UGRÓS PÁROS

Teljes szövegű keresés

UGRÓS PÁROS
A páros táncaink legarchaikusabb rétegét képviselő típusok még nem tekinthetők mai értelemben vett udvarló-szerelmi táncoknak, amint erről a cigányok és pásztorok páros botolói, a páros cigánytánc, valamint az ügyességi táncok (kanásztánc, söprűtánc stb.) páros változatai tanúskodnak. Küzdő karakterük részben a fegyvertánchagyományban 347gyökerezik, részben pedig a középkori nyugat-európai (Rudlieb) és a 16–17. századi magyar tánctörténetben (Balassi, Vásárhelyi-daloskönyv) is kimutatható „egymást űző tánc” jegyeit őrzik (Pesovár E. 1977a).
Ezzel szemben a tánchagyományunkban élő további típusok már a valóban udvarló-szerelmi páros különböző formái, melyek a műfaj történetének egy-egy jelentős periódusáról adnak hírt.
Ilyen udvarló-szerelmi tánc jellemző vonásait ismerhetjük fel a néptáncaink régi rétegébe tartozó ugrós tánctípus páros változataiban (Pesovár E. 1977b). Egyaránt érvényes ez a líraibb megfogalmazású, oldottabb formákra és a fejlettebb motívumkincsű, tartózkodóbb magatartást tükröző változatokra. Mindegyikben meghatározza ugyanis e páros tánctípusra jellemző udvarló karaktert az összefogódzás módja, az alkalomszerűen megjelenő vagy állandósult kézfogás.
A korlátozott összefogódzás oly következetes sajátossága ugrós párosunknak, hogy már ez alapján is arra következtethetünk, hogy az egyéni páros egyik korai típusának a jegyeit őrzi. Ugyanerre utalnak e párostánc-típus csalogatós formulái is, melyekről néhány tánc menetének vázlatos felidézésével adunk képet.
A Berzencén gyűjtött egyik változatban férfi és nő távolról indul egymáshoz, majd kézfogással folytatják a táncot. Így járják egymást körül, s ezt a nő magatartásának játékos kihívása kíséri. Elfordulnak, majd eltávolodnak egymástól, és ismét távoli szembenállással folytatják a táncot. Ezután nagy körív mentén kerülgetik egymást, közben egyet pördül a férfi, majd a nő stb.
A mezőkomáromi változatban ugyanígy az eltávolodásban és közeledésben, az egymástól való elfordulásokban ölt testet a csalogatás, és a tág kézfogás is csak alkalomszerűen jelenik meg.
A Nógrádmegyeren készült filmfelvétel páros juhásztáncában viszont nagy területet bejárva bontakozik ki a csalogatás, jelennek meg az eddigiekhez hasonló formulák. A közeledést és eltávolodást ebben a változatban is hirtelen elfordulások tarkítják, anélkül, hogy egyszer is kezet fognának a táncosok.
Az ugrós páros korlátozott összefogódzásával és csalogatós formuláival olyan szerelmi páros vonásait őrzi tehát, melyhez hasonló lehetett a 15–16. század két kedvelt tánca, az Arbeau által is leírt gaillarde és courrante. Arbeau megjegyzéseiből tudjuk, hogy mindkét táncra a csalogatás rokon mozzanatai voltak a jellemzőek: az egymáshoz közeledés és távolodás, valamint a férfi széptevése. Elítélően említi azt a szokást, hogy a táncosok egymásnak hátat fordítanak. A courrante egyik változatáról szólva pedig leírja Arbeau azt a pantomimikus udvarló játékot, ahogy a férfi nadrágját és ingét igazítva közeledik a táncosnőhöz, s mikor az elutasítja, eltávolodik és vigasztalannak mutatja magát.
Az Arbeau által vázolt képet egészítik ki az egykorú ábrázolások is. A legjelentősebb ezek közül Virgil Soris (1514–1568) sorozata, mely a gaillarde csalogatós formuláit, az elfordulásokat és az egymás kerülgetését örökítette meg. Ugyanilyen szempontból fontos számunkra Jost Amman (1539–1591) ábrázolása is. Ezen az egyidejűleg táncoló három párt az egymást kerülgető udvarló-szerelmi játék különböző fázisaiban jeleníti meg a művész.
A tánctörténeti ábrázolások egyúttal hitelesítik azt a feltevésünket is, hogy egy ilyen karakterű páros e történeti korszak típusa lehetett, s ennek a paraszti táncéletben is számottevő szerepe volt. Erre utal Bruegel egyik alkotása és a holland, flamand mesterek 348képei. Ugyancsak e tánctípus későbbi, 18. századi dokumentumának tekinthetjük Troost (1697–1750) holland paraszttáncot megjelenítő művét. Hazai táncábrázolásaink közül pedig ide sorolhatjuk Martin Engelbrecht rézmetszetét, mely a kézfogással járt formát örökítette meg (34. kép).
Néhány további adalék is az ugrós páros és a történeti források alapján kirajzolódó párostánc-típus rokon vonásaira figyelmeztet. Ilyen az Arbeau által említett pantomimikus elem, melynek nyomait az ugrós párosban is megtaláljuk. Erre utal a Szenyéren gyűjtött változat gazdag karjátéka, a Nógrád megyei juhásztánc szinte dramatizált csalogatása és a berzencei páros már említett kihívó magatartása.
A tánctípusra jellemző udvarló formulát, a szépen hízelkedő kezek kifejező játékát ugyancsak az egyik, Berzencén filmre vett változatban figyelhetjük meg. A tánc bevezető részében férfi és nő felváltva nyújtja egyik, majd másik kezét, s a kéznyújtás az ujjak érintése után egy-egy pillanatra kézfogásba simul. Ezzel rokon formula villan fel a szenyéri változatban is.
A tánc közbeni udvarlás hasonló képét idézi elénk egyik jelentős tánctörténeti emlékünk, a Vásárhelyi-daloskönyv táncnótája is:
Mert én szemem szemeiddel
Szépen üsmerkedik,
Kezem akkor kezeidnek
Szépen hizelkedik,
Táncban lábom kedveskedik,
Ezek mert akkor azt vélik,
Heában nem esik.
(idézi Stoll 1956: 96–97)
A táncos széptevés e költői megfogalmazása talán kellően érzékelteti, hogy miért hangsúlyoztuk a korlátozott összefogódzás, azaz a kézadás jelentőségét e párostánctípus udvarló-szerelmi karakterének körvonalazásában. Meggyőződésünk ugyanis, hogy e páros forma lényegét éppen ez, az udvari tánckultúrában gyökerező s az etikett által szabályozott magatartás határozta meg. Ezt igazolja a reneszánsz szerelmi lírája (Rónay 1956), s ezt tükrözik e kor táncos gyakorlatának gondosan kiművelt regulái, a táncillem és táncos magatartás cizellált formulái (Taubert 1968).
Az ugrós páros csalogatós karakterét s ezzel együtt tartalmi jegyeit is meghatározó formák arra utalnak, hogy a reneszánsz jegyében tért hódító egyéni páros táncok egyik típusának a jellemző vonásait őrzi. E feltételezés valószínűségét támasztja alá, hogy küzdő karakterű páros táncainkhoz hasonlóan az ugrós páros is tánckultúránk régi rétegébe tartozik. Stílusjegyei alapján szoros rokonságban áll az ügyességi táncokkal, s ugyanabba a sokrétű ugrós típuscsaládba tartozik, melybe a küzdő karakterű páros cigánytánc.
Különösen jól kirajzolódik az ugrós párosnak ez a stiláris összefonódása részben a fegyvertánchagyományokat őrző ügyességi táncokkal, részben pedig az ugrós tánctípussal a Dél-Dunántúlon, s itt is elsősorban a somogyi és mezőföldi táncfolklórban (Pesovár F. 1983).
Ez a két terület az, ahol még megismerhette a közelmúlt néptánckutatása e táncok 349egymás mellett élő formáit s a különböző ügyességi táncok, valamint az ugrós szólóban, csoportosan és párosan járt változatainak közös stílusjegyeit.
Dél-Somogyban a paraszti szóhasználat is e sokrétű hagyomány egységét tükrözi, hiszen nem csak az ügyességi táncokat, de az ugrós változatait is kanásztánc néven tartja számon a köztudat. S ha szűkebb értelemben is, de ugyanezt fejezi ki az ugrós tánctípus egyes területi változatait egységbe foglaló szóhasználat: a sárközi–Duna menti cinege vagy ugrós, a mezőföldi ugrós, a rábaközi dus, a Duna–Tisza közi mars és a dél-alföldi oláhos elnevezés. A Zselicségben és Baranya egy részén a hiányzó új stílusú férfitánc neve, a verbung szolgált a szólóban, csoportosan vagy párosan járt ugrós jelölésére. Nógrádmegyeren pedig a páros és eszközös változatot egyaránt juhásztáncként járták.
Az ugrós párosnak a táncéletben betöltött szórványos és elszigetelt szerepe is e táncforma múltjáról, egy korábbi tradíció háttérbe szorulásáról és utóéletéről tanúskodik. Így értékelhetjük azt a tényt, hogy mint önálló életet élő páros táncot elsősorban egy szűkebb területen, a Dél-Dunántúlon ismerhette meg tánckutatásunk. Itt is egy-egy társadalmi réteg, a pásztorok és puszták népe táncalkalmain volt számottevő szerepe (Andrásfalvy 1958; Pesovár F. 1983). Ezzel szemben a paraszti táncéletben a hagyományokat őrző és felidéző lakodalmakban kapott helyet, vagy a házi mulatságok meghitt légkörében.
Még inkább e páros tánc kihalási tendenciájára utal, hogy a szomszéd népek táncfolklórjában is csak szórványosan fordulnak elő az ezzel rokon változatok. Így a szlovák tánckutatás is ritka adalékként tartja számon a párosan járt odzemokot (Tóth, Š. 1967), a román táncfolklórban pedig az alföldi románság ardeleana vagy lunga néven ismert tánctípusának páros változatait tekinthetjük rokon formának (Martin 1970–1972).
Ezzel az elhaló tendenciával szemben a Balkán tánchagyománya éppen egykori megjelenését és térhódításának a körülményeit idézi. Ebben a régies vonásokat őrző tánckultúrában a domináló csoportos formák, a lánctáncok mellett ugyanis az ilyen karakterű páros táncok képviselik elsősorban az egyéni formát. Különösen jól szemlélteti ennek az összefogódzás nélkül, kézfogással vagy kendőfogással járt párostánc-típusnak a helyét és szerepét a bolgár tánchagyomány nagy múltú tánca, a racsenica (Kacarova 1975).
A racsenica ugyanolyan összetett és sokrétű tánctípusként él a bolgár tradícióban, mint a mi ugrósaink. S ennek a körben, csoportosan, szólóban járt, ügyességi mozzanatokkal ötvözött, valamint szertartásos funkciót is betöltő típusnak a páros változatai is alkalomszerűen bontakoznak ki a csoportos formákból, vagy önálló életet élve is megjelennek. A párosan járt racsenica udvarló-szerelmi játéka is az ugróssal rokon csalogatós mozzanatokból áll.
Úgy tűnik tehát, hogy e párostánc-típus kialakulására utaló emlékek, azaz epizódszerű megjelenése a vegyes csoportos formákban, a Balkánon és a magyar táncfolklórban egyaránt nyomon követhető. Önálló változatairól pedig elmondhatjuk, hogy a Balkán és a Kárpát-medence tánckincsében is másodlagos szerepet játszanak.
E funkció értékelésében viszont lényegbevágó különbség, hogy míg a magyar táncfolklórban az egyéb egyéni páros táncok mellett szorult háttérbe, addig a Balkánon a táncéletet döntően meghatározó csoportos formák mellett képvisel elütő színfoltot. A két különböző karakterű tánckultúrában betöltött szerepe is e párostánc-típusnak az európai tánctörténetben elfoglalt helyére utal, megerősíti azt a felfogásunkat, hogy részben a kollektív formákat felváltó, részben pedig a küzdő karakterű párosból kialakuló korai forma emlékeit őrzi.
Erre az utóbbira enged következtetni az is, hogy a csalogatás formulái e párostánctípusban 350lényegében a küzdő karakterű páros megszelídült változatai. Ezt jelzi az ugrós páros és a cigánytánc rokonsága, valamint az, hogy e két párostánc-típus a tartalmi jegyek alapján is bizonyos mértékig egybemosódik.
A cigánytánc számos változatát ugyanis már joggal tekinthetjük küzdő formulák nélküli udvarló-szerelmi táncnak. Itt utalunk arra is, hogy a már említett pantomimikus elemek a páros cigánytáncban is előfordulnak. Szembeötlő példaként egyik, Tiszaigaron gyűjtött változatra hivatkozunk, melyben a táncba szőtt pantomim a széptevés előkészületeit, a borotválkozást, mosdást jeleníti meg.
Az ugrós páros természetesen nemcsak a korábbi hagyományban gyökerező szálakat, hanem az újabb táncáramlatok hatását is őrzi. Így például a két pár által járt csillag forma, a kis körök, a helycserék a 17. századtól fokozatosan tért hódító kontratáncok jegyeit tükrözik.
Ennél is újabb keletű az, amit a Duna-Tisza közi marsokban és a rábaközi dusokban figyelhetünk meg. E területi változatok jellemzőjeként ugyanis elmondhatjuk, hogy a régi stílusú tánczenét háttérbe szorította az újabb keletű népi és műzene, valamint a fúvós zenekarok indulói. Ezzel együtt a mars motívumkincsén is lemérhető bizonyos fokú átalakulás, mely a 19. századi polgári táncdivatoknak a korábbi hagyományt háttérbe szorító és módosító hatásáról tájékoztat, s nem arról az udvarló-szerelmi párosról, melynek feltehető történeti helyét és szerepét vázoltuk.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages