BEVEZETŐ

Teljes szövegű keresés

BEVEZETŐ
A táji különbségek meghatározása már a magyar néprajzi kutatás korai időszakában fölmerült. Az első világháborúig megjelent közlemények azonban például a kállai kettősről (Farkas 1895), a hétfalusi csángók boricatáncáról (Horger 1899) stb. – csak egy-egy táncra korlátozódtak, és korántsem adtak képet az illető terület teljes tánckészletéről. Egyedül Seprődi János (1909) munkájában érvényesült abban az időben a népi tánckultúra minden alkotóelemét átfogó, teljességre törekvő történeti szemlélet. Az első tudományos szintű összegzésben, Réthei Prikkel Marián (1924) munkájában sem kap még elég hangsúlyt a néptáncok táji szemlélete, s A magyarság néprajza „Tánc” c. fejezete sem vállalkozhatott arra, hogy érzékeltesse a népünk tánckincsében észlelhető táji tagoltságot. Ezt a feladatot csak a felszabadulás után intézményesen meginduló néptánckutatás tűzhette ki célul. A Néptudományi, majd a Népművészeti-Népművelési Intézetben végzett nagyarányú gyűjtőmunka eredményeként a magyar nyelvterületen arányosan kiválasztott kutatópontokról olyan mennyiségű adat gyűlt össze, hogy ennek birtokában a hatvanas évek derekán már elkészülhetett a magyar néptánckincs táji tagolódásának vázlata (Martin 1970–1972; 1974a).
Népi kultúránk megismerésében nagy szerepe van táncaink földrajzi tagozódás szerinti vizsgálatának. A tánckultúra táji tagoltsága szorosan összefügg egy-egy vidék népének történeti-társadalmi fejlődésével. Az egyenlőtlen fejlődés okozta vidékenkénti fáziseltolódások néptáncaink történeti alakulásának olyan mozzanatait világítják meg, amelyeknek megközelítését a gyér tánctörténeti emlékanyag alig teszi lehetővé. A táji táncstílusok jellemző jegyeinek meghatározása szükségszerűen föltételezi a központi és a peremterületek tánctípusainak meghatározását. Közelebb visz ez a vizsgálat tánckultúránk kelet-európai kapcsolatainak tisztázásához is.
A magyar táncdialektusok sajátos arculatának kialakulása a történeti fejlődés során működő elkülönítő és egységesítő tényezők együttes, gyakran egyidejű hatásának köszönhető. E tényezők közül elsősorban az egyenlőtlen fejlődést, a táncdivathullámok terjedését és más népekkel való kölcsönhatást emeljük ki:
a) A magyar nyelvterület különböző részei más-más mértékben, egymáshoz képest fáziseltolódásban fejlődtek. Ami az egyik vidék tánckultúrájában gyorsan ment végbe, az a másikban lassan vagy egyáltalán nem érvényesült. Az úgynevezett peremvidékek (pl. a Székelyföld, Palócföld, Őrség, a szlavóniai magyarság vidéke) a magyar nyelvterület központi részétől távol, az országos vérkeringésbe kevésbé bekapcsolódva, lassabban fejlődve olyan régies vonásokat őriztek meg, melyek a központi területről már régen 391eltűntek. Ebből adódik például az a tény, hogy a történeti forrásokban gyakran említett körverbunk ma csak a Kárpát-medence két egymástól távol eső pontján található meg hagyományos formában: az Északnyugat-Dunántúlon és az északkeleti Felvidéken. Más területeken csupán szórványos emlékeivel vagy mesterségesen felújított változataival találkozhatunk.
b) A történeti korszakonként jelentkező táncdivathullámok is hozzájárultak a magyar tánckultúra széttagolódásához, illetve egységesüléséhez. Hatásukra egy-egy terület régi tánchagyománya teljesen felmorzsolódott, míg más vidékekre e divatok teljesen hatástalanok maradtak. A különféle divatszerű jelenségek egymásra rétegeződve, sajátos felépítést alkotva határozták meg egy-egy táj tánckultúráját. A Dél-Dunántúlon például a múlt század második felében felbomló régies pásztorkultúra a falusi parasztság tánckincsébe behatolva olyan divatját, reneszánszát eredményezi a régi stílusú tánckincsnek, hogy ez csaknem egyenrangúvá lett a 19. század folyamán egyeduralomra jutó új stílusú csárdás- és verbunkanyaggal. Ez a régies kanásztánc-ugrós-divat a század végén találkozik az itt is terjedő, a tánciskolák közvetítette polgári divattáncokkal (különösképpen a polka különböző fajtáinak hatásával).
c) A más népekkel való érintkezés, kölcsönhatás, keveredés szintén hatott tánckultúránk táji változatainak kialakulására. A bukovinai székelység arculatát például elsősorban az határozza meg, hogy a soknemzetiségű Bukovinában különböző népek hatásának volt kitéve. A régies székely anyagot e hatások mintegy kétszáz év alatt csaknem teljesen elborították. A néhány székely eredetű régies tánctípus (a silladri, a 6/8-os női körtánc) elszigetelődött az erdélyi székely anyagtól, s lényegében egy korábbi, 18. századi állapotban rekedt meg. Ugyanakkor tánckultúráját átszínezték a román (főleg a balkáni jellegű lánctáncok) és rutén hatások és emellett a lengyel és német közvetítésű nyugat- és közép-európai jellegű polgári társastáncok is.
Az egyenlőtlen történeti fejlődésből fakadó fáziseltolódások, a különböző mértékben ható táncdivatok s a környező népekkel kialakult kölcsönhatások tehát kisebb-nagyobb táji különbségeket eredményeztek tánckultúránkban. E táji különbségek s az általuk kialakult táncdialektusok határai nem egyformán élesek, s gyakran inkább egymásba való fokozatos átmenetet mutatnak. Az Alföld tánckultúrájának táji tagoltsága például kevessé érezhető. E területen belül különös jellegzetességekkel kitűnő egységet alig különböztethetünk meg. A Palócvidéken, a Dunántúlon és Erdélyben azonban egymástól határozottabban elütő kisebb dialektusokat is találunk. A Felvidéken és Erdélyben ez a különbözőség néha falvanként is feltűnően éles. A táncdialektusok határait emiatt nem mindig tudjuk világosan meghúzni. Ehhez a tánc- és táncéleti jelenségek összességét kell figyelembe venni, s a döntő fontosságú szempontokat kell kiválasztani.
A táncdialektusok arculatának meghatározásánál a legfontosabb szempont maguknak a táncoknak a részletes vizsgálata. A határok legkönnyebben a tánctípusok változatainak vizsgálata, összehasonlítása nyomán, illetve ezek megléte vagy hiánya alapján rajzolhatók meg. A viszonylag egységes magyar tánckincs földrajzi tagozódásának vizsgálatát legkövetkezetesebben úgy tudjuk elvégezni, ha a mindenütt élő főbb tánctípusaink változatait vetjük össze egymással, s a változatcsoportok földrajzi elterjedése magától értetődően megvilágítja a határokat. Emellett támaszkodnunk kell a különleges, kevésbé általános táncfajtákra is, amelyek csak egy-egy területre érvényesek.
Az alábbiakban vázlatszerűen összefoglaljuk azokat a tényezőket, amelyeket a tánctípusok meghatározásánál elsősorban figyelembe kell vennünk. Ezek azok a tényezők, 392amelyeknek kisebb-nagyobb módosulásai alapján beszélhetünk egy tánctípus altípusairól, változatcsoportjairól, s ezek szolgálnak eszközül a táncdialektusok meghatározásához is.
1. A táncnév, a tánchoz kapcsolódó terminológiai anyag s a hozzá fűződő népi tudásanyag. Már a táncnevek egyszerű térképre vetítésével is jellegzetes foltok bontakoznak ki. Bizonyos nevek használatából sajátos önálló kulturális fejlődésre, táji elkülönülésre lehet következtetni.
2. A táncnak a paraszti táncéletben betöltött helye, szerepe. Például a közép-erdélyi területen elterjedt legényes tánc szerepe kettéosztja e meglehetősen nagy területet. A Kolozsvártól nyugatra eső kalotaszegi falvakban a legényest ma már csak külön megrendelésre járt mutatványos táncként alkalmazzák egyes jó táncosok. A Mezőségen azonban a táncciklusok kezdőtáncaként, a páros táncot bevezető szerepben találjuk meg a falu legénységének szinte teljes részvételével.
3. A tánchoz kapcsolódó zenekíséret. Csupán egyazon tánc tempóbeli eltérései nyomán is határokat húzhatunk. Így például a csárdás leglassúbb változatait a magyar nyelvterület keleti részén, Erdélyben találjuk. Az alföldi, Tisza-vidéki csárdások ezeknél gyorsabbak. Végül nemzeti páros táncunk leggyorsabb tempói (lassú: = 160–180, friss: = 200–240) elsősorban a Dunántúlon használatosak. Még feltűnőbb különbségek adódnak a táncok jellegzetes dallamkincsét vizsgálva. Egyazon tánctípus táji változataihoz eltérő dallamkategóriák kapcsolódhatnak. Az ugrós tánctípust például Somogyban túlnyomórészt népzenénk régi stílusú táncdallamaira, főként kanásztáncnótákra járták. A Kelet-Dunántúlon és Bácskában a régi dallamok mellett vegyes és új stílusú zenét, valamint idegen mars-dallamokat használnak kíséretül. A Rábaközben szinte kivétel nélkül németes indulózenére táncolják ezt a táncfajtát.
4. A táncok szerkezeti felépítése. A zenével való összefüggés különböző fokozatai, a kötött és kötetlen szerkezetű alakulatok közötti számtalan átmeneti lehetőség is alkalmat ad a táji különbségek körvonalazására. A rábaközi kötött szerkezetű verbunktípust például a Szigetközben szerkezetileg lazább – a gyors részben kötetlenebb felépítésű – körverbunk forma váltja fel. A kelet-dunántúli háromrészes karikázó a Duna bal partján fekvő Kalocsa vidékén kétrészes változatban fordul elő éppúgy, mint Somogy megyében. A mezőségi lassú és friss részre tagolódó legényes formával szemben Kalotaszegen egyrészes – csak gyors – formával találkozhatunk.
5. A táncok motívumkincse. Ez az egyik legkézzelfoghatóbb támpont a táji különbségek meghatározásánál. Az ugrós tánctípus táji altípusainak eltérései elsősorban a motívumkincs szerkezeti fejlettségével mérhetők.
A legegyszerűbb motivikájú Somogy–Baranya megyei kanásztánc- és verbunkváltozatokkal szemben már fejlettebb, bővített szerkezetű motívumok is jellemzik a rábaközi dust és a sárközi-Duna menti háromugrósokat. A közép-erdélyi legényesek motívumkincs szempontjából is két altípusra oszthatók. A mezőségi és dél-erdélyi legényesekben még jelentős szerepe van az egyszerű, 2-4 tagú motívumoknak, a kalotaszegi legényesben már szórványosabbak, és jórészt összetett motívumok formájában jelentkeznek. A szerkezeti fejlettség mellett a motívumkészlet gazdagsága, illetve szegénysége is jellemző lehet a táncok táji változataira. A nyugati és a középső dialektusterület lassú csárdásai például éppen a motívumkincs bősége tekintetében jelentősen különböznek. A dunántúli lassú csárdásokban alig fordul elő több a kétlépéses csárdásnál és a forgólépésnél, míg a Tiszántúlon sok más motívummal gazdagabb.
3936. A táncok térbeli mozgása, téralakzata, a táncosok összefogódzási módja. Az erdélyi románok és magyarok lényegében azonos legényes tánca például elsősorban a tánc térformájában tér el egymástól. A magyarok a legényes csoportos formáját inkább körben, az erdélyi románok pedig többnyire sorban táncolják.
A csárdás táji változatait elkülöníti egymástól az összefogódzási módok különbsége is, ezek egysíkúsága vagy sokszínűsége. A dunántúli csárdásokban jóformán csak az általános váll- és derékfogást alkalmazzák, a Tiszántúlon még a tágabb fogásmódok is jelentős szerepet kapnak, az erdélyi csárdások pedig rendkívül változatos, gazdag fogásváltozatokat és kiforgatási módokat alkalmaznak.
7. A tánceszköz használati módja és a táncosnak az eszközhöz való viszonya. A dunántúli és a tiszántúli botos pásztortáncaink elsősorban az eszközhasználat módjában különböznek egymástól. A dél-dunántúli kanásztáncban a földre helyezett, keresztbe tett botok fölött folyik a tánc, a felső-Tisza-vidéki botolókra a kézben lévő bot virtuóz forgatása, fegyverszerű használata jellemző.
A táji különbségekről árnyaltabb képet kaphatunk, ha a fő szempontokon túl figyelembe vesszük a vidékek tánczenéjének általános jellegét, a tánczenét szolgáltató hangszereket és banda-összeállításokat, a paraszti táncalkalmakat, a táncrendezés módját, a táncrend összetételét s a tánccal kapcsolatos szokásrendet, táncillemet is.
A különböző jelenségek elterjedési határainak egybevágásából adódó táncdialektusbeli egységek számontartása elsősorban gyakorlati célokat szolgál, és tánckincsünk egyfajta áttekintését könnyíti meg. Ez az áttekintés mind a tánctípusok történeti vizsgálatához, mind pedig az összehasonlító kutatások eredményes elvégzéséhez szolgáltat indítékokat, támpontokat s nemegyszer bizonyítékokat is.
Táncdialektusaink meghatározását és ismertetését nyugatról kelet felé haladva végezzük el. Az egyes dialektusok elnevezése az illető tájegység vagy néprajzi csoport nevéhez igazodik.
A magyar nyelvterület tánckultúráját három nagy egységre oszthatjuk:
I. Nyugati vagy dunai;
II. Középső vagy tiszai;
III. Keleti vagy erdélyi táncdialektus.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages