4. Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas m.)
4. Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas m.)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe néprajzilag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik az itt élő nevezetes csoportjaink sajátosságait, mint például Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék és a Balaton-felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még ma sincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb területekre s élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan léteztek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új – a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó – táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan itt élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.) és a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmenetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és északnyugat-dunántúli-rábaközi anyag között. A kanásztánc és dusolás fogalma ugyanis a Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali nóta, ivónóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. A Bakony-vidéken és a Balaton-felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, amelyhez tánc is 404kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli magán. Így válik érthetővé, hogy a Rábaközben a zene és fizetés jelentésmozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, a Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, amellyel ismét a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatain kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas és Komárom megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkotóeleme volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok Tunkentanz néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar alatti forgatása a Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjával jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi tánckészlet gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő benne.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, a Balaton-felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párosodását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. A vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető tánc az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, mely állatok párosodására utal. A pantomimikus gesztusok polkaszerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyás tánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfény sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül a folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka-dallammal kísért gyertyás tánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve elkiáltja magát: „Még szűz a menyasszony!” A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az ún. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc (Bene Vendel tizenhat szél gatyája…) a középkori halottas táncok emlékét őrzi. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim 405történeti említését a 17. századból ismerjük, mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű páros táncok, táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. A Keresd meg a tűt, a párnás tánc, a gólya stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből – mint hagyományos néptáncok.
