ÚJ MAGYAR TÁNCSTÍLUS
ÚJ MAGYAR TÁNCSTÍLUS
A tánckultúránk történetében lezajlott átalakulásról tanúskodnak új táncstílusunk reprezentatív típusai, a 18. század második felétől nyomon követhető verbunk, a 19. században kiteljesedő csárdás, valamint a magyar romantika nemzeti tánca, a népies műtánc.
A táncos ízlés változását tükröző új néptáncstílus kialakulása nem elszigetelt jelenség, hanem szerves része annak az általánosabb érvényű tánctörténeti folyamatnak, mely Európa-szerte kimutatható. Ennek az új tánchullámnak közös vonása, hogy a korábbi hagyományból szervesen bontakoztak ki a kor igényeinek megfelelő, korszerű formák, meghatározva a néptánc további alakulását, a néptáncból sarjadó társastáncok és nemzeti táncok jellemző vonásait. E sokrétű, gyökereikben szerteágazó népi-nemzeti táncstílusok európai példáiként a keringőt, mazurkát és polkát idézhetjük. Mindegyiknek megragadhatók ugyanis az előzményei a korábbi hagyományban, s jól szemléltetik a népi-nemzeti karakterű táncok kialakulását, valamint azt, hogy mint divatos társastáncok szélesebb körben is elterjedtek (Wolfram 1951; Goldschmidt 1967).
Hasonló szerepet játszott a magyar tánckultúra megújhodásában, illetve a Kárpát-medence tánctörténetében új táncstílusunk, a verbunk és csárdás, távolabbi kisugárzásával pedig a népies műtánc (Haraszti 1937). A verbunk és csárdás előzményei ugyancsak kimutathatók a korábbi hagyományban, a Kárpát-medence régi stílusrétegébe tartozó férfitáncokban, páros táncokban. Kialakulásukban jelentős szerepe volt parasztságunk változó életszemléletének, s meggyorsította a folyamatot az erőteljes társadalmi mozgás, a reformkor nemzeti törekvése (Szabolcsi 1954).
Ezek eredményeként a verbunk és csárdás nemcsak népi-nemzeti táncstílusunk reprezentatív képviselője, hanem a kor követelményeinek megfelelő forma, melyben szervesen folytatódik a Kárpát-medencében élő népek közös tánchagyománya. A szerves fejlődésnek és a hagyomány átértékelésének köszönheti új táncstílusunk elterjedését és a szomszédos népek tánckultúrájában is kimutatható népszerűségét.
Az általános érvényű tánctörténeti korszak sajátos hazai vonásait viszont az eltérő struktúrájú táncéletben láthatjuk. A közép- és nyugat-európai polgárosultabb táncéletből 364ugyanis a 19. században már háttérbe szorultak, illetve kikoptak a férfitáncok. Ezzel szemben a reformkori Magyarország táncéletében a páros táncok mellett még jelentős helye volt a férfitáncnak. A verbunknak egyúttal vezető szerepe volt az új stílus kialakulásában, s a tánckultúránk egészére oly jellemző rögtönző táncalkotás elvei is elsősorban a verbunkban éltek tovább, öltöttek új formát. Így a verbunk az új stílusra jellemző formai sajátosságok legpregnánsabb hordozója, s különösen alkalmas arra, hogy néhány vonását felvázolva mutassuk be új táncstílusunk egyes jegyeit, a megváltozott ízlést tükröző formai sajátosságok tendenciáját.
A verbunk előtörténetét és kialakulását, a stílusváltásba torkolló folyamatot jelzik tánctörténeti forrásaink, a lassú férfitáncról szóló feljegyzések, a verbunk méltóságát hangsúlyozó leírások (Pesovár E. 1972).
A férfitáncnak ezt a 18. század végén kibontakozó ideálját ismerhetjük fel Csokonai megjegyzésében, amikor az „ázsiai gravitás” eszméjét kéri számon, s ennek megtestesítőjét a lassú verbunkban látja. Az egykorú külföldi megfigyelők is a mérsékelt mozgást, a tánc patetikus vonását, s a nem szangvinikus, hanem cholerikus élénkséget emelték ki verbunkjellemzéseikben.
A verbunk kialakulását a tánctörténeti forrásokon túl a 18. század tánczenei emlékeiben is nyomon követhetjük, a múlt hagyományait őrző ungaresca típusú dallamok és a verbunkzenét ígérő korai stílusjegyek alapján (Szabolcsi 1947; Domokos P. P. 1959, 1961). S ez a fejlődési folyamat, a verbunknak a magyar néptánc régi rétegében, az ugrós-legényes típuscsaládban gyökerező múltja rajzolódik elénk a tánchagyomány alapján is. Egységes stílusjegyein belül az egyes területi változatokban is tovább él a korábbi történeti réteg eltérő karaktere.
A 18–19. század fordulóján már kirajzolódnak a verbunk főbb jegyei, a későbbi történeti emlékekben és a tánchagyományban megragadható jellemző vonásai.
A verbunk kialakulásának és történetének sokrétű összetevőit őrzi és érzékelteti a névadás gyakorlata és a tánc terminológiája. A területi, etnikai változatokra (nyíri verbunk, kónyi verbunk, kapuvári verbunk, székely verbunk, kun verbunk), a jellemző mozgásokra és formákra (csapásolás, sarkantyúzás, karéj stb.) utaló szóhasználat mellett történetére (huszárverbunk, kóbor huszároké), a reformkori műtánc hatására (magyar szóló, Ritka búza…), a táncot kísérő hangszeres zenére (magyar verbunk, vasvári verbunk, selyem csárdás) is utalnak az elnevezések. A Szigetközben és Csallóközben pedig tovább élt a verbunk névadásában a 17. századi történeti gyakorlat, s az egyes kísérődallamok és ezekhez kapcsolódó táncok egy-egy kiemelkedő zenész és táncos nevét őrzik (Sallai verbunk, Bertóké verbunk, Bársony verbunk, Madarász Ignác verbunkja). A népi szóhasználat is tükrözi az új stílusú férfitánc és páros, a verbunk és csárdás (vagy lassú csárdás) egységét, mint például az északkelet-magyarországi csárdás egyedül, vagy a nyugat-dunántúli palotás elnevezés.
A tánckezdő, páros táncot bevezető szóló verbunk a Dunántúl déli és a Mezőség nyugati részét kivéve az egész magyar nyelvterületre jellemző, s jegyeit őrzi a szlovák, morva és román táncfolklór is.
A verbunk egységes stílusjegyeit a területi változatoknak a régebbi táncréteghez kötődő szálai és a motívumkincs összetétele árnyalják. A nyugati dialektus verbunkjának mai, szegényesebb motívumkincse a paraszti táncélet átalakulásának, a korábban megindult polgárosodásnak a következménye. E folyamat egyik jellemző vonása, hogy a férfitáncok fokozatosan háttérbe szorulnak, kirekesztődnek a táncrendből, s ennek következménye a mozgáskultúra elszegényedése.
