyan kiegészítő tánc, amelyre még a böjti tánctilalom sem vonatkozott.
A leánygyermek csak a serdülőkort elérve kapcsolódhatott be a nagyleányok táncába, a karikázóba. A menyecskék pedig csak alkalmilag, s nem is jellegzetes karikázási alkalmakon (hanem pl. a lakodalomban) vesznek részt a táncban. A legények a tánc külső szemlélői, akik csak „elrontották a kört”, azaz párjukat kiszakították a láncból, 282vagy rövid időre akkor csatlakoznak, amikor a körtáncot páros táncba akarják már átvezetni. A legújabb idők fejleményeként néhol már vegyesen is járják a karikázót.
A falusi társadalom korosztályok, rétegek és vallás szerinti tagozódása erőteljesen tükröződött a karikázó alkalmazásában. A különböző korú leányok „bandái” a falu különböző pontjain karikáztak. A közös nagy táncalkalmakon a tánchelyen, egyetlen táncteremben is leánybandánként elkülönülve fogództak láncba. A körök egymás mellett, más-más nótát dalolva versengtek. Szűk tánchely esetén viszont közös nótára, de koncentrikus körökben elhelyezkedve táncoltak. A belső körökben mindig a fiatalabb nemzedékek kaptak helyet.
Sok helyütt – különösen a Dél-Dunántúlon – a társadalmi és vallási különbségek erősebben érvényesültek a fiatalok csoportjainak kialakulásában, mint a korkülönbség. A Tolna megyei Bátán például a karikázó lassú részét más lépésekkel járták az Alszegen lakó református vallású gazdák leányai, mint a Felszegre települt római katolikusok. A kétféle karikázót itt a népi terminológia máig megkülönbözteti: az egyiket „alszegien” vagy „református lépő”, a másikat pedig „fölszegies” vagy „katolikusos lépő” névvel jelöli.
A leánykörtáncot eredetileg mindig hangszeres zenekíséret nélkül, egyszólamú énekszóra járták. A karikázó fontosabbik, irányító eleme nem a tánc, hanem a dal. Nem a különböző lépések váltakozása a lényeges ebben a táncban, hanem a hosszúra nyúló tánc folyamán a különböző dalokat – számtalan lírai szövegstrófával – sorakoztatják vég nélkül egymás után. Új nótát akkor kezdenek, amikor kifogynak az egy-egy dallamra énekelhető szövegekből. Az új dal kezdéséhez szükséges – néhány ütemes – gondolkodási idő alatt némán táncolnak tovább. A dalolást, valamint a táncrészek változását rendszerint a legjobb dalos-táncos leány irányítja. Az új dalt vagy szövegstrófát azonban bárki megkezdheti, akinek éppen eszébe jut. Ezt a táncot ritkán – s csak a legújabb időkben – járták hangszeres zenére, akkor, amikor már a szervezett táncmulatságok szabályozott rendjébe is alkalmilag beilleszkedett.
A leánykörtánc korábban sajátos rendeltetésű, elsősorban a tavaszi idényhez kötődő tánc volt. A böjti időszak szigorú tánctilalma a karikázóra nem vonatkozott, sőt ekkor volt a leggyakoribb. A tavaszi termékenységi rítusokhoz kapcsolódó – a múlt században még általános – falujáró, határkerülő, vonuló, kígyózó-kapuzó leányjátékok ciklusában a körtánc is jelentős helyet foglalt el. A leánykarikázó szertartásos, tavaszünnepen betöltött szerepe a 20. századra már háttérbe szorult, de böjti táncként tovább élt, s általában a táncmulatság nélküli ünnepnapok jellegzetes táncává vált minden évszakban. Vasárnap délutánonként a fiatalság a falu meghatározott pontjain, az ún. játszóhelyeken bandánként gyülekezett. A leányok órák hosszat karikáztak énekszóra, mialatt a legények sportszerű játékokkal szórakoztak.
A karikázó e fő szerepe mellett alkalmi helyet kapott a szervezett, zenés táncmulatságok rendjében is. A táncmulatság kezdetén a fiatalság nemek szerint elkülönülve csoportosult a tánc tényleges megkezdéséig. A leányok ilyenkor a tánchely közelében karikáztak, míg a tánchelyet már a legények foglalták el tánckezdő férfitáncokkal. Ahol a kocsma lett a táncmulatságok állandó helye – főleg a Dunántúlon –, ott a leányok mindaddig az utcán karikáztak, míg a legények egyenként behúzták, beintették, vagy névről szólítva bekiáltották őket a tánchelyiségbe.
A leánykörtánc a mulatság szüneteiben is megjelent. A pihenőidő alatt a legények a cigánybanda előtt vagy az ivóban mulattak, a leányok pedig a sarokba húzódva karikáztak. 283A körtáncnak az újra megszólaló zeneszó, a legények tánckezdő verbunkja vetett véget.
A karikázó – mint a táncciklus szüneteibe ékelődő énekes közjáték – néha a cikluskezdés szerepét is átvette, vagyis a szünet végeztével nem mindig bomlott fel, hanem a zeneszóra is folytatódott. A legények párjuk mellé belépve vegyes körtánccá változtatták a leánytáncot, vagy a kiválasztott leány vállát megérintve adtak jelt a páros tánc megkezdésére. Erdélyben a tánckezdő férfitánc, a legényes kíséreteként kis körökbe összekapaszkodva forognak a leányok.
A felsoroltakon kívül a leánykörtánc a társas munkaalkalmakon (pl. a fonóban), valamint a lakodalomban is előfordult. A menyasszonytánchoz és a menyasszonyporkoláshoz fűződő karikázónak szertartásos szerepe volt.
A karikázó szabályozott szerkezetű tánc. A táncosok szoros láncot alkotnak, épp ezért itt nem érvényesülhet a magyar néptáncokra oly jellemző, szinte korlátlan egyéni rögtönzés. Előadása teljesen egyöntetű, s még a balkáni lánctáncok – ugyancsak eléggé korlátozott – mozgásszabadsága sem érvényesül benne. A karikázó „táncpótlék”-jellege, az énekkíséret elsődlegessége, a szoros, tömött láncba való kapcsolódás együttesen magyarázzák e sajátosságát. A táncmotívumok, az egymással váltakozó táncrészek sorrendje meghatározott, a lépések, a nóták ismétlésének mennyisége, azaz a táncrészek terjedelme azonban a pillanatnyi hangulattól függően – de mindenkire érvényesen – változik.
A karikázót mindig zárt, szabályos kör alakú láncban táncolják. A balkáni táncokban gyakori nyitott láncforma – a vonal, félkör, csigaalakzat stb. – nem jellemző a magyar leánykarikázóra.
A magyar karikázók típusait minden táncalkotó tényezőt (a tánc nevét, szerepét, zenéjét és formai jegyeit) figyelembe véve határozzuk meg, de e tényezők közül a legszilárdabbnak mutatkozó, zenei és formai vonások kaptak kiemelkedő szerepet. A karikázótípusok meghatározása egyben nagyobb és kisebb karikázódialektusok meghatározását is jelentette. A három nagy (déli, északi, erdélyi) karikázódialektuson belül eddig összesen 12 körtánctípus körvonalazható. A déli karikázódialektus területén négy (1. szlavóniai, 2. dél-dunántúli, 3. Duna menti, 4. Kalocsa vidéki), északon három (1. Pest környéki, 2. északnyugati, 3. északkeleti), Erdélyben pedig két (1. 6/8-os és 2. 4/4-es) énekes női karikázótípus él.
A három fejlettebb, hangszeres kíséretű vegyes körtáncfajta közül kettő (lassú és sűrű magyar) Közép-Erdélyben ismert, egy pedig (a körcsárdás) általános elterjedésű.
A déli karikázódialektus a magyar nyelvterület délnyugati részének régies leánytánckultúráját foglalja magába. A déli karikázótípusok régies vonásainak megtartásához a balkáni lánctánckultúra közvetlen szomszédsága is hozzájárult. Az egész területen feltűnnek ugyanis a déli kapcsolatok közvetlen vagy áttételes nyomai.
Déli karikázóink idényjellege, a tavaszi határjáráshoz, falukerüléshez, a böjti időszakhoz való kapcsolódásuk, a gazdag és különleges táncnévanyag a régiesség egy-egy jele. A karikázók műfaji keveredése, kapcsolódása a párválasztó dramatikus körjátékokkal és a gyermekjátékokkal itt a legintenzívebb.
Valódi karikázó dallamokat, amelyek más táncokhoz alig használatosak – csak itt találunk, mégpedig sajátos névadással („lépőnóta”, „futónóta”, „Rezanóta” stb.). Egy-egy faluban kevés karikázó dallam él számtalan szövegstrófával. A dallamkincs viszonylag egységes az egész területen. Jelentős részük népzenénk régi stílusrétegébe tartozik, míg északi karikázóinkat már kizárólag új stílusú dalok kísérik. A déli karikázó dalok (15–17. dallampélda) ritmusa nem alkalmazkodik, gyakori a 2/4-es háromüteműség, a 8 és 11 szótagos -oló, valamint a 6 és 8 szótagos -elő dudanóták használata.

1. Lesütött a nap a síkra, Gyünnek énutánnam sírva.
Ne gyűjjetek ujan sírva, Katonának vagyok írva.
284(Felszegies lépő. Báta, Tolna m., Martin Gy. gy. 1955)

1. Százforintos sejömkendőm zöld rojtja, Lahajulok lában fejét borítja.
Eladom a százforintos kendőmet, Kiváltom a katona szeretőmet.
(Babázás. Decs, Tolna m.; Martin Gy., Olsvai I. gy. 1957)

Irigyeim sokan vannak, Mind a kutyák úgy ugatnak,
Hagyok nekik víg napokat, Had ugassák ki magokat.
(Futó. Dávod, Bács-Kiskun m.; Martin Gy., Tímár S. gy. 1961)
Néhol feltűnnek az 5/8-os és 7/8-os aszimmetria nyomai és előfordul a 3/4-es és 6/8-os ütem alkalmazása is. A négy- és háromüteműség, a 2/4-es és 3/4-es ütemek egy dallamon belüli váltakozása, a metrikai-ritmikai többértelműség – a középkori proporciós gyakorlattal rokon – alkalmazása sem ritka a körtánc különböző tempójú, egymást követő részeinek 285énekkíséretében. A pontozott, alkalmazkodó ritmusú, új stílusú dalanyag a déli karikázókból (a Kalocsa vidéki fércelés kivételével) nem szorította ki még teljesen a régi dallamokat, hanem zeneileg gazdagította, többrétűvé alakította.
Déli körtáncaink formakincse a leggazdagabb, s a Kárpát-medence leánytáncainak szinte minden sajátossága összesítve, sűrítve jelentkezik bennük.
Az összefogódzás általános (egyszerű kézfogás, derék mögötti keresztezés, vállfogás) és ritkább módjai (karolás) a balkáni kapcsolatokról tanúskodó fogásfajtákkal (előkeresztezés, előre-hátra karlengetés) egészülnek ki.
A körmozgás minden típusa feltűnik: az egyirányú lassú körmozgás, a kör gyors forgatása, a szimmetrikus és balra haladó aszimmetrikus ingamozgás, a kör szűkülő-táguló, lélegző mozgása egyaránt gyakori. A kör napjárással azonos forgása (balra halad, jobbra kering) éppoly következetes, mint az északnyugat-balkáni, dinári és pannóniai terület délszláv kólóiban, s a régi nyugat-európai lánckörtáncokban, a branle-okban. Déli körtáncaink forgásiránya a Duna vonalától keletre (Kalocsa vidéke) megváltozik, s a keringés a napjárással ellentétessé válik (jobbra halad, balra kering), vagy mindkét irányba váltakozik. A délszláv kólók hasonló forgásirányainak földrajzi határa is a Duna, illetve annak dél felé meghosszabbított vonalával esik egybe.
Déli körtáncaink gazdag motivikájából a három legjellemzőbb:
1. A kör lassú haladását, lélegző mozgását eredményező sétálva ki-be ringó ún. „belépő”.
2. A balra haladó ingamozgást eredményező háromütemű ún. Feröer-lépés; az utóbbi a régi nyugat-európai (branle simple, feröer-i lánctánc) és a mai balkáni lánctáncok (kóló, hora) főmotívuma.
3. A kör sebes egyirányú forgatása viszont elsősorban a közép-kelet-európai, Kárpát-medencei körtáncokra jellemző, s a forgó páros táncok hatásának tulajdonítható.
Déli leánykarikázóink formai sokrétűsége leginkább a tánc szerkezeti egységeinek, részeinek mennyiségével mérhető. Az általános kétrészes, lassú és gyors részből álló körtánc mellett (Dél-Dunántúl, Kalocsa vidéke) igen egyszerű, egyrészes (Szlavónia), de fejlett, három-, sőt négyrészes körtánccal is találkozunk (Sárköz, Duna mente). Mindegyik táncrész sajátos összefogódzási móddal, lépésanyaggal, körmozgástípussal és dallamkinccsel kapcsolódik.
A déli karikázódialektus egyedülálló gazdagsága a régi és új stílus ötvöződésének, valamint a balkáni hatások alkotó befogadásának, asszimilációjának a következménye (Martin 1974b; 1979a).
Az északi karikázódialektus a magyar nyelvterület északi felének leánytáncait foglalja magába. E vidék karikázói a Kárpát-medence énekes körtáncainak újabb stílusrétegét képviselik. Északi karikázótípusaink szorosan kapcsolódnak a szlovák tánckincs hasonló műfaji csoportjához. Sok esetben nem csupán részleges kölcsönhatásról, hanem szinte teljes egyezésről, azonosságról beszélhetünk.
Az északi énekes körtáncok tavaszi idényjellegge már nem oly kizárólagos, mint délen. Sokkal általánosabb a karikázó másodlagos „táncpótlék”-funkciója, s erősen érvényesül a mulatság szüneteibe és a táncmulatságba való beépülés folyamata. A párválasztó körtáncokkal és gyermekjátékokkal való műfaji keveredés a terület néhány hagyományőrző (északnyugati és északkeleti) pontján figyelhető meg.
Csak karikázóhoz használt dalokat itt alig találunk, de számtalan, máskor is énekelt új stílusú, pontozott ritmusú dallamot alkalmaznak (18. dallampélda). Népzenénk régi dallamai már csak elvétve kísérik az északi körtáncokat. Itt nem néhány állandó dallam járul a karikázóhoz számtalan szövegstrófájával, hanem a különböző új stílusú dalok tömegét válogatják, fűzik egymás után.

1. Jeges kutostoron nem lehet vizet húzni.
más falusi legényt nem lehet megölelni.
Ölelni akarom, nem hajlik oda a karom.
Csókolni akarom, de nem az én galambom.
286(Karikázó. Bag, Pest m.; Martin Gy. gy. 1954)
Feltűnő dallambőséget jelent ez a déli karikázókhoz képest, e dalok azonban mind egyazon, új népzenei stílus képviselői. Az uralkodó páros ritmus mellett ritkán feltűnik a 2/4–3/4 taktusváltás jelensége, vagy a proporciós gyakorlat nyoma is. Az új dalanyag az északi karikázókból teljesen kiszorította a régi dallamstílust, s a különböző táncrészeknek már nincs sajátos, egyéni zenei arculata: a lassú és friss részhez a tempó egyszerű gyorsításával ugyanazon dalokat alkalmazzák.
Északi körtáncaink zenéje teljesen az új csárdásstílus hatása alá került, néhány régies sziget kivételével.
Az északi körtáncok formakincse rendkívül egyszerű és egysíkú a déli karikázókéhoz képest. Gazdagabb változatai már az ún. körcsárdás felé való átmenet határesetei, vagyis a páros táncból kölcsönzik motívumkincsüket (különösen északkeleten). Az északi karikázók az összefogódzás legáltalánosabb fajtáit alkalmazzák (egyszerű kézfogás, derék mögötti keresztezés). A körmozgás fajtái: az egyirányú lassú keringés, a kör sebes forgatása, a szimmetrikus ingamozgás. A kör lélegző mozgása kivételes, szórványos. A kör keringésének iránybeli következetlensége (néhány kisebb régies területét kivéve), illetve kétirányúsága is e stílus újabb jellegéről tanúskodik.
Az északi körtáncok motívumkincse rendkívül csekély és egyszerű: a lassú, egyirányú keringést eredményező nyitó-záró lépés, az egy- és kétlépéses csárdás, valamint a gyors forgó-futó lépés a legáltalánosabbak. A háromütemű Feröer-lépés viszonylag ritka az északi terület leánykarikázóiban. Az északi körtáncok többsége két – lassú és friss – részből áll (bár északnyugaton egy- és háromrészes forma is előfordul).
Az északi leánykörtáncok zenei és formai egysíkúsága az új stílushoz való teljes 287hasonulás következménye. Ezt némiképp ellensúlyozza azonban a csárdással való keveredés gazdagító hatása és az új stílusú dalanyag bősége.
A szlovák énekes körtáncok sajátosságainak jó része egybevág északi karikázóinkéval. Ez a nagymértékű hasonlóság a magyar új stílusú zenei és táncanyag vitalitásával magyarázható. A kelet-szlovákiai leánykarikázók régies vonásai (rubato sétálás, többszólamú és felelgető ének) alig mutatkoznak az északi magyar körtáncokban, a magyar új stílus hatása viszont erősen érvényesül a szlovákoknál, és sok helyütt háttérbe szorítja azok régibb vonásait.
Az erdélyi táncdialektus nagymértékű regionális tagoltsága a körtáncokban is érvényesül. A különböző – énekes női és hangszeres kíséretű vegyes – körtánc műfajok egymást vidékenként felváltva, kiegészítve fordulnak elő. Köztük az énekes női karikázók szerepe csekély, előfordulásuk szórványos (Bukovina, Alsó-Fehér m., Szilágyság).
Az erdélyi énekes karikázók nem kötődnek a tavaszi idényhez, hanem lakodalmi (Bukovina), táncszüneti (Alsó-Fehér m.) vagy táncmulatságon kívüli alkalmazásban fordulnak elő (Kolozsváron a széki és szilágysági cselédlányok kimenőnapi szórakozása volt). Az énekelt dalok egy régibb %-os (Bukovina, Alsó-Fehér m.; 19. dallampélda) és egy 4/4-es, pontozott, alkalmazkodó ritmusú csoportra oszthatók.

1. Gyere bé rózsám, gyere bé, Gyere bé rózsám, gyere bé,
Egyedül vagyok ide bé, s Egyedül vagyok ide bé.
(Leányos. Magyarlapád, Alsó-Fehér m.; Martin Gy., Sztanó gy. 1969)
Ezek olykor a proporciós variálási mechanizmus jellemző ritmikai kétalakúsága révén érintkeznek egymással. Szűk körű formakészletük megegyezik más vidékek karikázóinak alapelemeivel. Az összefogódzás legegyszerűbb módjai (kéz- és hátul keresztezett derékfogás), az aszimmetrikus ingamozgás, a kör lassú és gyors forgatása fordul elő bennük. A balra haladó, napirányú forgás csak néhány régies területre jellemző (Bukovina, Alsó-Fehér m.), másutt az újabb jobbra haladó (Szilágyság) vagy a kétirányú (Mezőség) forgás uralkodik.
Jellemző lépésmotívumok: az egy- és kétlépéses csárdás, a Feröer-lépés és a forgólépés. E motívumok változataiban is érvényesül a 6/8-os és 4/4-es proporciós ritmikai kétalakúság. Az erdélyi énekes karikázók egy vagy két szerkezeti egységből épülnek fel, a háromrészes ritka (Bukovina).
Az énekes női karikázók regionális áttekintéséhez szükségszerűen kapcsolódik a hangszeres kíséretű vegyes körtánctípusok bemutatása. Ezt nemcsak az összefonódó vonások 288és az egymást kiegészítő területi elterjedés, hanem a Kárpát-medence körtáncainak általános fejlődési tendenciája is indokolja.
A hangszeres kíséretű vegyes körtáncok fő megkülönböztető vonásai a következők:
1. Kifejezetten mulatsági táncok, amelyek állandó vagy alkalmi szerepet kapnak a szervezett zenés táncmulatságok rendjében; nem egynemű női, hanem vegyes táncformák, nem sokan nagy karéjban, hanem két- vagy legfeljebb hárompáros kis körökben járják.
2. Sohasem énekszóra táncolják, hanem mindig hangszeres zene is, vagy csak az kíséri e táncokat.
3. Formakincsük fejlettebb, bonyolultabb s táncszerűbb, mint az énekes leánykarikázóké, s a Kárpát-medence régibb vagy újabb páros táncainak közvetlen hatását hordozzák.
A hangszeres kíséretű vegyes körtáncok két régibb típusát az erdélyi lassú és a sűrű magyar alkotja, tánckincsünk újabb rétegébe pedig a körcsárdás tartozik. E táncok földrajzi elterjedése nem, vagy csak részlegesen vág egybe az énekes női karikázókéval. Főként ott élnek a legnagyobb intenzitással, ahol az énekes leánykarikázó már ritka, vagy hiányzik a terület hagyományos tánckészletéből, vagyis Erdélyben, az Alföldön és az Észak-Dunántúlon.
A lassú magyart a Mezőség nyugati részén a tánckezdő férfitánc kíséreteként táncolják a nők, vegyes, kétpáros formájában pedig beépül a táncrendbe (Szék). Sánta (hétosztatú) ritmuskíséretű hangszeres dallamai (20. dallampélda) 8 és 16 szótagos vokális alakjukban 289gyakran 6/8-os lüktetésűek, mint a régi énekes karikázó dalok. A tánc állandó, váltakozó irányú forgásból és a zenei periódusokhoz igazodó aprózó-dobogó, forgásváltó lépésekből áll. Ezt olykor pihenő körbesétálásokkal szakítják meg.

(Magyar. Magyarpalatka, Kolozs m.; Kallós Z. gy. 1965)
A sűrű magyar Kalotaszegen, a Mezőségen és a Maros–Küküllő közén a gyors legényes táncot kísérő kiskörös női tánc. Hangszeres kanásznóta ritmusú dallamokra táncolják (21. dallampélda). Az állandó ide-oda forgás egy- vagy kétlépéses motívummal, valamint Feröer-lépéssel váltakozik (Alsó-Fehér m.).

(Pontozó. Lőrincréve, Alsó-Fehér m.; Martin Gy. gy. 1971)
A lassú és sűrű magyart néhol táncpárként összekapcsolva is alkalmazzák (Mezőség).
Körtáncaink legfiatalabb – már nem területi, hanem általános érvényű típusa a körcsárdás. Népi-nemzeti páros táncunk csoportos, kis körben járt formája az utóbbi fél évszázad folyamán vált egyre népszerűbbé. A kötetlen páros táncból a mulatság folyamán alkalmi jellegű körtánc alakulhat ki. Két vagy több pár összekapcsolódásával a tánc időlegesen szabályozódik, majd újra páros tánccá bomlik. Elsősorban az újabb tánckultúrájú vidékekre jellemző, s ott kap nagyobb szerepet, ahol a leánykarikázó már hiányzik a helyi tánckészletből (Alföld, Észak-Dunántúl, Székelyföld). A körcsárdás formai és zenei vonásai révén az újabb karikázótípusok közvetlen rokona (pl. Pest környéki karikázó). Zenéje a csárdás új stílusú és népies műzenei eredetű, alkalmazkodó, pontozott ritmusú darabjaiból áll. A páros csárdáshoz hasonlóan lassú és friss részre tagolódik. Formakincse a csárdásból táplálkozik, s így gazdagabb, mint az egyszerű női körtáncoké. Jelentéktelen területi eltérései elsősorban a csárdás helyi jellegzetességeihez igazodnak, de egyes vidékeken a régi körtáncok hatása is észlelhető (Sárköz, Szlavónia). A körcsárdásban többnyire a derék mögött keresztezett, szoros fogásmódot alkalmazzák. A kétlépéses motívummal megvalósuló szimmetrikus ingamozgás és – az énekes körtáncokból hiányzó – helyben figurázás gyors, kétirányú forgással váltakozik.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages