KÖRTÁNCAINK FEJLŐDÉSE ÉS HELYE AZ EURÓPAI TÁNCKULTÚRÁBAN
KÖRTÁNCAINK FEJLŐDÉSE ÉS HELYE AZ EURÓPAI TÁNCKULTÚRÁBAN
A középkori lánctánckultúra maradványai Európa különböző részein eltérő módon élték át az újkor évszázadait. Nyugat- és Közép-Európában a 19. századra csak szórványos hírmondói maradtak, a Balkánon pedig még ma is eleven, szinte kizárólagos táncforma. A Kárpát-medencében a lánc-körtáncok az újkori párostánc-divatok következtében a táncélet peremére szorultak ugyan, de nem tűntek el. Középkori sajátosságaik egy részét megőrizve színeződtek át újabb zenei és formai vonásokkal, s funkciójuk módosulásával épültek be a Kárpát-medence legújabb kori tánckultúrájába.
E fejlődés menetének körvonalait, főbb mozzanatait a tárgyalt körtáncok összevetése, a területi és etnikus különbségek értelmezése s az egyetemes tánctörténet tanulságaival való egyeztetésük útján következtethetjük ki.
Az énekes körtáncok elsődleges szertartásos szerepének emlékét csak a délszláv, különösen a bolgár anyag őrzi, időszakos tavaszi, böjti alkalmazásukat pedig az orosz horovod, a kelet-szlovák és déli magyar karikázó. Idényjellegüket elveszítve táncon kívüli funkcióban, tánckiegészítőként jelennek meg, s a mulatság szüneteiben kapnak helyet (északi magyar karikázók). Cikluskezdő bevezető táncként (Kalotaszeg), végül pedig kifejezett szórakozó-mulatsági szerepkörben jutnak el funkcionális fejlődésük utolsó stádiumába (mezőségi lassú magyar, körcsárdás).
Ez a fejlődés együtt jár az egynemű női körtánc vegyes táncformává való átalakulásával (vö. balkáni kólók, orosz horovodok), s a tánc kollektív, társadalmi jellegének fokozatos feloldásával. A csoportos lánctánc szóló vagy páros formával kapcsolódik össze (lásd párválasztó, dramatikus-mimikus játékok), majd mikroformák keletkezése, kis körökké való átalakulás útján a nagy kollektív forma fokozatosan individualizálódik (erdélyi magyar, körcsárdás). A lánctáncok ezen átalakulása a nyugat-európai tánctörténetben oly korán lezajlik, hogy az írásos emlékek már csak az átalakulás későbbi stádiumát tükrözik. Arbeau-nál (16. század) a branle már kifejezetten vegyes mulatsági táncformaként vagy mimikus páros táncokkal keveredve jelenik meg (Arbeau 1967; Martin 1973b, 1979a).
A lánc-körtáncok zenei fejlődése az énekestől a hangszeres kíséret felé vezet. Az énekelt kíséretre jellemző régies sajátosságok: a szóló és a kórus felelgetése (szlovák és bolgár körtáncdalok), a többszólamúság (orosz, szlovák, délszláv), az átvezető néma táncrészek (magyar, román, szlovák, délszláv) s az egy dallamhoz kapcsolódó számtalan szövegstrófa (déli magyar karikázótípusok). A fejlődés átmeneti fázisában a hangszeres kíséret mellett még rendszeresen éneklik a dallamot (orosz horovod, mezőségi lassú magyar). Az énekelt kíséret eltűnésével a körtánc zenei önállósága megszűnik (balkáni kólók), és az uralkodó hangszeres tánczenei divat függvényévé válik (körcsárdás). A körtáncok zenekíséretének hangszeresedése együtt jár szórakozó-mulatsági szerepük kialakulásával, 294ami a nyugat-európai fejlődésben már szintén korán bekövetkezett. (Arbeau branle jai már mind hangszeres kíséretűek.)
A magyar énekes körtáncok szűkebb, egységes régi stílusú dallamkincsét felváltja az új stílusú dallamanyag (északi karikázók), mely dallambővülést jelent ugyan, de már korántsem sajátos szerepű, hanem általános használatú zenei anyagot. Régi karikázó dallamaink nem alkalmazkodó, nyolcadoló ritmusúak, az újak pedig a negyedelő pontozott ritmust hordozzák. Hangszeres körtáncainknál is két réteg különböztethető meg: az erdélyi körtáncok zártabb, egységesebb, régibb hangszeres stílust és dallamkincset hordoznak (16 szótagos és kolomejka-dallam), míg a körcsárdás az új stílusú és műzenei hatású csárdászenét.
A körtáncdalokban feltűnő aszimmetria és páratlan üteműség elemi formában őriz olyan vonásokat, amelyeket a hangszeres tánczene már kiélezve valósított meg. A körtáncok lassú bevezető részében sok helyütt előfordul a rubato táncolás és az 5/8, 7/8, 9/16, 10/16-os aszimmetria alkalmazása (az orosz, kelet-szlovák, déli magyar, erdélyi, délszláv, s különösen a bolgár énekes körtáncokban). Még gyakoribb a 3/4-es és 6/8-os ritmusú, valamint az ütemváltó dallamok alkalmazása (orosz, kelet-szlovák, déli magyar, erdélyi, délszláv), mégpedig többnyire a 2/4-es tripódiával következetes összhangban. A középkori és reneszánsz tánczenének a metrikai-ritmikai többértelműség lehetőségeit már tudatosan kiaknázó proporciós gyakorlata a leánykörtáncokban egyszerű, elemi formában tűnik fel. Arbeau éppen a reneszánsz lánctáncok kapcsán nyújt klasszikus tánc- és zenei példát a proporciós eljárás szerint felépülő háromrészes táncciklusra (Branle Double, Branle Simple, Branle Gat): a páros ütemű tetrapodikus dallamot háromütemű, majd 3/4-es változata követi. Ezt a táncok motívumanyagának hasonló metrikai-ritmikai átalakulása is nyomon követi.
A körtáncok formai fejlődése, változása a funkció és a zenekíséret szoros függvénye. A tánc szabályozott szerkezetét érinti e változás legkevésbé, mert a láncforma keretében a rögtönzés lehetősége igen szűk. A hangszeres, vegyes, táncszerűbb, újabb formákban (balkáni kólók, körcsárdás) azonban sokkal inkább érvényesül, mint az énekes női körtáncokban.
Az énekes leánykörtáncokra a lassú, mérsékelt, egyenletesebb tempó jellemző. A táncrészek között nem annyira tempóbeli, mint inkább metrikai-ritmikai különbség van. A végtelenül hosszú lassú sétálást csak rövid időre váltja fel sebesebb forgás. A vegyes, hangszeres kíséretű kis körformákra viszont a tempó ugrásszerű változása jellemző, sokszor igen gyors második résszel. A tánc időtartama lényegesen rövidebb.
Az énekes körtáncok többféle, különösen laza összefogódzási módot alkalmaznak (főként egyszerű kézfogást és elöl keresztezést), míg a hangszeres vegyes formák kevesebb, zárt fogást (hátul keresztezés) használnak.
Az énekes körtáncokban mindig mozgó, haladó körrel s többféle körmozgástípussal találkozunk (egyirányú lassú haladás, lélegző mozgás, balra haladó aszimmetrikus ingamozgás, általában napirányú keringés). A kétirányú gyors forgómozgás, a szimmetrikus ingamozgás és a helyben táncoló kör az újabb rétegre jellemző.
A régies énekes körtáncok motívumkincse rendkívül egyszerű (sétálás, Feröer-lépés), míg a hangszeres kíséretű vegyes lánctáncoké jóval gazdagabb, fejlettebb, ritmikusabb, s a páros táncok hatását is tükrözi.
A régi európai lánckörtáncformát a magyar tánckincs több fázisban, régibb és újabb típusban fenntartotta. A régibb típusok az európai lánctáncok széles körben általános 295vonásai mellett közvetlen déli és északkeleti kapcsolatok nyomát hordozzák. A régiekből szervesen kinövő újabb típusok a 18–19. század folyamán kialakult új magyar táncstílus vonásaival bővültek. Ezáltal körtáncaink mintegy folyamatos átmenetet, hidat jelentenek tánckincsünk régibb és újabb stílusrétege között. Hasonlóképpen a magyar körtáncokban sajátosan ötvöződnek, összegeződnek a nagyobb európai tánctartományok (nyugati, keleti, balkáni) körtáncainak sajátos vonásai is.
