HADKIEGÉSZÍTÉS ÉS TÁNCOS VERBUVÁLÁS

Teljes szövegű keresés

372HADKIEGÉSZÍTÉS ÉS TÁNCOS VERBUVÁLÁS
A verbunktáncaink zömét alkotó, rögtönzött és szólóban járt változatok mellett új stílusú férfitáncunk jellemző vonásait őrzik a szabályozott szerkezetű, csoportos formák is. Ezt a stílusegységet nemcsak az egymás mellett élő szóló és körverbunkok (Csallóköz. Felső-Tisza-vidék, Erdély) szembeötlő egyezései, hanem az általánosabb érvényű, mindkét típusra jellemző formai sajátosságok is igazolják (Lányi–Martin–Pesovár E. 1983).
A komponáltság különböző fokán álló körverbunkváltozatok formajegyeikkel, a táncéletben betöltött szerepükkel együtt a magyar tánc múltjának olyan jelenségeire irányítják a figyelmet, melyek adalékul szolgálhatnak új stílusú férfitáncunk történeti vizsgálatához és a csoportos forma kialakulásához.
A verbunk formanyelvét is gazdagító, tánckincsünket új típussal gyarapító folyamatot részben az egykori verbuválás alapján követhetjük nyomon. A hadfogadás és hadkiegészítés hazai gyakorlata ugyanis nem csak nevet adott új stílusú férfitáncunknak (a német Werbung jelentése ’fogadás’, ’szerzés’, ’édesgetés’, ’csábítás’ – lásd Réthei Prikkel 1978), hanem jelentős mértékben hatott a tánc alakulására, és meghatározta további életét is.
A hadfogadás és hadkiegészítés olyan intézményes formái, melyek a verbuválás keretéül szolgáltak, az állandó hadsereg felállítása után alakultak ki hazánkban.
A bécsi udvarral folytatott hosszas tárgyalás eredményeként a pozsonyi országgyűlés 1715: VIII. cikkelye emelte törvényerőre az állandó közös hadsereg felállítását. A rendek e törvény elfogadásával szentesítették az idegen haderő magyarországi jelenlétét, s hozzájárultak ahhoz, hogy megnövekedjék a bécsi udvar érdekeit szolgáló és az országon kívül állomásozó ezredek száma (Hóman–Szekfű 1935).
Nem véletlen tehát, hogy a verbuválásról hírt adó egyik korai emlékünk (1735) éppen az idegen országból hazatérő toborzótiszt alakját idézi elénk: „Báró Kemény Péter sógor uram tavaly az inclytum Vetésianum regimentben állott volt és Olaszországban Mantuában fölment volt, az honnét most tavasszal verbuálni jövén le az diószegi vendégfogadóban meg is holt” (idézi Réthei Prikkel 1924: 151).
A 18. század közepén megszaporodó források közül az egyik (1758) a debreceni verbuválásról és a „nemes város verbung-járól ad hírt, a Fehérvárra vonatkozó adalék (1764) pedig a következőkről tájékoztat: „A Várbeli katona sokasága mellett egy nyomban mindenkor az fogadó Nép, avagy Verbung az külső városokban helyeztetve vagyon” (idézi Réthei Prikkel 1924: 151).
Rettegi György emlékiratának egyik megjegyzése pedig már a verbuválás zajos voltára is utal: „Mely lárma ő felsége füleibe hatván, parancsoltatott, hogy desistáljanak az afféle verbunctól.”
A táncra is alkalmat adó, mulatozással zajló verbuválás és a verbunk bor jelentőségét ismerhetjük meg abból a viszonylag korai kaposvári levéltári adalékból, melyet Kanyar József szíves közlésében így összegezett számunkra (Pesovár E. 1972: 57): „A tanúvallomások szerint a molnárné gazdaasszony szerette a legényt és eljárt vele a városba kocsmáról-kocsmára mulatni. Egy ilyen alkalommal azonban verbungos katonákkal találkoztak. A kocsmába a verbungra kiküldött kisbírák »hegedősökkel« érkeztek. A molnárné többször emlegette: »Bár csak volna Musikásunk, mert jó kedvem vagyon, örömest tánczolnék egész estvélig.« Ekkor a legény a hegedősöktől a hegedüt elvette és hegedült. Nemsokára a vármegyének Posta Ádám nevű katonája is, mellé ülve, a bort reáköszönté, megmondván mindazonáltal néki, hogy a »ki ezen borból iszik a Katona 373lészen, és úgy igyál ezen borbul, mind Verbung borbul.« Utána persze, mivel Koszer János molnárlegény ivott a borbul, elvitték a várba és így lett belőle fogott katona.”
E néhány idézett forrás is jelzi, hogy az állandó hadsereg felállítását követő időszakban már rendszeresen folyhatott a katonatoborzás. A hadkiegészítés e módjának, azaz a szabad verbuválásnak azonban már korábban is szerepe volt történelmünkben. Erről tanúskodnak azok a 17. századi szerződések, melyekben a bécsi kormány magyar huszárcsapatok toborzására adott megbízást, sőt egyes adatok szerint már a 16–17. század fordulóján is toboroztak hazánkban külföldi szolgálatra huszárokat (Réthei Prikkel 1924).
A forrásokból kitűnik, hogy a 18. századi verbuválás a korábbi hagyomány szerves folytatása. Néhány további példánk egyúttal azt is bizonyítja, hogy a hadkiegészítés e formája általánosabb európai hagyomány volt.
Szabad verbuválással toborozták a katonákat a császári hadsereg német ezredeinek is, mint erről az Udvari Haditanács 1722-es intézkedései tanúskodnak.
Ugyancsak a szabad verbuválás általánosabb érvényű gyakorlatát bizonyítja Fleming 1725-ben, Lipcsében megjelent munkája (idézi Liebe 1899), mely így írja le a verbuválás poroszországi formáját:
„Egykor a katonákat szabadon toborozták. A verbuválónál vagy az erre kirendelt altisztnél egy kalap volt telve néhány kemény ezüst pénzzel vagy tallérokkal, s ezeket kezével kavargatta, hogy a fiatalokban kedvet keltsen. Mögötte állhattak a dobosok és harántsíposok, valamint más muzsikusok s nem hiányozhatott a sör és bor, s az új egyenruhákat is magukkal hozták. Ha valaki katonának jelentkezett úgy ráköszöntötték a poharat, kezet adtak, megkapta a verbungpénzt, felvette az új egyenruhát és így derék katonákra tettek szert.”
Fleming képet is közölt erről a 18. század eleji toborzásról, melyen jól látható, hogy a leiratokon túl a mulatozás, táncolás is szerves része volt a szabad verbuválásnak.
A hadkiegészítés e módját, mint nem kielégítő formát, Ausztriában és a hozzá tartozó tartományokban 1780-ban szüntették meg, s vezették be helyette a conscriptiót, azaz a lakosság és állatállomány összeírását és kvalifikálását a hadsereg szempontjából. Magyarországon és Erdélyben viszont, mint bevált módszer, a szabad verbuválás maradt érvényben. Módosítás annyiban történt, hogy II. József szabályozta a hadkiegészítő területeket, és kijelölte az ezredek állandó verbunk körzeteit.
Az egyes ezredek toborzó parancsnokságot szerveztek, s a Haditanács 1809-ben kiadott rendelkezése (Werb-Instruction für das Königreich Ungarn) szerint összetétele a gyalogezredeknél a következő volt:
1 százados vagy kapitány, 1-1 fő- és alhadnagy, 1 őrmester, 1 alorvos, 4 káplár, 12 alkáplár, 80 közkatona, 1 írnok és 2 magánszolgálatra beosztott közlegény.
Felhívja a rendelkezés az ezredparancsnokságok figyelmét arra, hogy a működési területről származó tisztekből, altisztekből és legénységből állítsák össze a Verbung Kommandót, de legalább olyanokból, akik a nyelvet és a szokásokat jól ismerik.
Annak megelőzésére, hogy a legénység megszokja ezt az életmódot, azt javasolta az instrukció, hogy évenként egyharmadát váltsák fel, s a tisztek szolgálata se legyen hosszabb négy esztendőnél. Ez utóbbitól el lehetett térni abban az esetben, ha a tiszt verbuválást szolgáló kapcsolatai és eredményes munkássága ezt indokolttá teszi.
A verbuválás eredményessége érdekében célszerűnek tartotta a rendelkezés azt a módszert, hogy a legénység több részre oszolva, altiszt vezetésével lássa el feladatát, s 374előírja, hogy a szolgálatra alkalmasak közül a 17–40 éveseket verbuválják be. Intézkedik, hogy azt a regrutát, aki olyan területről származik, melyen a conscriptio van érvényben, s tízéves tartózkodással még nem szerezte meg a magyar állampolgárságot, adja át a Kommando az illetékes német regimentnek (Pesovár E. 1983).
Az Erdélyben állomásozó határőrezredek verbuváló tevékenységét külön rendelkezés szabályozta 1835-ben (Werb-Instruction für das Grossfürstenthum Siebenbürgen). A módszerre és szervezeti felépítésre vonatkozó utasítások lényegében megegyeznek az előbb ismertetettel.
A Verbung Kommandók működése, de különösen a szabad toborzást sikeresen alkalmazó huszárezredek alapítási és kiegészítő körzetei (lásd Berkó 1924–25) alapján arra következtethetünk, hogy toborzó tevékenységük jelentős szerepet játszott a verbunk fogalmának népszerűsítésében, a verbuválás emlékeit idéző hagyomány kialakulásában, valamint az egységes verbunkstílus és körverbunktípus elterjedésében.
Nem tarthatjuk véletlennek, hogy éppen a körverbunkok klasszikus területére, a Kisalföldre és Csallóközre koncentrálódik hat huszárezred (az 1., 3., 5., 6., 9.), s köztük a négy legrégebbi (a 9., 8., 3., 6.) alakulása, illetve hadkiegészítése. S e toborzókörzethez tartozott a Közép- és Nyugat-Dunántúl is, ahol ugyancsak megtalálhatók a körverbunk szórványos emlékei.
Az alföldi verbunkhagyományt, a vidék jellemző körverbunktípusát, a tréfás lakodalmi verbuválást és a szájhagyomány verbuválást idéző emlékeit (lásd Szűcs 1962) is összefüggésbe hozhatjuk azzal, hogy az 1., 4., 5. és 12. huszárezred a Jász-Kun vidékre, Bihar megyére és az érintkező területekre támaszkodva végezte hadkiegészítését.
Az új stílusú férfitáncunk leggazdagabb formáit és a körverbunk számottevő emlékeit őrző Felső-Tisza-vidék és Kelet-Szlovákia tánctörténetében is számolnunk kell az 1741-ben alapított 10. huszárezred e vidéken folyamatosan végzett toborzó tevékenységével.
A Pest környéki verbunkhagyomány az l. huszárezred, az erdélyi pedig a 2. és 11. huszárezred körzetére esik. A sárközi és a Duna menti verbunk, a dél-dunántúli szórványos emlékek és a verbunk fogalmának a korábbi hagyományra is kiterjedő térhódítása (Somogy, Baranya) pedig a 4. és 7. huszárezred egykori hadkiegészítő területén található.
Az elmondottak tanúságaként természetesen csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy – egyéb tényezők mellett – a huszárezredek toborzása is jelentős szerepet játszhatott a verbunk történetében, az egységes verbunkstílus kialakulásában. S fokozott mértékben vonatkozik ez a körverbunkra, hiszen a tánchagyományban élő területi típusok, a kisalföldi, a kun, a felső-Tisza-vidéki, a kelet-szlovákiai és az erdélyi, kivétel nélkül a huszárezredek hadkiegészítő területén találhatók.
Ugyancsak a lovasezredek verbuválásának az emlékét őrzi a paraszti szóhasználat, mint a szentgáli Huszártánc, a csallóközi Kóbor huszároké, a Galga- és Solt-vidék, valamint a Székelyföld Huszár verbunk elnevezése (Martin 1970–1972).
Joggal feltételezhetjük azt is, hogy a verbuválás hazai hagyománya és a történeti források által leírt reprezentatív formája elsősorban a huszárezredek keretében alakult ki. Emellett szól az eddig elmondottakon túl huszárezredeink nagy múltja is.
A verbuválás múltját és szokáskeretét leíró történeti forrásaink alapján úgy tűnik, hogy korai formája a spontánabb táncos mulatozás volt, ahogy ezt Szalonta város jegyzőkönyve is megörökítette 1753-ban (lásd Béres 1980).
Ilyen, csapszéken folyó mulatozást ismerhettünk meg a már idézett Somogy megyei forrásból, s erről ad hírt több Bihar megyei feljegyzés is (lásd Béres 1980) a 18. század 375második feléből. A vendégfogadó a színhelye egyik 1810-es Vas megyei toborzásnak (lásd Pesovár E. 1960), a csapszék előtt folyó verbuválást Gvadányi említi (1713), s ezt láthatjuk több múlt századi ábrázolásunkon is.
A nagyobb érdeklődést és figyelmet biztosító helyszínről, a piacon való verbuválásról pedig a kiskunhalasi tanács 1799-es jegyzőkönyvében olvashatunk: ,,… ez mai napon Halas Városa résziről délelőtti Templomból való kijövetelkor, a Verbunk a Piacon ki állitódjon, és elkezdődjön meg határoztatott…” (idézi Morvay 1955: 295 ).
A verbuválás általános gyakorlata lehetett a vásárok és sokadalmak felkeresése is, amint ezt Nehiba verbuváló kapitány a szombathelyi városi tanácshoz 1833-ban írott levelében kifejti (lásd Pesovár E. 1960).
A figyelmet felkeltő vonulást pedig nemcsak Gvadányi és Czuczor leírásából ismerjük, de Bihari bandájának egyik tagja is megemlékezik arról: „Az 1809-es insurekció idején a toborzó katonák éjjel s nappal fel s alá jártak Pest-Buda utcáin, kísérve Bihari zenekarától” (idézi Pesovár E. 1972: 72).
Nem csak a verbuválás külsőségeit emelte, hanem hivatalos voltát is jelezte a zászló kitűzése, amint erről több kiskunhalasi forrás is tanúskodik (lásd Morvay 1955).
A verbuváláshoz szükséges ételről, italról, zenéről, valamint a rend fenntartásáról pedig a jászberényi Protocollum Currantale intézkedik (lásd Morvay 1955).
A verbuválás sikerét biztosító tánc és zene jelentőségét és szerepét a már említett Nehiba kapitány így összegezte, amikor panaszt emelt a szombathelyi tanácsnál a városi hajdúk kapitánya ellen:
„Weisenbeck úr megengedi magának, hogy a verbuválókhoz csatlakozó és köztük táncoló fiatalembereket elparancsolja. Ez nyilvánvaló erőszakosság és szembehelyezkedés a verbuválás módszerével, itt a zenét és más vígasságot nem önmagáért találták ki, hanem mások számára. Ha tehát bárki olyan embereket elparancsol, akik ebben gyönyörködnek és ezáltal felindíttatva a katonaságra akarják adni magokat, viseli a felelősséget, hogy így egy már félig beverbuvált a katonaságtól elmenekült” (idézi Pesovár E. 1960: 65).
Persze nem csak a mulatozás, zene és tánc, hanem a szóval és pénzzel való csábítás, a hetyke hangnem, sőt megszégyenítés is számottevő eszköze volt a verbuválóknak. Jó példa erre Gvadányi Rontó Páljában (1793) a verbuválók katonaéletet dicsérő hangzatos mondókája (lásd Pesovár E. 1972).
Czuczor is megemlíti (1843) a verbuválók változatos csábító módszerét és hangulatkeltő magatartását:
„Nem akarok, mert nem a czélom itt szólni azon különféle csábnemek, czimek, sőt gyakori pajkosságokról, melyeket a dévaj vitézek el szoktak követni, sőt rosszallom azon trágár verseket, mellyekkel tánczközben a néző közönséget részint egyes személyek kigúnyolására el-elkurjongatnak…” (idézi Pesovár E. 1972: 77).
S e „csábnemek” teljesebbé tételeként még utalnunk kell az egyik Vas megyei szabad személy („aki közbotrányra a paráznaságot űzi”) vallomására: ,,…szolgálatom által kerestem kenyeremet egész Sz. Györgyig azután a verbunk közé áltam s ott voltam egész május 21” (idézi Pesovár E. 1960: 68).
E történeti forrás is igazolja azt, hogy a toborzók nőket is alkalmaztak, amint ezt a Heves megyei hagyomány megőrizte (Morvay 1956b). Eszerint ugyanis dalos lányokat fogadtak fel a verbuválók, akik nótájukkal – s nyilván jelenlétükkel – még vonzóbbá tették a verbuválást, és mint táncosnők is kéznél voltak.
376Míg a táncban való részvétel a kedv felkeltését szolgálta, addig a verbung borból való ivás már megmásíthatatlan elkötelezettséget jelenthetett, amint ez a szigetvári molnárlegény esetéből is kitűnik, a verbuváló katona a bort reá köszöntvén ezt mondotta: „ki ezen borból iszik az katona lészen, és így igyál ezen borbul mint Verbung borbul”.
A katonává fogadás általános módja volt a felcsapás is, amint erről a történeti források és leírások beszámolnak.
Az erőszakos verbuválás egyik esete pedig a beöltöztetésről ad hírt (lásd Béres 1980).
Az erőszak alkalmazása mellett a megtévesztés módszere sem hiányzott a toborzók hazai gyakorlatából, amint erre a népdal „Huszárnak soroztak, bakancsosnak vittek” kitétele is utal. Gyakori eset lehetett, hogy a gyalogezredek verbuválói díszes öltözékükkel vezették félre a katonának álló legényeket. Ilyen csellel élt 1810-ben, Vas megyében. Martinovics kapitány is, amikor lovassági kardot és tarsolyt kért kölcsön az inszurrekció fegyvertárából a 48. gyalogezred verbuválói részére (lásd Pesovár E. 1960). Hasonló módon csapták be a verbuválók Gvadányi hősét is (1793), és a gyalogezrednek erre a szinte nélkülözhetetlen módszerére utal Czuczor, amikor ezt írja:
„Meg kell jegyeznem, hogy a hajdú, az az gyalog ezredek toborzói, rendesen czifrább, nyalkább, s ügyesebb tánczosok szoktak lenni a lovasoknál, természet szerint a bakancsosnak több csábító szerre lévén szüksége, mig a huszárokhoz, ha egyszerű öltözetben van is, önkényt vónzódik a paripát annyira kedvelő magyar suhancz” (idézi Pesovár E. 1972: 80).
A verbuválás módszerét bemutató történeti forrásaink alapján megismerhettük egyúttal az erőszak és félrevezetés eszközeit is. Az erőszakos katonafogásnak azt a módját, melyre különösen a tízévenként esedékes katonaállítás idején került sor, amikor az országgyűlés által megszavazott újonclétszámot a megyék arányosan kivetették az egyes helységekre. S amennyiben az önként jelentkezők száma nem volt elegendő, a hatóságok minden eszközt igénybe vettek a létszám biztosítására (Acsády 1906).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages