FORGÓS-FORGATÓS PÁROS A TÁNCHAGYOMÁNYBAN
FORGÓS-FORGATÓS PÁROS A TÁNCHAGYOMÁNYBAN
A 16. századtól nyomon követhető táncáramlat jelentőségét a történeti forrásoknál hívebben tükrözi a tánchagyomány, a szinte egész Európában megtalálható forgós-forgatós páros táncok sora. Ez alapján méltán tekinthetjük ezt a típusú szerelmi párost az újkori európai tánckultúra egyik legjellemzőbb vonásának.
A nyugat-európai, illetve nyugati típusú tánckultúrákban azonban ma már ezt a párostánc-hagyományt is elsősorban az egyöntetűen járt, kollektív formák őrzik. A korábbi 358individuális forgós-forgatós páros csak a peremterületnek tekinthető norvég és svéd táncfolklórban, szigetszerűen pedig a tiroli és svájci tánchagyományban élt tovább.
Az egykor elemi erővel megjelenő és rohamosan elterjedő individuális forgós-forgatós páros is hozzáidomult tehát a nyugat-európai tánckultúra általánosabb érvényű irányzatához, a csoportos és szabályozott táncmódhoz.
Ezzel szemben a forgatós-forgós páros is megőrizte egyéni karakterét a Kárpát-medencére általában jellemző rögtönző táncalkotás és táncmód keretében. Szinte egyértelműen érvényes ez a magyar, szlovák, gorál változatokra, s jellemzőnek mondhatjuk az erdélyi magyar és román párostánc-hagyományra is.
Ugyancsak számottevő az individuális páros szerepe a magyar és szlovák tánckultúrával érintkező keleti morváknál, s bizonyos mértékig megőrizte ezt a hagyományt a hazai németség is.
A Kárpát-medencében és az ezzel érintkező területen található forgós-forgatós karakterű páros táncok egymásba fonódó és rokon változatai arra figyelmeztetnek, hogy viszonylag egységes párostánc-hagyomány jegyeit őrzi a magyar, román, szlovák, gorál és kelet-morva táncfolklór. Nyilvánvaló tehát, hogy csakis e nagyobb kulturális egység tanulságai alapján vállalkozhatunk a csárdást megelőző páros táncok bemutatására, a 16–18. századra tehető korszak körvonalazására.
Indokolttá teszi ezt a kitekintést e párostánc-típus vitalitása, a változó ízlést hajlékonyan követő átalakulása is. A magyar nyelvterület nagy részén ugyanis új táncstílusunk páros tánca, a csárdás, már szinte teljes egészében magába olvasztotta a korábbi hagyományt. Az erdélyi magyar és a szomszéd népek táncfolklórjában is egymásba mosódik a forgós-forgatós páros táncok különböző történeti rétege, de még egymás mellett él a régebbi tradíció a már részben vagy egészen csárdásnak nevezhető formákkal. Így a feltehető történeti folyamatra, s a forgós-forgatós párosnak a Kárpát-medence tánckultúrájában betöltött korábbi szerepére a régebbi hagyományt még felismerhetőbben őrző erdélyi magyar és román, valamint a szlovák, gorál és morva változatok alapján következtethetünk.
A magyar és szomszéd népek tánchagyományában élő forgós-forgatós páros táncok legősibb rétegébe azokat a típusokat sorolhatjuk, melyekben a páros táncok korai hagyományával ötvöződtek a felszabadult szerelmi páros jellemző formulái. Ilyennek tekinthetjük a gyimesi csángók jártatósból s sirülőből álló kettősét, mely lényegében a középkori hagyományt idéző lassú vonuló táncból és a forgós karakterű utótáncból áll.
A tánchoz játszott hangszeres jellegű kanásznótadallamokhoz a gardon szinkópás ritmusú (
) kísérete járul, s ezt a tánc is követi. A kettős menete a következő:
) kísérete járul, s ezt a tánc is követi. A kettős menete a következő:
„A mérsékelt tempójú jártatósban a párok egymás mögé oszlopban felsorakozva – ha sokan vannak, teljes kört formálva – táncolnak. A férfi és nő egymás mellett áll fel, a legény jobb kézzel a leány balját, vagy kézben tartott zsebkendőjét fogja. A táncteremben lassan körbe haladnak az óramutató járásával ellentétes irányban. Előre nagyobb, hátra kisebb lépésekkel, a lépés irányba ide-oda fordulgatva, lassan halad előre a tánc, vissza-vissza lendülő ingamozgással. A férfiak a színkópás dobogó lépésükbe szinte bele görnyednek, míg a nők könnyed lendületes ingamozgással mintegy félkörívben kerülik a férfiakat. A jártatós teljesen egyöntetű, csupán jelentéktelen egyéni lépésváltozatok színezik.
A gyorsabb tempójú második részben, a sirülőben a szabályos oszlopos körforma 359felbomlik, a párok szabadon szétszóródnak a tánctéren, s a kézfogást zárt, csárdásszerű tartás váltja fel. A lépések most is követik a színkópás alapritmust, de egyenként szabadon variálódnak a motívumok. A páros forgás és az előre-hátra mozgó motívumsorok váltakoznak. Mindig jobbra-balra-jobbra, egymásután összesen háromszor forognak. A forgásváltásoknál némelyek rövid időre egymást eleresztve ki is fordulnak. A forgást előre-hátra lépegetés követi, miközben a férfiak intenzívebben figuráznak” (Kallós–Martin 1970: 217–218).
A tánc kettős tagozódása, a szabályozott lassú és oldott gyors rész, egyértelműen idézi tehát a nyugati tánckultúra régies páros táncát. S alátámasztja e páros történeti múltjára következtető feltevésünket az is, hogy Erdély peremterületének egyik jellemző tánctípusa. A gyimesi csángókon kívül ugyanis még a Keleti- és Déli-Kárpátokon, valamint Moldva nyugati és a Havasalföld déli részén találunk rokon formákat de doi, hai de a doi, breaza, ungareasca, ardeleana stb. néven.
A kettőssel rokon szerkesztést, s e régies táncrend egyes jegyeit idézi a gyimesi csángók lassú és sebes magyarosa is. A tánc körbehaladása, s az a gyakorlat, hogy a zenekar előtt történik a figurázás, miközben a párok egymás mögött sorakozva várakoznak, ugyancsak a páros táncok korai világát őrzi. S a táncrendnek ez a formája rajzolódik elénk a mezőségi lassú és sűrű magyar régebbi gyakorlata alapján is:
„A mostani fiatalok össze-vissza járják a lassút. Régen összefogóztunk szépen kettesével, mint amikor a csárdást járják. Körbe álltunk s úgy jártuk. A körön belül a lányok, s kívül a legények. Mindenki egyszerre lépett jobbra is, balra is. Mikor a cigány elé értek, a leány a legény vállára tette az egyik kezét, s a másikat leeresztette maga mellé. A legény egyet figurázott a cigány előtt. Utána forogni kezdtek s aztán tovább mentek. Mindenki rendre ment a cigány eleibe, mint ahogy szokás most is a csárdásba.”
A lassút követő sűrűben pedig a következő volt a tánc rendje:
„Ezt már nem körbeállva járták, hanem csak úgy rendre mentek a cigány eleibe. Ez most is így van. Több pár egyszerre is odamehet, ha akar. A lányok mind csak úgy leeresztik az egyik kezüket. A legények füttyögetnek, verik a csizmaszáraikat. Úgy döngetik a földet, hogy szakad bé alattik. Ha többen vannak egyszerre csinálnak minden figurát. Miután kitáncolták magukat, forogni kezdenek s tovább mennek, helyet adva a többieknek. A jó táncosok ki is eresztik egymást, s úgy járják szembe, hogy a lábik nem éri a földet. Ezt vaj egy-kettő ha tudja járni” (Kallós 1964: 243–244).
Az európai tánctörténet ugyancsak nagy múltú hagyományával, a két nővel járt hármas formával fonódik össze a forgós-forgatós páros két jellemző mozzanata, a nő ujj alatti forgatása, kifordítása és a zárt forgás a román táncfolklór vonuló táncában, a purtatában (jártatósban), a forgós karakterű dél-erdélyi invîrtitában (forgatósban).
Az egyöntetűen járt purtatában, az előre-hátra ringó ünnepélyes vonulás ismétlődő formulája a nő kiforgatása, az invîrtita dél-erdélyi változataiban pedig a pihentető, lépegető részhez kapcsolódik az irányt váltó páros forgások sorozata. S ugyanezek a formai sajátosságok jellemzik a purtata és forgós invîrtita egy nővel járt változatait is.
A táncrendben egymást követő két tánctípus egyúttal ugyanazt a kettős szerkezetű, vonuló és forgós formát idézi, mint a gyimesi csángók jártatósa és sirülője.
Szervesen kapcsolódik még az eddig bemutatott erdélyi páros táncokhoz a mezőségi magyarok kihalóban lévő, aszimmetrikus zenére járt egész lassú páros tánca. Erre a rokonságra utal az, hogy a lassú vagy cigánytánc (Martin 1970–1972) néven ismert páros sántító ritmusú sétáló lépésekből és forgásból áll. Kiegészíti a régies párosról és táncrendről 360alkotott képet azzal is, hogy néhol a zenekar előtti közös éneklésből, a karéjból bontakozott ki ez a páros forma.
A részben még csoportos vonásokat őrző páros táncokkal szemben már egyértelműen az egyéni és csalogatós páros jegyeit ismerhetjük fel az erdélyi forgatósokban. Ezt a típust képviseli a magyar tánchagyományban a Székelyföldön és a Mezőség keleti részén elterjedt marosszéki, korcsos vagy vetélős, mely a csárdás lassú és friss része közé ékelődve középgyors párosként foglalja el helyét a táncrendben. A kanásztánc lüktetésű hangszeres dallamokra járt, sűrített szerkezetű, virtuóz páros formulái: a nő átvetése, kiforgatása, az egymást kerülgető kifordulások, s a nő forgásával egyidőben a férfi villanásnyi külön figurázása.
Kísérőzenéje, formulái, szerkezeti sajátosságai alapján ugyanebbe a típusba tartozik a közép-erdélyi románok invîrtitája (forgatósa) is.
Az Erdélyre jellemző forgós-forgatós táncok mellett a gorál, szlovák és kelet-morva változatok is számos olyan régies vonását őrzik e páros táncoknak, melyek kapcsolódnak a már bemutatott típusokhoz, vagy kiegészítik az ezek nyomán kialakult képet (Tóth, Š. 1967).
A már megismert típusok közül a kimondottan forgós karakterű párost és a két nővel járt hármas formát megtaláljuk ezen a területen is. Forgós párosként a gorál vidék rowný (egyenesen) nevű középgyors páros táncára hivatkozhatunk, mely egylépéses csárdásmotívumból és sima forgásból áll. Ugyanilyen a mérsékelt tempójú šuchana is, mely lassú egylépésből és irányt váltó forgásból tevődik össze.
A Gyetva-vidék páros táncai közül a valanyt (hajlongva) sorolhatjuk ebbe a kategóriába. Ez lépő forgásból áll, miközben a táncosok derékból jobbra-balra hajladoznak.
A forgós-figurázó típust, melyben a figurázó rész alatt is megmarad a tánc zártsága, a liptói gyors tempójú do vyskoku (magasba) képviseli a szlovák tánchagyományban.
A forgós karakterű, két nővel járt hármas változataként a felső-liptói do krutura (körbe forgásba) hivatkozhatunk, mely ringó egylépésből és ugrós forgásból áll, s két nővel járt formája is van a goralskynak (gorálos), valamint a Felső-Garam mentén divatos do hore (felfelé) nevű páros táncnak. Ez utóbbiak azonban már nem a kimondottan forgós karakterű párost, hanem a férfi és nő külön figurázásával is átszőtt párelengedős típust képviselik.
Ebbe a párelengedős kategóriába tartozik a goralsky és a do hore mellett a Gyetvavidék lassú tempójú tánca, a suchom (csoszogva), és a valamivel gyorsabb hore (fel) és drgom (lökdösődve). S ugyanilyen típusú páros Liptóban az o sebe (magányosan), a zempléni do krutu (körbe forgásba) vagy csárdás, továbbá a sárosi do šaflika (sajtárba) és krucena (forgatós). A három utóbbi eltérő karakterét a párelengedős figurázásban megjelenő csapásolás jelzi.
A kelet-morva páros táncok közül a forgós karakterű sedlacka – paraszttánc (Jelínkova 1960) gyarapítja további típussal e felsorolást. A nő átvetése, kiforgatása és vezetése, valamint a villanásnyi külön figurázás jellemzi e páros egyes változatait.
Az erdélyi magyar és román, valamint a szlovák, gorál és morva tánchagyományban élő forgós-forgatós páros táncok alapján kirajzolódnak tehát a csárdást megelőző történeti periódus legjellemzőbb típusai, melyek a páros forma lényegét meghatározó konstrukciós elvek alapján a következők:
1. Kimondottan forgós karakterű páros. Ebben a tánc legjellemzőbb összetevője a zárt összefogódzású páros forgás, s csupán bevezető vagy pihentető része a lépő.
361A forgós karakterű párosok közé sorolható a dél-erdélyi invîrtita (forgató), a Keleti- és Déli-Kárpátok, valamint az érintkező területek román páros táncai. A szlovák tánchagyományban pedig a rowný, a šuchana és a valany képviseli ezt a típust.
2. Forgós-figurázó páros. Jellemzője, hogy a zárt összefogódzású páros forgás mellett már jelentősebb szerepe van a férfi figurázásának, de eközben nem távolodik el a nőtől. Ilyen konstrukciós elv érvényes a gyimesi csángók táncaira, bizonyos mértékig átüt a mezőségi magyar és román páros táncokon, s rokon karakterű a szlovák do vyskoku.
3. Forgatós karakterű páros. Változatai megtartják a viszonylagos zártságot, hiszen az átvetés, kiforgatás, a nő körülvezetése nem jelent számottevő eltávolodást, és a külön táncolás is csak villanásnyi időre jelenik meg a sűrűn szerkesztett folyamatban. Idesorolhatjuk a dél-erdélyi román haleganát (hátszegi), mely a tánctípus legegyszerűbb formája, a közép-erdélyi román invîrtitát, a székelyek és kelet-mezőségi magyarok forgatósát, a morva sedlackát.
4. Párelengedéssel, külön figurázással kiegészült forgós páros. Változatait a gorál és szlovák táncfolklór alapján ismerhettük meg. Ilyenek a felsorolt táncok közül a goralsky, a do hore, a hore, drgom és o sebe, továbbá a do krutu, a do šaflika és a krucena.
E négy típus közül a forgós és forgós-figurázó páros elterjedése már önmagában is arra utal, hogy a vizsgált táncáramlat, a zárt összefogódzású páros egyik korai hullámaként ez a forma jelenhetett meg a Kárpát-medencében. Erre következtethetünk az alapján, hogy Erdélyben és Szlovákiában is elsősorban a hagyományőrző peremterületek jellemző tánca.
Egybevág feltételezésünkkel az előző fejezetben idézett történeti források tanulsága is. Elsőként ugyanis a zárt formáról adnak hírt, amikor a táncdivat megjelenéséről tájékoztatnak.
Alátámasztja ezt az elképzelésünket, hogy éppen ez a két típus az, mely a korábbi hagyományt képviselő vonulós és hármas formával ötvöződött. S ezt a tánctörténeti feltevést igazolja a küzdő karakterű páros néhány olyan változata, mely a forgós páros e korai formájával egészült ki. Az eszközzel járt változatot ismét a gorál vidékről ismerjük, s a magyar pásztorok csárdás karakterű páros botolójára is rokon tradíció emlékeként hivatkozhatunk. Az eszköz nélküli küzdő karakterű és forgós páros jegyeit egyesítő típust pedig a goralskynak azok a változatai képviselik, melyekben az egymást űző csalogatáshoz kapcsolódik a gyors páros forgás.
A 3. típus, a viszonylag zárt forgatós előzményeit is felismerhetjük a 16–17. századi tánctörténeti emlékekben, s egyik legjelentősebb korai dokumentuma Theodor de Bry (1526–1598) ábrázolása. A zárt forgás és a nő magasba emelése mellett jól szemlélteti e képsor a forgatósra oly jellemző, egymást kerülgető csalogatás mozzanatait. Ilyen jellegű páros egykori szerepét és jelentőségét támasztják alá a délnémet és osztrák tánchagyományban is meglévő rokon formulák, valamint az ugyancsak forgatós karakterű norvég páros táncok.
Ugyancsak régies vonása a forgatós párosnak a tánc karakterét meghatározó oldaltállás. Ez a páros táncok korai történetének arra az alapképletére utal, mely az erdélyi és nyugat-európai vonulós táncoknak jellemző vonása, s megőrizték ezt az erdélyi forgós-figurázó páros változatai is.
A forgatós páros főbb formulái is felismerhetők tehát a 16–17. századi forrásokban, de e formulák sűrített megjelenése, a virtuóz technika és az ezzel összhangban álló, kiművelt szerkesztési elvek már a Kárpát-medence régi stílusának érett szakaszáról tanúskodnak.
362A forgós-forgatós páros e három típusa alapján egyúttal kirajzolódik egy olyan fejlődési sor, mely a kimondottan forgós karakterű párostól a forgós-figurázó különböző fokozatain át a legfejlettebb formát képviselő forgatósba torkollik.
Ezt a Kárpát-medence egész területén kimutatható fejlődést, a forgós-forgatós páros e zártabb formában variálódó láncolatát ma is szerves egységként és uralkodó tendenciaként ismerhetjük meg az erdélyi tánchagyományban. A zártabb karakterű forgós-forgatós párosnak ez a szerves fejlődése érvényesült Erdélyben az új stílusú páros kialakulásában is.
Emellett egy másik fejlődési vonalat is feltételezhetünk a negyedik típus, a számottevő külön figurázással átszőtt csalogatós forgós páros gorál és szlovák változatai alapján.
Ezek közül a legrégebbi a két nővel járt, párt váltogatós forma (a goralsky változatai, o sebe), melyben a csalogatós páros egyik előképének tekinthető hármas tánc él tovább.
A következő típus az a külön figurázással járt csalogatós páros, melyben csak a tánc befejezéseként kerül sor a páros forgásra (ugyancsak a goralsky és o sebe egyes változatai).
S zárja a sort a csalogatós párosnak az a típusa, melyben a külön figurázást rondószerű visszatéréssel váltja a páros forgás. (Ilyen a szlovák páros táncok jelentős része.) Ezt a típust örökítették meg a 18. század második feléből származó történeti forrásaink is, melyekre azonban már mint a csárdás közvetlen előzményeire hivatkozunk fejezetünk következő részében.
Az erdélyi magyar és román, valamint a gorál, szlovák és morva táncfolklórban megragadható közös jegyek alapján kirajzolódnak tehát az egész Kárpát-medencét meghódító forgós-forgatós páros táncok alaptípusai és a 16. századtól nyomon követhető táncáramlat főbb körvonalai.
Ezen belül a zártabb egységet és hagyományosabb struktúrát őrző erdélyi tánckultúra nemcsak a korábbi hagyományra utaló jegyeket (vonuló páros, a forgós figurázó és forgatósra is jellemző oldaltállás) őrizte meg, hanem a táncélet zártabb rendjét, a szvitszerű táncciklust is. Ez utóbbinak jelentős szerepe lehetett abban a szerves fejlődésben, melyről az itt élő páros táncok egymásba fonódása tanúskodik. Gondolunk itt a szvitszerű komponálás rondó elvére, mely úgy valósul meg, hogy a bevezető férfitánc után a páros táncok mint egymás variált és továbbfejlesztett változatai jelennek meg a táncciklusban (Martin 1970a).
A gorál és szlovák táncfolklórban uralkodó csalogatós-forgós típusról is elmondhatjuk, hogy a korábbi hagyományban gyökerezik, hiszen stílusjegyei, valamint udvarló-szerelmi formulái egyaránt a küzdő karakterű és ugrós páros alapján körvonalazott történeti réteg továbbélésére is utalnak. Ugyancsak a korábbi szokásgyakorlat, illetve táncrend emlékeként tarthatjuk számon a tánckezdő előéneklést. A nagyívű táncciklussal szemben azonban már az oldottabb táncrend a jellemző, melyben az előéneklés és az azt követő táncolás, illetve a lassú és gyors táncpár alkot kisebb szerves egységet. Egyes esetekben ez az előéneklés és a tánc lassú, lépegető része egybeesik, máskor az előéneklést követi a közepes vagy gyors tempójú páros. A legteljesebb formában pedig az előéneklés és a férfi figurázása vezeti be a páros táncot (Zálešák 1964).
Úgy tűnik tehát, hogy a páros táncok egyes típusainak uralkodó szerepét meghatározza a táncélet és táncrend zártabb vagy oldottabb formája. Ez az összefüggés is jelezheti tehát a történeti fejlődés egyes fázisait, illetve utalhat a mai struktúra alapját képező történeti korszakra.
363Ebben az esetben az erdélyi tánckultúra szvitszerű táncrendje és a táncrendben szereplő táncok is igazolják azt a feltevésünket, hogy a forgós-forgatós páros történetének korai szakaszára ez alapján következtethetünk. Így a középkori hagyománnyal ötvöződött formákon kívül emellett szól a táncciklus gyakorlata is, hiszen a középkorban még csírájában meglévő proporciós táncpárból a reneszánsz, majd a barokk idején alakult ki a többtételes táncszvit (Martin 1970a).
A napjainkig érvényben lévő ciklikus szerkesztés egyúttal megmagyarázza a táncrendnek és a táncformáknak azt a szerves fejlődését, mely az újabb és újabb hatásokat is e szerkesztési és alkotói elvek szellemében hasonította magához.
Ezzel szemben – amennyire a kutatás mai állapotában ez megítélhető – a csökkentett és lazább szerkezetű táncrend jellemző a Kárpát-medence többi részére. A táncélet e struktúrája alapján is arra következtethetünk tehát, hogy az ebben uralkodó szerepet játszó, oldottabb karakterű csalogatós-forgatós páros már az új stílust megelőző történeti periódus egyes jegyeit őrzi, az új stílusba hajló történeti folyamatot jelzi.
