ÜGYESSÉGI TÁNCOK
ÜGYESSÉGI TÁNCOK
Az eszközös, mutatványos funkciójú, ún. ügyességi táncok legtöbb változatát az eddigi kutatások alapján néptáncaink régi stílusú, fegyvertánc emlékét őrző típuscsaládjába soroljuk. A fegyvertáncszerű típusok formai és tartalmi sajátosságait figyelembe véve, több alaptípusát különböztethetjük meg. Ezek meghatározását főleg a táncokat döntően formáló eszközhasználat és eszközkezelési módok vizsgálatával végezhetjük el.
Virtuóz eszközkezeléssel járt, párbajszerű, kettes vagy csoportos férfitáncainkban az eszköz fegyverszerű használata, az eszköz forgatásával egybekötött stilizált vívómozdulatok a jellemzőek. Ezek az ún. botoló táncok. Mai elterjedési területük Magyarország északkeleti vidékeire korlátozódik. A botolók férfiszóló és nővel táncolt páros változatainak jellegét szintén a vívómozdulatok, de főleg a mutatványos eszközkezelés határozzák meg (Martin, 1964a; Martin–Pesovár E. 1958). A tánccsalád másik csoportját képviselik az országosan elterjedt, a botolókkal számos mozzanatukban rokonságot mutató szolisztikus pásztortáncaink, amelyekre elsősorban az eszköz – rendszerint bot vagy balta – virtuóz forgatása, játékos kezelése a jellemző. Ha figyelembe vesszük a történeti adatokat, és összevetjük az élő táncanyaggal, megállapíthatjuk, hogy a leggazdagabb változatait a közelmúltból a Dunántúlról ismerjük. Az utóbbiak népi elnevezése: kanásztánc, kondástánc vagy juhásztánc (Réthei Prikkel 1924; Morvay–Pesovár E. 1954). A tánctípus jelölésére a nyugati táncdialektus területén a kanásztánc, míg a tiszai részeken inkább a kondástánc elnevezés használatos. A juhásztánc mint népi jelölésmód az egész ország területén gyakori. A keleti vagy erdélyi táncdialektus területén viszont ritka az eszközös pásztortánc.
Mutatványos-ügyességi táncaink ismerete nem korlátozódott bizonyos társadalmi rétegekre. Az utóbbi idők gyűjtései szélesebb körű elterjedtségét bizonyítják. Ezeket a táncokat rendszerint a közösség néhány kiemelkedő táncos egyénisége mutatta be. Míg az említett fegyvertáncszerű eszközös formákat a parasztság nem ismerte, ügyességi táncainknak (kanásztánc, seprűtánc) kiemelkedő előadóit köztük is számon tarthatjuk.
A táncok bemutatására főleg a közös munkához kapcsolódó spontán jellegű táncmulatságon került sor (pl. fonó, kenderdörzsölő, dohánysimító stb.). Még nagyobb volt a jelentőségük a családi ünnepeken, elsősorban a lakodalmakon. A megrendezett vagy egyéb szabad táncalkalmakon csak ritkán került elő, akkor is már inkább a hangulat tetőfokán, mint ügyességi bemutató tánc. Sok paraszti visszaemlékezés s más adat utal arra, hogy verseny vagy fogadás volt az indítóoka a bemutatóknak.
A mutatványos ügyességi táncok kategóriájába tartozó változatok közhasználatú elnevezései egyúttal műfaji-formai jellegükre is utalnak: kanásztánc, seprűtánc (Pesovár F. 1969c). Sajátosságuk, hogy a sokrétű eszközkezelés háttérbe szorul, csak egyes mozzanatai emlékeztetnek azokra, mozdulatkincsük viszont az eszközt virtuózan alkalmazó, összetettebb táncemlékeknek is gyakori alkatrésze. Főleg a juhásztánc vagy kanásztánc-kondástánc néven ismert pásztorváltozatokban találhatók meg az ügyességi táncainkra jellemző eszközös mozzanatok. Az eszköz adta lehetőségek meghatározták 320az ilyen jellegű táncrészek kialakulását, de feltehető – miként hasonló európai táncemlékek is utalnak erre –, hogy a műfaj önálló változatai már korábban is éltek.
A kézbeli eszközökkel, foglalkozási szerszámokkal (bot, kampósbot, balta, karikás ostor) járt pásztortáncokban rendszeresen visszatérő formában többek között a következő táncos mozdulatok fordulnak elő:
1. a földre helyezett bot körüli vagy feletti tánc;
2. a keresztbe helyezett eszközök körüli-közötti tánc;
3. az eszköz láb alatti átdugdosása;
4. a földre támasztott eszköz átugrálása (változata a földbe vágott balta átugrása);
5. az eszköz lengetése;
6. támaszkodás az eszközre, illetve a talaj ütögetése az eszköz végével.
Ezek a táncmotívumok ügyességi táncainkban elszigetelődnek egymástól és önálló táncokká fejlődnek. Egyike-másika uralkodóvá válik a táncban, de együtt is előfordulhatnak. A különböző bevezető és összekötő mozdulatsorok mellett a felsorolt eszközös motívumok, motívumsorok alkotják a tánc gerincét. A botolóktól és egyéb pásztortáncainktól a fegyverre már kevésbé emlékeztető, sőt fegyverszerűtlen eszközök használata különbözteti meg őket. A pásztorbotot vagy baltát felváltó eszközök a következők: vessző, karó, szalmaszál, kévekötő fa, kukoricacsutka, borosüveg, pohár, tojás, gyertya, söprű, kendő, sapka stb. Ezek használatát a foglalkozás, a táncalkalmak körülményei teszik lehetővé. Nagyobb szerepet kapnak tehát a paraszti élet hétköznapi tárgyai. Az ilyen tánceszköz alkalmi használata egy-egy közösségen belül, annak sajátos, a táncot rendszeresen formáló tényezőjévé alakulhat.
Mutatványos-ügyességi táncaink rendszerezését az eszközök használati módja alapján végezhetjük el. Az eszköz táncformáló szerepe kétféle módon érvényesülhet, ennek alapján ügyességi táncaink két csoportját különböztethetjük meg:
1. amikor a táncot a földre helyezett eszközök körül, között, illetve fölötte járják, akkor az eszköznek a mozgás helyét meghatározó szerepe van. Ezt a típust nevezzük kanásztáncnak;
2. amikor az eszköz láb alatti átvetése vagy a földre támasztott eszköz átugrása az uralkodó mozdulat, akkor a táncos kapcsolata az eszközzel közvetlenebb, annak táncmotívum-formáló szerepe aktívabb. Ezt a csoportot a seprűtáncok típusához soroljuk.
A továbbiakban e két elnevezéssel jelöljük ügyességi táncaink két nagy csoportját (a parasztság körében is ezek a legáltalánosabban használt megjelölések).
A két típus kétféle eszközhasználati módja egy táncban is előfordulhat. Az egyéb mozzanatok, mint például az eszköz lengetése, földre ütögetése vagy az eszközre való támaszkodás, rendszerint ezek járulékos elemei.
Ügyességi táncainkban az eszközhasználat több lehetőséget ad a táncszerű mozgáskincs kifejlődéséhez, a lábmotívumok határozottabbak. Botoló táncainkra ugyanis nem mindig jellemző a ritmusban körülhatárolható metrikus motívumkincs. Ezekben a tánc mozdulatai a tánc funkciójának felelnek meg. A rögtönzött stilizált küzdelem körülményei alakítják a párbajszerű, gazdag plasztikájú, rendkívül hatásos mozgásokat. Laza szerkezetű, védő-támadó, lépő, ugró, guggoló, térdelő stb. mozdulatok jellemzőek a botolóra.
A pásztortáncok egyéb változatainak motívumai már táncszerűbbek. A metrikus motívumok sokkal határozottabban szerepelnek, bár a virtuóz eszközkezelésre való összpontosítás sok esetben leszűkíti a motívumok gazdagságát. Amikor tánc közben 321földre kerül az eszköz, akkor teljesedik ki a motívumkincs. Ügyességi táncainkban a kelet-európai táncokban különösen nagy szerepet játszó lábmotívumok kristályosabban és fejlettebb formában jelentkeznek. Az ügyességi táncok körülhatárolhatóbb, fejlettebb motívumkincse azonban nem jelenti azt, hogy a típus a botolónál gazdagabb formakincsű.
Eszközös ügyességi táncaink jellegzetes sajátossága még az is, hogy formakincse összefonódik egyéb régebbi táncaink motívumkincsével. A régi táncstílus más típusaival való szoros kapcsolata különösen a Dunántúlon és a Duna mellékén nyilvánvaló (verbung, ugrálós, mars, dus, tustoló, háromugrós stb.). Az ugrós tánctípus virágzása itt – a tiszai táncdialektussal ellentétben – a századfordulóig jobban nyomon követhető. Később is nagyobb jelentősége volt e terület táncéletében (pl. a lakodalmi menettáncokban). A Dél-Dunántúlon a „verbunk” néven táncolt ugrósok családjába tartozó tánctípus lényegében eszköz nélküli változata az ott divatos eszközös kanásztáncnak. Ugyanez a kapcsolat áll fenn a nyugati táncdialektus többi területén az egyéb régi típusú táncok és ügyességi táncok között. Így például a Rábaközben az eszközös táncok mozzanatai szorosan összefonódnak az ún. dus motívumkincsével.
KANÁSZTÁNC
SEPRŰTÁNC
MUTATVÁNYOS TÁNCAINK ÉS A FEGYVERTÁNCOK
UGRÓS-LEGÉNYES TÁNCTÍPUS
RÉGI PÁROS TÁNCOK
ÚJ MAGYAR TÁNCSTÍLUS
