e) Székelység
e) Székelység
A székelység kultúrája a hajdani rendi különállás miatt eltér a volt jobbágymagyarságétól. A székelyek jelentős kirajzásaiból újabb táncdialektusok is képződtek (moldvai és gyimesi csángók, bukovinai székelység, Aranyosszék). Századunkban a túlnépesedés miatt a lakosság gyakran vándormunkára, cselédszolgálatra is kényszerült, s ez a kultúra városi hatásokkal való átszíneződését is eredményezte. Az egy tömbben élő székelyek a magyar népterület központi részéről érkező újabb hatásokat (új tánc- és zenestílust, népies műzenét és műtáncot, a századelő polgári táncait) is gyorsabban átvették, mint a szórványosan, elszigetelten élő vármegyei magyarság. A népi kultúra a régi székek, ezen belül vallási csoportok és kisebb tájak szerint tagolódik Csíkszékre: Alcsík, Felcsík, Gyergyó, Kászon, Udvarhelyszékre: Partium, Sóvidék, Havasalja, Nyikó és Homoród mente és Háromszékre: Erdővidék, Szentföld, Szépmező. A táncban leggazdagabb vidék a Marosszékkel határos táj (Sóvidék, Partium), régies terület a Havasalja és Csík, s a legpolgárosultabb Gyergyó és Háromszék.
A székelység táncairól a terület nagyságához s a települések nagy számához képest kevés az ismeretünk. A század eleji népdalgyűjtésekhez kapcsolódó tánczenei adatok, a régi néprajzi jellemzések (Kriza, Orbán, Káldy, Veress, Seprődi, Balásy, Réthei) utáni újabb gyűjtések főleg a németes polgári táncaikról (Bándy–Vámszer 1937; Faragó–Elekes 1949), a tánczenéről (Lajtha 1955) és a férfitáncokról adtak hírt (Molnár 1947; Maácz 1958; Domonkos I. 1964).
A székely verbunk a múlt század második felétől (a Viora c. balett, Jókai és Káldy írásai nyomán) csűrdöngölő néven vált híressé, s többféle helyi néven élt (verbunk, csűrdengelő, korondis, kalákás, legényes, figurás, magyarországi, ferkótánc, árvátfalvi, udvarhelyszéki, szeredai négynyüstös stb.).
A régi tánckezdő, majd virtuskodó, bemutató jellegű egyéni vagy csoportos férfitánc nevét, a csűrdöngölőt a házépítő kaláka munkatáncából eredezteti a népi szófejtés. A lassú düvős vagy gyors esztamos kíséretű, 4-6-8 ütemes szakaszokból álló, műzenei hatású kísérődallamait sokszor egyes vidékekhez kapcsolják (csíki, udvarhelyi, vármegyei). A tánc 
ritmusú cifra, dobogó, csavaró, bokázó, csizmaverő motívumait gyakran játékos karmozdulatok is kísérik. A 
ritmusú bokázó, csapásoló zárásokkal tagolt változatok mellett kezdetlegesebb, tagolatlan felépítésű formái is gyakoriak. A mai verbunkváltozatok 443jó része másodlagos, felújított, betanított formákra vezethető vissza, s ezeket már a népies műtáncok motívumkincse is gazdagította (kígyó, kisharang, négyes csillag, oldalt bokázó).
ritmusú cifra, dobogó, csavaró, bokázó, csizmaverő motívumait gyakran játékos karmozdulatok is kísérik. A ritmusú bokázó, csapásoló zárásokkal tagolt változatok mellett kezdetlegesebb, tagolatlan felépítésű formái is gyakoriak. A mai verbunkváltozatok 443jó része másodlagos, felújított, betanított formákra vezethető vissza, s ezeket már a népies műtáncok motívumkincse is gazdagította (kígyó, kisharang, négyes csillag, oldalt bokázó).
A hangszeres kanásztáncdallamokkal kísért huszárverbunk, féloláhos vagy zsukáta a legényes táncok egyszerűbb, keleti székely típusa. Dobogó, hátravágó, légbokázó, csapásoló motívumok jellemzik. A kanásztánc dallamára járt csíki kezes vagy árgyilánus régi páros tánc. Egyéni és csoportos férfitáncként a seprűtánc is több helyütt (Csík, Udvarhely) feltűnik, dallama (Elvesztettem zsebkendőmet…) közös a mindenütt ismert párnás vagy zsebkendős társasjátékkal. Gyergyóban a guggolós szarkatáncot a leányok a fonóban járták.
A Székelyföldön az új csárdásstílus már a múlt század második felében megjelent, a századunkra átszínezte a lassú és sebes részből álló régi székely páros táncot. Az új táncdivatot a régi tánczene felhígulása, az új stílusú és népies dalok, a műzenei eredetű hangszeres darabok megjelenése s a tánctempók fokozódása kísérte. A népies műtáncok formakincsének, fordulatainak, előadásmódjának hatása a székely páros tánc bizonyos egységesülését eredményezte, de a szerves, korai asszimiláció miatt még sok helyütt megmaradt a hajdani kistáji tagoltság nyoma: így például a tempóra (lassú, csendes, öreges, magyar, erdélyes lassú, sebes, serény), a jellegzetes mozgáskincsre (jártatós, lépetős, eregelős, sima, szökős, szöktető, ugrós, csűrdöngölő) és a tájnevekre utaló (sóvidéki, korondi, árvátfalvi, szentmiklósi) elnevezésekben, a lassú olykor személynevekkel (Gábor Ignácé, Kézsóé) megjelölt régi dallamaiban. A székely páros tánc régies mozzanatai: a lenthangsúlyos forgás, a csalogató párelengedés, a kar alatti forgatás és a leány átvetése, a frissben pedig az ugró, dobogó, verbunkra is jellemző figurázások. Sóvidéken a szökőst gyakran kör alakban összefogózdva is járják.
A Marosszékkel határos vidéken (Sóvidék, Partium) még a forgatóst is táncolják (nyárádmellyéki, vármegyés, bekecsalji, marosszéki, sűrű forgatós néven), s a század eleje óta kelet felé is terjedt. Az alkalmi táncként előforduló forgatóst azonban távolabb már csak néhány dallammal, s igen egyszerű, szegényes formában ismerik.
A székelység körében él a legtöbb német, illetve polgári eredetű tánc. Ez a városi, táncmesteri hatások, a távoli munkavállalások, a cselédkedés, az idegen telepítések (Gyergyó) s a szászok hatásának (Háromszék) együttes következménye. A néhány kötetlen formájú páros tánc mellett (landaris, németes, ceppel, polka, valcer, vansztep) java részük szabályozott szerkezetű. Az utóbbiakon belül németes és magyaros réteget különböztethetünk meg: 1. Kötött németes kontratáncok: hétlépetű, háromdobbantós, háromsirülős, krajcpolka, gólyás, fenyegetős, öreg zsidós, lapostetű, féllábas stb. 2. A magyaros rétegre a népies műzene és a műtáncmotivika jellemző: palotás, körmagyar, sormagyar, huszárcsárdás, honvédkerengő, bemenős, mennydörgős, búcsúzkodó stb. A németes és magyaros kötött táncokat gyakran szvitszerű füzérben együtt alkalmazzák (hétféle, kállai kettős).
A székelység körében a tánczenei önellátás több régies vonása fennmaradt: a többtagú vonószenekarok itt ritkábbak, a századfordulón még két cigány is kimuzsikálhatott egy lakodalmat; a tánczenét klarinétos, tárogatós (újabban rézfúvós) paraszt zenészek, sőt furulyások is szolgáltatták. Csíkban a hegedűs és ütőgardonos, Sóvidéken pedig a prímás–kontrás-cimbalmos összeállítás volt a jellemző.
A táncalkalmak közül a csíki székelység farsangi mulatsága folglalta össze a téli ünnepkör szokásait. A Jakab-napi zöld farsangon a leányok kapujába a legények feldíszített 444zöldágat, ún. hajnalfát (fenyőt) állítottak, egy évre legénygazdát választottak, aki a táncházról és a zenész fogadásáról gondoskodott, s a mulatságok rendjét irányította. A farsangban minden héten háromszori táncmulatságra két hívogató kérte el a leányokat. A húshagyókeddi köszöntő hajnalozást a legénygazda bokrétás vezénybottal irányította, s minden háznál körben eljárták a toborzót. A hajnalozókat bohócok (borbély, gólya, német maszkák stb.) tréfás jelenetei kísérték. Az utolsó húshagyókeddi lakomán a gazdasszony s a leányok látták el a legényeket és a zenészeket, s ezt éjfélig tartó tánc követte, majd a legénygazda leköszönt hivataláról. A téli mulatság a farsang elsiratásával, a szalmabábu halotti indulóval kísért kihordásával s eltemetésével fejeződött be.
A régi székely lakodalomban a menyasszonytánc két ízben, kettős szerepkörben fordult elő: a menyasszony kikérése után, a búcsúztatás előtt csak a vőlegény, vacsora után pedig a szokásos pénzszedő, tányérozó menyasszonytáncnál már mindenki rendre táncolt a menyasszonnyal.
