FORGÓS-FORGATÓS PÁROS A TÖRTÉNETI FORRÁSOKBAN

Teljes szövegű keresés

FORGÓS-FORGATÓS PÁROS A TÖRTÉNETI FORRÁSOKBAN
A küzdő karakterű botolóval és cigánytánccal, továbbá az ügyességi táncok és ugrós páros változataival szemben a tánchagyományunkban élő többi párostánc-típus szembeötlő, elhatároló jegye s egyúttal közös vonása a zárt összefogódzással járt páros forgás. Vizsgálatunkban fontos szerepet tulajdonítunk tehát ennek a különböző módon megjelenő, uralkodó szerepet játszó, vagy a tánc során visszatérő formulának, s mindenekelőtt arra a kérdésre keresünk választ, hogy mikor s milyen mértékben jelent meg a zárt összefogódzás és páros forgás az európai és hazai tánctörténetben.
E kérdés megválaszolásában is a társastáncok történetére, a paraszti táncot is bemutató ábrázolásokra, valamint az erkölcs védelmében szót emelő, az új és szokatlan jelenséget elítélő megjegyzésekre, tiltó rendelkezésekre támaszkodhatunk. Az ezek alapján kirajzolódó formulákra, táncos magatartásra figyelve körvonalazhatjuk az új korszakot jelentő fordulatot, a forgós páros megjelenését és térhódítását (Pesovár E. 1983).
Az új táncmóddal szállnak szembe a 15–16. század erkölcsöt védő írásai, felháborodottan tiltakozva szeméremsértő volta ellen (Böhme 1886). E kárhoztatott bűnök felsorolásában szerepel a tapogatás, a csók, az egymás átölelése, a forgás, a nő ide-oda vetése, átdobása stb., melyek lényegében mind az új táncmód összetevői. E táncellenes dörgedelmek között még Cyriakus Spangenberg (1528–1604) evangélikus prédikátor a megértőbbek közé tartozik, mert nem vet el egyértelműen minden táncot, ahogy ezt szerinte a pápista egyházi írók teszik. De az új, felszabadultabb táncmód ellen ő is tiltakozik, amikor a következőket mondja: „Istennek tetsző, hogy a fiatalok táncolnak, ugranak és örülnek, de a vad körbe futás, az erkölcstelen forgás, tapogatás és szájnyalás már nem Istennek tetsző, bűn és vétek.” Florian Daule von Fürstenberg pedig „A tánc ördöge” 351(Tanz teuffel) c. művében a gyors „Nachtanz” (utótánc) erkölcstelenségét, féktelenségét ecseteli, s ennek rendezetlenségét, szabálytalanságát hánytorgatja fel. Ebben történnek olyan szégyenletes dolgok, mint a nők dobása, átvetése, lóbálása, forgatása, amitől szoknyájuk a fejük fölé repül. S felháborodottan fűzi hozzá, hogy amelyik fiatal asszonyt vagy leányt a legtöbbet viszik a táncba s forgatják, még örül is anyjával együtt.
Ez a felháborodás – mely úgy látszik mindenütt követte a rohamosan tért hódító új táncdivatot – nyújt lehetőséget arra, hogy kimutassuk megjelenését a magyar táncéletben is. Ezt sejteti már a 16. század végéről Bornemisza Péter táncellenes kirohanása, az Ördögi kísértetekben, amikor a tapogatós táncról s e táncmóddal együtt járó szabadosságokról szól: „Ki barát tánctzot kezd, ki tapogatós tántzot És azba mind fület, szájat, orrot, mellyet czeczet, mind talpig el tapogattya, És ugy izgattya a sátán sok féle fertelmességre” (idézi Pesovár E. 1972: 26).
A 17. századból már az adatok sora bizonyítja, hogy valóban népszerű és országszerte elterjedt lehetett az új táncmód. Pázmány Péter 1636-ban így jellemzi ezt: „Némelyek a leányok közül elkerülik a szemtelen szerelmeskedést, de eszük, kedvük táncra vész. Ezek is oly közel járnak az esethez, hogy közelebb nem lehetnek. Szent Antónius írja, hogy ritkán lehet a tánc halálos bűn nélkül. Okát adja Petrarca: mert senki a táncot csak szökdösésért nem szereti, hanem a kézfogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú beszélgetések tetszenek, melyekből olyat tanul az együgyű leány, hogy teljes életében megsiratja” (idézi Pesovár E. 1972: 40).
A Körmendi kódex pedig már a felszabadult táncmóddal együtt járó szélsőséges mozgásokat is felsorolja: „Mintegy Kain szemmel pillogja a más feleségét. Ha nincs tapogatás, ott az asszony durcás, sőt jókedvnek sem tartja: de hunyorgatással s ölelkapcsolással kedves táncát járja. A táncos eszétől fordult, ugráló vadkecskévé teszi magát. A bakok e cimborája a latrok játikit járja, derekát lógatja, fejét s nyakát rázza, mint rossz lovú talyigás, süvegét konyára a fülére vonja; szemei villognak, mint a vízbe hullt lónak, száját tátogatja, hajja-hujját kiált és hopp-hajját; ugrik, igen topog, csuszál s hányja lábát, mintha tólna gályát, karjait csóválja, pajkos az ő munkája. Mint rongyos fársángosnak kezei csattognak…” (idézi Pesovár E. 1972: 41).
Gyulai Mihály, a dobi eklézsia lelkipásztora – aki bujának és az ördög művének tekinti a táncot – a következő felsorolással kívánja elrettenteni a híveket: „Mert sok bűnökkel vagyon együvé kötve, úgymint: (l) Bujálkodással, (2) Szemtelen, orcátlan paráznai nézéssel, (3) Fajtalan csókkal, (4) Tapogatással, (5) Ölelgetéssel, (6) Tenyérvakarással, (7) Tisztátalanságra való alkalmatossággal, (8) Kevélységgel, … ugyanis kevélység nélkül nem lehet a táncz, (9) Öltözetben való nyalkasággal, (10) Hivalkodásnak bőségével (11) Haraggal, (12) Veszekedéssel, (13) Szitkozódással, (14) Átkozódással, (15) Káromkodással, (16) Hamis és szükség kívül való esküvéssel, (17) Verekedéssel, (18) Egymásra való irigységgel, (19) Gyilkossággal” (idézi Pesovár E. 1972: 41).
Debreczeni János, Polgár lelkésze, Szentpéteri István Táncz pestise c. munkájához írott előszavában ugyancsak részletesen jellemzi ennek az ördögi bűnnek a mozgásformáit: „S mivelhegy a magyar nemzetben, valamint másokban is él a tánc, és a vendégségekben, és lakomákban gyakorolják is (ti. férfiak, összefogódzva asszonyokkal és gyalázatos leányokkal), ez így sok bűnnel van egybekötve. Éspedig: eszelősséget és gőgöt eredményez az ittassággal, gyülölködést és kicsapongást a bujasággal és gyalázatos felingerléssel, fajtalansággal és néha gyilkosságokkal (mint ahogy ezt az események gyakran mutatják), s a táncolók mozdulatait eredményezik. Ők tudniillik testüket illegetve majd 352leguggolnak és hajolnak, majd fölemelkednek és kiegyenesednek, majd lábukkal dobognak, kezükkel zajt csapnak (tapsolnak) mellüket mutogatják, simogatják, egymást átölelik, összesimulnak, testüket tapogatják, szájukkal kurjantanak és ordítanak, körbe-karikába forogva fejüket ingatják és fennhordják; mint ahogy méltán nevezik az ilyen táncot az ördög malmának, s a sátán dudájának…” (idézi Pesovár E. 1972: 41–42).
A prédikátorok által kárhoztatott táncmódot s az ezzel együtt járó tapogatást villantja elénk a Vásárhelyi-daloskönyv táncnótájának egyik részlete is:
Egy szép táncot jókedvemből,
Szép szerelmem, küldek,
Kit gyakorta én magamban
Tenálad éneklek,
Táncolok, veled örülök,
Vígan tetszik, hogy repülök,
Nagy boldogul élek.
 
Boldog vagyok, mert hogy szeretsz,
De boldogabb lennék,
Ez újonnan szerzett táncban
Ha ketten mehetnénk,
Veled együtt ha lehetnék,
Együtt táncba mennék.
 
Boldog szemek, kik ezt látják,
Lábak, kik ezt nyomják,
Fejér színű szép sarukat
Sarkok kik hordozzák,
Keskeny derekat kik hordoznak,
Gyenge kart is tapogatnak.
És az mint akarnak.
(idézi Stoll 1956: 96)
A Vásárhelyi-daloskönyv táncnótája tehát már az új táncmód lírai hangulatát jellemzi, ahogy a Fanchali Jób-kódex is ezzel a szemlélettel fogalmazza meg e páros tánc lényegét:
Hajda hop hajda, hop hajda hajda, szép Kata,
Karjánál fogva két kezem azki forgatta
Kár hogy az jó tél tovább ennél nem tarta,
Miért én velem hogy tovább nem táncolhata.
(idézi Pesovár E. 1972: 43)
353A táncközbeni csókról pedig ugyancsak a Vásárhelyi-daloskönyv egyik éneke szól:
Nyujtsd ide karod,
Im én te társod,
No már végy csókot,
Mert hozzád hordott.
(idézi Stoll 1956: 19)
A 17. század végéről még a Komáromi énekeskönyv szövegét idézzük ennek az egyéni páros táncnak a bemutatására:
Engedek én szép szavadnak,
Gondom leszen arra,
Legelsőben jőjj kezemre,
Szivem-lelkem, Kata.
Egyet-kettőt mi ugorjunk,
Fordulásban vigadozzunk,
Majd meglesz az ára.
 
Zsuzsa addig félreálljon,
Lábát oltalmazza,
Az táncporral ne gondoljunk,
Lábbal lássunk hozzá,
Ketten egyet mi ugorjunk,
Fordulásban vigadozzunk,
Nosza lássunk hozzá!
 
Ékes szavú, szép beszédű
Szivem-lelkem, Jutka!
Hocca kezed, mit bánkódasz,
Talán fordul jódra.
Ha most ketten egy szép táncot
Sörény lábbal, víg orcával
Járunk magyar módra.
(idézi Stoll 1956: 132)
A történeti források, egykorú ábrázolások alapján a zárt összefogódzású, forgós páros tánc megjelenését, elterjedésének kezdeti időszakát a 15–16. századra tehetjük tehát. Első hazai említése is a 16. század végéről jelzi térhódítását, a 17. századi források pedig eleven életét. Hogy valóban új jelenség lehetett a kor európai táncéletében az egyéni forgós páros tánc, az kitűnik azokból a tiltó rendelkezésekből, melyek ezzel szemben a korábbi hagyományt, a csoportos formát veszik védelmükbe. A páros forgással járó felszabadultabb táncmód egyéb kísérőjelenségei, formulái alapján pedig a csalogatós párosnak a korábbitól eltérő új típusát ismerhettük meg. A zárt összefogódzás és páros forgás ugyanis e szerelmi táncnak az a központi magja, mely köré a csalogatás jellemző, új 354formákkal kiegészült mozzanatai csoportosultak. Ilyen, e csalogatós típus szerves részét alkotó mozzanat a nők ujj alatti forgatása, melynek egyik közismert korai ábrázolása Urs Graf 1525-ös datálású tollrajza. Ezt a formulát, a forgós, forgatós karakterű páros táncok egyik általános, elterjedt motívumát láthatjuk a kor egyéb ábrázolásain is.
A másik jellemző és a zárt összefogódzású páros forgásból szervesen következő csalogatós formula az egymás kerülgetése, az egymástól való elfordulásoknak az a zártabb módja, ahogy ezt Albrecht Dürer 1514-es évszámmal jelölt műve ábrázolja.
Míg Urs Graf és Dürer idézett rajzai a forgós-forgatós páros táncnak csak egy-egy részletét örökítették meg, addig Pieter Bruegel képei mintegy összegezik a felszabadult páros jellemző mozzanatait, csalogatós formuláit. A paraszti mulatságot bemutató művein szinte mindegyik táncospárt más-más helyzetben ábrázolja, érzékeltetve, hogy nem egyöntetű és kötött, hanem rögtönzött, egyéni páros táncról van szó. A különböző pillanatok a felszabadult csalogatós páros legjellemzőbb mozzanatai, formulái, melyek visszatérő témaként jelennek meg az egyes képeken, így az egymással szemben táncoló férfi és nő alakja, a táncosnő táncba vonása, a kézfogással táncolás, az egymást kerülgető kifordulások, elfordulások (mégpedig a már említett zárt formában) és a szoros összefogódzás, páros forgás.
Bruegelnek ezek a szintézist nyújtó művei szerencsére nem állnak egyedül a kor képzőművészetében. E csalogatós formuláknak ugyanilyen sodró lendületű megfogalmazását láthatjuk Theodor de Bry paraszttáncot megörökítő alkotásán is (39. kép). Az egymást kerülgető kifordulások különböző változatai jelzik, hogy ez a formula lehetett e csalogatós páros legjellemzőbb vonása. Ezt egészítette ki a nő emelése, a szembe táncolás és a zárt összefogódzású páros forgás.
Szervesen kapcsolódik a 16. századi nyugat-európai ábrázolásokhoz a páros tánc hazai történetének egyik korai, 17. századi dokumentuma, mely ugyanennek a táncmódnak egyik jellemző mozzanatát örökítette meg (38. kép).
A tánctörténeti ábrázolások jelentik tehát számunkra azt a döntő bizonyítékot, melyek egyértelműen és híven tükrözik a zárt összefogódzással párosuló csalogatós típus egyes összetevőit, korai formáját. Ezekkel együtt nyernek értelmet e páros tánc szélsőséges vonásait korholó és elítélő írások, dokumentumok. Ezek egyes kitételeiben felismerhetjük e csalogatós páros főbb vonásait, gondolunk például a nő forgatására, átvetésére, a guggoló mozgásra s a nő kiforgatására. Ez utóbbit a hazai források közül a Fanchali Jób-féle kódex így említi: „Karjánál fogva két kezem azki forgatta.”
További adalékként még Nánási István leírására hivatkozhatunk, aki a fogós, forgatós páros táncokra oly jellemző mártogatást (gyökkentést) és hajladozást említi: „Dávid a muzsika szerszámokat nem pengette a formára, mely szerint cifrábban tudna kerengeni, hajladozni, gyökenteni, toppantani, mint ti” (idézi Réthei Prikkel 1924: 59.).
A Vásárhelyi-daloskönyv táncnótája pedig a csalogatós típusra emlékeztető formulát szövi a páros táncot felidéző szerelmi vallomásba:
Csudálatos szép térdeknek
Ékesen hajlása,
Mint angyalnak még régenten
Földre leszállása,
355Kézhez magát szép adása,
Nyárban mint szőlő nyílása,
Neki újulása.
(idézi Stoll 1956: 98)
A forgós páros, s az ezzel egy tőről sarjadó csalogatós típus tánctörténeti megjelenése és szerepe azonban nemcsak annak a nagy hatású áramlatnak a kezdeteként érdemel figyelmet, melyben az egyéni páros táncok típusai, s ezen belül a magyar tánchagyomány forgós-forgatós karakterű táncai is gyökereznek, hanem mint a korábbi hagyomány átértékelésének, átalakulásának a korszaka is. Az európai tánckultúra történetének ebben a szakaszában alakulhatott ki ugyanis számos olyan forma, melyben ötvöződnek a korábbi hagyományra utaló és az új táncmód hatását is tükröző vonások. Az új magatartásformával együtt pedig a táncélet és táncos szokásgyakorlat is módosulhatott.
Minderről természetesen csak közvetve tájékoztatnak a szűkszavú források, de néhány adalék és utalás alapján megkísérelhetjük egyes, a mai tánchagyományban és táncéletben is kimutatható emlékek ilyen jellegű értelmezését.
E tánctörténeti problémák közül különösen jelentős számunkra az, hogy milyen átmeneti formák jöhettek létre abban a korszakban, amikor a táncéletben még jelentős helyet foglaltak el a kör- és füzértáncok, de már megjelent a forgós karakterű páros is. Néhány eddig vizsgált történeti forrás alapján arra következtethetünk, hogy az átalakulás ilyen jeleként kell értékelnünk azokat a formákat, melyekben a körtánc egyik mozzanataként jelent meg a páros forgás. A körtánccal ötvöződő páros változatos lehetőségeiről tudósít Arbeau munkája is a különböző Branle-ok leírásában. Ez valószínűvé teszi tehát, hogy az így létrejött tánctípusok emléke él a magyar tánchagyományban is. Különösen gazdag változatait őrzik ennek az epizódként megjelenő páros táncnak az énekes-táncos gyermekjátékok s a karikázók egyes változatai (Martin 1979a). Ilyen jellegű történeti tradíció továbbélésének a valószínűségét húzza alá az, hogy a balkáni tánchagyományban is ilyen módon ötvöződik a körtánc és a páros (Wolfram 1962).
A páros tánc fokozatos térhódításának a jeleként kell értelmeznünk azt a formát is, amikor a körtánc és az ezt követő páros alkot egy táncpárt. Ilyen hagyomány továbbélése lehet a magyar táncrendben az, hogy egyes helyeken a karikázó egyúttal tánckezdő szerepet játszik, s ezt követi a páros.
Ugyancsak a forgós párosba torkolló átalakulás egyik összetevőjeként utalhatunk arra az ötvöződésre, amikor a korai tánctörténetben jelentős vonuló páros egyik mozzanataként jelent meg a zárt összefogódzású páros forgás. A 16. századi táncábrázolásunkon is ennek az oldalállásban járt ünnepélyesebb vonuló táncnak a mozzanataként ismerkedhettünk meg a páros forgással (40. kép).
E két összetevő, az oldalt állásban járt sétálós rész és az ezt követő kötetlenebb forgós rész egyúttal olyan jelentős páros forma alapképlete, mely a középkor végi és reneszánsz tánckultúrában a táncpár egyik jellemző típusa lehet. Az elő- és utótánc ilyen tagozódását olvashatjuk ki abból, ahogy „A tánc ördöge” szerzője az utótánc rendezetlenségét és az ebben uralkodó felszabadultabb táncmódot kárhoztatta. S e kétrészes páros táncnak ezt a kettős arculatát jellemzi életszerűen a tánchoz kapcsolódó egyéb kísérőjelenségekkel együtt Johann Münster 1594-es, táncellenes munkája is. Leírja a felkérés szabályait, gáláns formáit, az elutasítást s a tánckezdő csókot, majd a két táncrészt jellemzi. 356Hangsúlyozza az előtánc méltóságteljes voltát, s azt, hogy ebben nem történik annyi illetlenség, mint az utótáncban. A táncnak erre a nyugodtabb formájára utal az is, hogy több lehetőséget nyújt a beszélgetésre és társalgásra. Azt pedig, hogy valóban vonuló táncról van szó, jól érzékelteti az a megfigyelése, hogy a terem végén az egymást követő táncospárok megfordulnak. A két rész között rövid pihenő van, s ezután kerül sor a rendezetlen formában járt s illetlenségekkel fűszerezett utótáncra. Ennek a felszabadultabb magatartásnak a jellemzője a síposra szórt káromkodás is, ha előbb hagyta abba a nótát vagy túl hosszan játszotta azt (Böhme 1886).
E párostánc-típus kettős tagozódásával, a két rész eltérő karakterével az európai tánctörténet egyik jelentős és szívósan tovább élő hagyománya, amint ezt a társastáncok története és a táncfolklór is bizonyítja. Ezt a sémát, a szerelmi páros e kettősségében rejlő sajátos dramaturgiáját őrzik a német nyelvterületen is azok a régies páros táncok, melyekben a nyílt összefogódzású előtáncot a forgós karakterű utótánc követi. A Kárpát-medence páros táncai között is megtaláljuk ezt a régies típust, elsősorban az erdélyi magyar és román tánchagyományban.
A páros táncok történetében oly jelentős fordulat, a zárt összefogódzású páros forgás térhódítása egyúttal a táncillemben, a tánchoz kapcsolódó szokásokban is tükröződik. Ilyennek tekinthetjük a tánckezdő csókot, melyről az európai és hazai források egyaránt megemlékeznek. S hogy a 18. század második felében is szerves része lehetett még ez a páros táncnak, arra Gvadányi József egyik megjegyzése alapján következtethetünk, amikor a verbunkot követő forgós párosról szól:
Megkaptam derekát, jól által kótsoltam
De mivel otsmány volt, őt meg nem csókoltam.
(Gvadányi 1793: 87)
Ugyancsak a felszabadultabb táncmódhoz kapcsolódva alakulhatott ki a tánc megköszönésének az a szokása, hogy befejezésként a legény magához szorítja a leányt, sőt egy kissé meg is emeli (Karsai 1958). S ugyanide sorolhatjuk a tánc szünetében is megengedett fesztelenebb magatartást, azaz hogy egymás ölébe ülnek a táncospárok (Faragó 1946), ahogy ezt már Johann Münster is felhánytorgatta.
Figyelemre méltó e páros tánchoz kapcsolódó felszabadultabb magatartás szempontjából az is, hogy a gyimesi csángóknál a lakodalmi marson kívül egyedül a kettős az a tánc, melyben megengedett a férfiak vaskos szövegű ujjogatása (Kallós–Martin 1970). S talán ilyen jellegű hagyományra, a történeti forrásokból megismert szabadosságokkal rokon jelenségre utalnak dudanótáink nyomdafestéket nem tűrő szövegei is.
A táncos szokások közül még meg kell említenünk a történeti ábrázolásokon is szereplő táncba vonást, amint a férfi kézen fogva húzza párját. Lőrincrévén a táncba vitel egyik módja, hogy a bejárat előtt álló lányokat a legények kézen fogva vezetik be a tánchelyre. Ezzel rokon az a Szeged környéki szokás is, hogy a kocsma előtt várakozó leányokat egy legény kendőnél fogva húzta be a tánchelyre, s osztotta szét a páros tánchoz. A tánckezdés egyik, ma már szórványosan élő formája (Rábaköz, Nyugat-Dunántúl, Dél-Alföld, Erdély), hogy a férfi karja alatt megforgatja a nőt, valószínűleg a forgós-forgatós karakterű páros táncok egyik kísérőjelenségeként terjedt el, amint erre az osztrák párhuzamok is utalnak (Wolfram 1951).
357E táncformához kapcsolódó szokásként követhetjük nyomon a 18. századtól a pár átadásának azt a módját is, melyet Gvadányi idéz a friss párosról szóló leírásában:
Sok legény előttem a lyányt fordította,
Szálok kendnek: hozzám e szókat szólotta,
Átadom szívessen, mint másét: mondotta,
Mint a hintókerék forog: kiáltotta.
(idézi Réthei Prikkel 1924: 60)
Ugyanezt a formulát őrizte meg egy gyömörei (Győr m.) verekedés körülményeit vizsgáló jegyzőkönyv 1842-ből. A tanúvallomások szerint az egyik szolgalegény társaival átment az Öreg utcai legények kocsmájába, ahol éppen tánc volt. Az illendőség szerint néhány tánc után távozniuk kellett volna, erre a táncra viszont úgy került sor, mondja a vallomás, hogy „ott valaki egy leányt hozzám ugratván, ezzel táncolván…” jutott párhoz. Ez volt a kezdete a később elfajult látogatásnak (Pesovár E. 1967a: 119).
A közelmúltban pedig Tyukodon (Szabolcs-Szatmár m.) még így élt a bálok rendjében ez a szokás: „Ha idegen legény vetődött a bálba nem mert táncost ’felvenni’, mert nem tudta, hogy ki a jó táncos. Ekkor a falubeli legények, elsősorban a bálgazdák, táncoltak egyet egy leánnyal az idegen legény előtt és odavezették, átadták a nézelődőknek” (Pesovár F. 1954: 15).
A lakodalomban szokásos táncrendezés módja, a táncosokat párosító osztótánc is valószínű, hogy a forgós páros tánchoz tartozó szokáskeret része. Az osztótáncra a lakodalom egyes szertartásos mozzanatai (menyasszonyfektető gyertyás tánc, menyasszonytánc) vagy az általános tánc előtt került sor még a közelmúltban is Északkelet-Magyarországon, a Bakonyban, illetve a Dél-Alföldön. A vőfély e táncot irányító szerepében a táncvezetőnek azt a nyugat-európai gyakorlatát ismerhetjük fel, mely tánctörténeti forrásainkban a lengyel táncokhoz kapcsolódva jelent meg a 17–18. században. Az idegen hatást tükrözik a felső-Tisza-vidéki osztótáncok nyugati eredetű dallamai is.
A forgatós, forgatós karakterű páros tánc formai sajátosságai és a szerelmi páros felszabadult magatartását jellemző történeti források s az ezt kísérő egyéb jelenségek alapján kirajzolódik tehát annak a táncáramlatnak kezdeti időszaka, mely a társastánc és néptánc további történetét meghatározta. E kezdeti szakaszra tehető a csoportos formákkal ötvöződő vagy ezekhez kapcsolódó forgós páros táncok kialakulása és az egyéni forgós-forgatós páros táncok minden korábbi hagyományt háttérbe szorító elterjedése.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages