UGRÓS TÁNCOK
UGRÓS TÁNCOK
Az ugrós táncok a magyar tánckincs régi rétegének legfontosabb családját jelentik (Martin–Pesovár E. 1954, 1964; Martin 1964a, 1970–1972), melyeknek különböző nevű tagjai főként a nyelvterület nyugati és déli részén élnek. Területi névváltozatai a következők: Rábaköz: dus, mars; Bakony vidéke–Balaton-felföld: dusolás; Mezőföld: ugrós, bérestánc; Tolna-Baranya: verbung, ugrós, háromugrós, cinege, csillagtánc; Somogy–Zala: kanásztánc, verbung; Szlavónia: kanásztánc, ugrós, kétugrós, mulatós; Bácska: ugrós, háromugrós, dus, tus; Kalocsa vidéke: mars; Solt vidéke: tustoló, tust; Galga-vidék: pajtástánc, druzsbatánc, mars; Tiszántúl: ugrós, oláhos, kondástánc, mars.
A paraszti táncrend szerves részeként már ritkán fordulnak elő, elsősorban lakodalmi bemutató, szertartásos vagy játékos funkcióban és menettáncként használatosak.
Az ugrós táncokat közepes tempójú (Mm. 
= 120–138), esztam kíséretű, régi táncdalokra (főleg a Dél-Dunántúlon), néhol pedig (Rábaköz, Kalocsa vidéke, Solt vidéke) újabb indulózenékre járják.
= 120–138), esztam kíséretű, régi táncdalokra (főleg a Dél-Dunántúlon), néhol pedig (Rábaköz, Kalocsa vidéke, Solt vidéke) újabb indulózenékre járják.
A viszonylag egyszerű, 2-5 tagú motívumokból felépülő, szabályozatlan szerkezetű ugrós táncok műfaji-formai tekintetben sokfélék, s így kevert, többalakú kategóriát alkotnak. Férfi-, női és vegyes; szóló, páros, négyes, valamint csoportos lánctáncformákban is előfordulnak. Többnyire nyílt fogásmóddal (kézfogás) vagy összefogódzás nélkül táncolják.
Az ugrós táncok zenei, formai és funkcionális szempontból szerteágazóak, és különböző fejlettségű típusokban, altípusokban élnek. Fejlettebb típusai (rábaközi dus, alföldi ugrós) az erdélyi legényes táncok egyszerűbb fajtáihoz közelítenek. Az ugrós táncok szorosan kapcsolódnak az eszközös pásztortáncokhoz, tulajdonképpen ezek eszköz nélküli formájaként is értelmezhetők. Rokonságban vannak a magyarországi cigánytáncokkal és a szlovák ún. valah táncréteggel is. Ugrós táncaink egy régi közös kelet-európai tánccsalád (nyugati és déli) magyar tagjai, melyeknek balkáni kapcsolatait a bolgár racsenica rokon vonásai sejtetik (Kacarova 1975).
A Somogy, Zala, Baranya megyékben, Tolna és Fejér nyugati részén, valamint Szlavóniában kanásztánc, verbung és ugrós néven él a tánccsalád legrégiesebb típusa. Terminológiai, zenei és formai vonásai révén közvetlenül kapcsolódik az eszközös kanásztánchoz.
A kanásztáncdallamok és a dél-dunántúli régi (
-os lüktetésű, négy-, két-, három-, valamint változó ütemű s olykor ütemváltó) táncdallamaink szinte mindegyike ehhez a táncfajtához kapcsolódik.
-os lüktetésű, négy-, két-, három-, valamint változó ütemű s olykor ütemváltó) táncdallamaink szinte mindegyike ehhez a táncfajtához kapcsolódik.
A tánc mulatságkezdő és -végző, lakodalmi bemutató, hajnali mulató, gazdasszonytánc, valamint hérészes szerepkörben s lakodalmi menetben fordul elő. Gyakran járulékos eszközként üveggel is táncolják.
Leggyakoribbak a férfiszóló és kettős, valamint a kézfogással és elengedve járt páros csalogatós formák. A négyes csillag formát a szemben álló táncosok helycserével is járják. Csoportos körtánc formája is előfordul.
Formakincse egyszerű, 2-3 tagú és 
ritmusú motívumokból áll. 1 lépéses, lengető, szökdelő, hármas lépés, dobogó lépések, valamint egyszerű csapás és taps alkotják a tánc motívumkészletét, s gyakran színezik játékos elemek is. A szóló és páros formákban az egyszerű motívumkészletből is gazdagon variált, rögtönzött táncszerkezetek 329jönnek létre (Martin–Pesovár E. 1954; Szentpál O. 1953; Pesovár E. 1961; Berkes 1969).
és ritmusú motívumokból áll. 1 lépéses, lengető, szökdelő, hármas lépés, dobogó lépések, valamint egyszerű csapás és taps alkotják a tánc motívumkészletét, s gyakran színezik játékos elemek is. A szóló és páros formákban az egyszerű motívumkészletből is gazdagon variált, rögtönzött táncszerkezetek 329jönnek létre (Martin–Pesovár E. 1954; Szentpál O. 1953; Pesovár E. 1961; Berkes 1969).
A nyugat-tolnai Sárközben, a Fejér megyei Mezőföldön és a bácskai Duna mentén ugrós, háromugrós, cinege és bérestánc néven él a tánccsalád fejlettebb, újabb típusa (Pesovár F. 1960b, 1983; Katona 1962a; Martin 1964b).
A régi kanásztánc- és ugrós dallamok mellett e típushoz már újabb, sőt idegenes, vegyes (polkaszerű, nem népi, cigányos) zenei anyag is kapcsolódik.
A tánc még mulatsági szerepkörben is előfordul, de legnépszerűbb a lakodalmakban (szakácstánc, tyúkverő, menettánc).
Szóló férfitáncként ritkább. Kézfogással párosan és négyes csillagalakzatban járják. Csoportos láncformában (a Sárközben és Bácskában) a leggyakoribb, a nők különösen kedvelt tánca.
A Duna menti ugrós fejlettebb, 4-5 tagú 
és 
ritmusú (lengető-hegyező-három lépés) motívumokból áll. A tánc struktúrája többnyire egynemű motívumlánc, mivel egy-egy táncos mindvégig szinte csak egyetlen motívumot ismétel. A tánctípus mégis gazdag motívumkincsét az egyéni lépésváltozatok bősége eredményezi. E motívumok java része a csoportos láncformához alkalmas – meghatározott térbeli és ritmikai – keretbe illeszkedik. A csoportos formák szerkezete és összhatása az egyszerű kólók felépítéséhez hasonló.
és ritmusú (lengető-hegyező-három lépés) motívumokból áll. A tánc struktúrája többnyire egynemű motívumlánc, mivel egy-egy táncos mindvégig szinte csak egyetlen motívumot ismétel. A tánctípus mégis gazdag motívumkincsét az egyéni lépésváltozatok bősége eredményezi. E motívumok java része a csoportos láncformához alkalmas – meghatározott térbeli és ritmikai – keretbe illeszkedik. A csoportos formák szerkezete és összhatása az egyszerű kólók felépítéséhez hasonló.
Az ugrós helyi típusát, zenéjét, motívumkincsét és jellegzetes alakzatait menettáncként is alkalmazzák (Martin–Pesovár E. 1954). Néhány helyen azonban (Kalocsa vidéke, Solt vidéke, Galga vidéke) a mars sajátos, önálló tánctípussá vált az ugrós más formáit szinte teljesen kiszorítva. (A dél-dunántúli, Duna menti, bácskai, szlavóniai, rábaközi és délalföldi menettáncok még nem szigetelődtek el az ugrós többi, élő formáitól.)
A marsot javarészt már műzenei és idegen eredetű indulózenék (Rákóczi-induló; Fel, fel vitézek; Erkel Hunyadi Lászlójának egyik dallama, Radetzki-mars stb.) kísérik, bár néhol még régibb dallamokat is („Zörög a kocsi”; Mikor a menyasszonyt fektetni viszik) alkalmaznak. A lakodalmi kiáltozásokat, táncszókat többnyire a menettáncoknál hallhatjuk.
A legények a táncmulatság kezdetén marssal kísérték a zenészeket a tánchelyre, és a mulatságot is marssal fejezték be. Legfőbb alkalma azonban a lakodalom. Az esküvőre s a lakodalmas házak közti szertartásos vonulások alkalmával (olykor a hozománnyal is megrakodva) menet közben táncolnak, de a falu nevezetes pontjain meg-megállva, a templom előtt s a lakodalmas házhoz való megérkezéskor helyben is eljárják. A lakodalom végén a hérész, tyúkverőzés, a vendégküldés alkalmával táncolják (Lugossy 1956).
A marsot a lakodalmi menet szokásrendje, valamint az ugrós helyi alakzatai szerint nemenként és korosztályonként elkülönült csoportokban járják. A férfiak – különösen a vőfélyek – a menet élén s a banda előtt gyakran egyénileg is cifrázzák (a menetiránynak háttal). Kettenként vagy csoportosan, vonalban vagy körben, vállon, derékon összekapaszkodva is táncolják. A lányok frontális láncban vagy forgó-haladó körökben kéz- vagy derékfogással, az asszonyok pedig gyakran egyénileg, élénk kézgesztusokkal járják. Néhol páronként oszlopformában, szemben kézfogással vagy csillagalakzatban is marsolnak. A lakodalmi mars képe távolból rendezettebb, közelről azonban kötetlen, amorf kavargás képét mutatja, mely időnként meg-megállva lassan halad.
A tánc motívumai egyszerű és ritmusú, haladásra alkalmas ugró és lépő motívumok. Az egyénileg ismétlődő marslépéseket a menet közbeni, térbeli változatok 330színezik, de lényegében tagolatlan táncfolyamatot alkotnak. Nem a lépésfajták, hanem a váltakozó térbeli formációk jelentik a mars változatosságát.
és ritmusú, haladásra alkalmas ugró és lépő motívumok. Az egyénileg ismétlődő marslépéseket a menet közbeni, térbeli változatok 330színezik, de lényegében tagolatlan táncfolyamatot alkotnak. Nem a lépésfajták, hanem a váltakozó térbeli formációk jelentik a mars változatosságát.
A mars három táji altípusát különböztetjük meg:
A Kalocsa vidéki mars újabb, fiatalos formája a húszas évek óta váltotta fel a régibb – a Duna menti ugrósokhoz hasonló 
ritmusú – öreges marsot, s vált eltérő jellegű, szokatlanul dinamikus menettáncá. A ritmusú, erőteljes karlendítéssel kísért ugrós motívumokkal párosan, kör alakban, vegyesen és nemenkénti csoportokban táncolják. Az indulózene mellett új stílusú népdalok is kísérik a kalocsai marsot. (Az északnyugat-baranyai verbungok is egyre inkább hasonló jellegű menettáncokká fejlődnek.) (Lugossy 1953; Hegedüs 1956; Martin 1970–1972.)
ritmusú – öreges marsot, s vált eltérő jellegű, szokatlanul dinamikus menettáncá. A ritmusú, erőteljes karlendítéssel kísért ugrós motívumokkal párosan, kör alakban, vegyesen és nemenkénti csoportokban táncolják. Az indulózene mellett új stílusú népdalok is kísérik a kalocsai marsot. (Az északnyugat-baranyai verbungok is egyre inkább hasonló jellegű menettáncokká fejlődnek.) (Lugossy 1953; Hegedüs 1956; Martin 1970–1972.)
A Solt vidéki, Pest környéki tustoló csendesebb előadásmódjával különbözik. A legények és lányok a menetben külön körökbe kapaszkodva tustolnak, a mulatság közben olykor még párosan is táncolják (Martin–Pesovár E. 1964).
A Galga vidéki marsot vagy pajtástáncot már csak a férfiak járják egyszerű és ritmusú motívumokkal vagy amorf ugrálással. A nők a menettáncot ritmikus lépésekkel kísérik (Martin 1955).
és ritmusú motívumokkal vagy amorf ugrálással. A nők a menettáncot ritmikus lépésekkel kísérik (Martin 1955).
A rábaközi dus az ugrós táncok fejlett típusa. Férfiszóló, páros és csoportos menettáncformákban él. Többnyire újabb, németes indulózene (pl. Radetzki-mars), olykor régibb táncdallamok („Szélről legeljetek”: kanásztánc) kísérik.
A tánc neve a duska ’áldomás’ és a tus ’zene’ szócsaládok jelentéskörének keveredésével és a tánchoz való kapcsolódásával keletkezett (dus: a Dél-Dunántúlon ’ivónóta’; dusolás: a Bakony vidékén ’a zenészek táncos pénzgyűjtése’; dus: a Rábaközben ’a zenészektől külön rendelt és megfizetett tánc’).
Leggazdagabb formája a banda előtt külön rendelésre járt virtusos szóló férfitánc, mely gyakran a legényavatás próbatételei közé is tartozott. Az ugrós bokázó, dobogó és csapásoló motívumokból álló heterogén felépítésű rögtönzések a kísérőzene tagolási egységeihez már nagymértékben illeszkednek. A fejlett, bővített szerkezetű motívumok között gyakoriak a páratlan időtartamúak is (3/a, 5/a, 7/a).
A búcsúban a legények csoportos menettáncként a falu különböző pontjaira való vonulások közben a körverbunk bevezetéseként alkalmazzák. Nővel járt páros formái egyszerűbbek, s a dél-dunántúli ugróshoz hasonlók. Eszközös (seprűs, üveges) formái is előfordulnak (Kaposi–Maácz 1958; Martin–Pesovár E. 1964; Martin 1970–1972).
Az ugrós táncok másik fejlett típusa az Alföld keleti és délkeleti részén ugrós, oláhos, féloláhos, kondástánc és mars néven fordul elő. Az alföldi parasztság körében már nem olyan általános, mint a Dél-Dunántúlon, s főként csak a pásztorok és a volt uradalmi cselédség hagyományában maradt fenn. A szórványos, de mégis nagy területen való következetes előfordulása azonban a tánc korábbi, szélesebb elterjedtségére utal (Szatmár, Nyírség, Szilágy, Bihar, Békés, Csongrád, s néhány adat a Kiskunságból és a Jászságból).
Az alföldi ugróst mindig kanászdallamok kísérik. Leggyakoribb dallamának szövegéről (Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak…) nyerte a tánc egyik nevét is (melyhez hozzájárult a tánc pásztori és erdélyi kapcsolata).
A táncot szabályozatlan szerkezetű szóló férfi- és nyílt összefogódzású párostáncformákban, valamint férfi menettáncként alkalmazzák. Páros, szabályozott formáját a Fekete-Körös völgyéből ismerjük.
Motívumkincse hegyező, ugró, hármaslépés, hátravágó, bokázó, légbokázó, ollós, 331tapsos-csapásoló, földcsapó, térdelő motívumokból áll. Gyakoriak a bővített szerkezetű, olykor páratlan időtartamú motívumok. A heterogén felépítésű, rögtönzött táncfolyamat egységei a kísérődallamhoz nagymértékben, de még esetlegesen illeszkednek.
A dunántúli ugrósok és az erdélyi legényes táncok rokoni kapcsolatában az alföldi ugrós nemcsak területi, hanem formai-strukturális értelemben is átvezető láncszem mint a köztük elhelyezkedő közepes formai fejlettségű típus. Az alföldi ugrós az erdélyi legényesek kezdetlegesebb típusaihoz (szilágysági figurás, csíki féloláhos, bukovinai ugrós) közvetlenül kapcsolódik. Szoros rokonságban van az alföldi román (ardeleana, lunga) és a cigánytáncokkal, valamint a szlovák ún. valah táncréteggel is (a táncnak és dallamának szlovák neve „olahski tanec”). A 17–18. századi források, említések nyomán (Kájoni-kódex, Vietórisz-kódex, Esterházy Pál, Károlyi Antal) e táncfajta korábban társadalmilag is szélesebb körű (nemesi-főúri) használata valószínűsíthető (Martin 1970–1972; 1971).
