A JÁTÉK FOGALMA
A JÁTÉK FOGALMA
A játék fogalmának szabatos, pontos, ugyanakkor használható definícióját megadni rendkívül nehéz feladat. A későbbiekben majd tényszerűen is látni fogjuk, hogy az emberi cselekvésnek mennyire széles tartományát alkotja a játéktevékenység. Különösen nehéz pontos meghatározást adni ott, ahol a játékok más jellegű akciókkal (munka, rítus, sport) érintkeznek, illetve ahol a különböző jellegű akciók összefonódva fordulnak elő. A köznapi nyelvhasználat számos olyan, játékkal kapcsolatos előítéletet, előfeltevést őriz, amelyek a tudományos elemzésekben is éreztetik hatásukat. Ez a tény két, egymással élesen szemben álló tendenciában nyilvánul meg. Egyrészt csak azokban az esetekben beszélünk játékról, amikor a gyermekek valamiféle játékszerrel foglalatoskodnak (pl. a leányok „babáznak”, a fiúk „autóznak”), vagy valamiféle szabályok rögzítette csoportos játékot (pl. társasjátékok, zálogosdi, körjátékok) játszanak. Másrészt a játék fogalma szinte a végtelenségig kitágul, s idetartoznak a gyermekjátékok mellett a felnőttek olyan időtöltései is, mint a különböző sportok, a kártyázás, a sakkozás. Nyilvánvaló azonban, hogy itt már különböző funkciójú és szerkezetű cselekvésekről van szó, amelyeket csak egy nagyon általános szinten lehet egyetlen kategórián belül értelmezni. A szociológia, a filozófia, a filozófiai antropológia, a pszichológia, a szociálpszichológia éppen ilyen tág játékfogalommal dolgozik, mindig az ennek megfelelő általánosítás szintjén maradva. Ily módon számos rendkívül fontos megállapítást tett már a játékok elmélete, az emberi cselekvések általános megismerése szempontjából.
Magát a fogalmat is le kell szűkítenünk, s amikor a továbbiakban játékokról beszélünk, akkor mindig a népi gyermekjátékokról van szó. Ezzel azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy minden esetben a falusi gyermekek játékait elemezzük, mutatjuk be, s így természetesen tanulmányunk keretein kívül rekednek a városi, polgári játékkultúra elemei éppúgy, mint a különböző társadalmi rétegekhez tartozó felnőttek időtöltései. A fogalomnak ez a leszűkítése azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a népi gyermekjátékokban nem találni meg azokat az általános tulajdonságokat (vagy azok sajátos megnyilvánulási formáit), amelyek a játékot általában jellemzik.
Az egyes játékdefiníciókat áttekintve, ezek két sajátossága ötlik azonnal a szemünkbe: egyrészt a meghatározások legfőbb célja a munka, a rítus és a játék közötti pontos határvonalak meghúzása, másrészt pedig a kísérletek leíró jellege, azaz a meghatározások a játékfolyamat bizonyos számú jellemzőinek összegyűjtésére irányulnak. Amennyiben a más jellegű akciókkal való szembenállásra helyezik a hangsúlyt, megállapíthatjuk, a játékokat (általában is) az jellemzi, hogy a szabad akaraton alapulnak, nem produktívak, 538valóságszerűek, de nem valóságosak, térben és időben meghatározottak. Nézzük most meg részleteiben, mire is utalnak, mit fejeznek ki ezek a tulajdonságok.
Az a tény, hogy a játék minden külső kényszerítő körülményt nélkülöző, szabad cselekvés – minden definícióban visszatükröződik (Huizinga 1956: 15; Caillois 1960: 16). A köznapi gondolkodás számára nagyon is nyilvánvaló, hogy játszani nem kötelesség, azaz a játszás egy teljesen szabadon választott tevékenységi forma. Ebből a szempontból a játék élesen szemben áll a munkával, ami „gyakorlati kötelesség”, és a rítussal, ami viszont „morális kötelesség”. Mindebből már látható, hogy a játék annyiban „szabad cselekvés”, amennyiben a társadalom, a kultúra a maga sajátos eszközeivel nem szorítja rá az individuumot a játékra. Pszichológiai szempontból azonban a játék – valamely adott korcsoport számára – az önkifejezés, a megismerés, általában a társadalmi lét egyedül lehetséges formája. A kultúrának, a társadalomnak senkit sem kell a játékra kényszerítenie, mivel egy adott időszakban – a gyermekkorban – az ember biológiai és pszichológiai szükségletei elégséges „kényszerítő erőt” jelentenek. Itt azonban már pontosabban kell fogalmaznunk, mivel nem az elsődleges biológiai és pszichológiai szükségletek közvetlen kielégítéséről van szó (Georges 1969: 6). Inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a játék a munkához vagy a rítushoz viszonyítva szabad cselekvés (egyénileg minden hátrányos következmény nélkül eldönthető, játszom-e vagy sem); önmagában szemlélve azonban nem egészen az. Minden pszichológiailag normális embernek az az egyik legerősebb, de ugyanakkor nem mindig tudatos törekvése, célja, hogy azonosulni tudjon a saját környezetét jelentő társadalmi csoporttal, annak kultúrájával. Ennek a pszichológiai indíttatású adaptációnak az egyik legelső eszköze a játék. Vagyis ebben az értelemben már nincs szó szabad cselekvésről. Ha egészen pontosan akarnánk összefoglalni mindezt, akkor azt mondhatjuk: az individuum, a gyermek számára nem kötelező a játszás, ha azonban nem játszik (ami pszichikailag képtelenség, illetve valamiféle betegség jele), megfosztja magát a kultúrával való azonosulás egyik eszközétől.
Lényegében ugyanezt mondhatjuk el a játékok nem produktív jellegéről is. A játékok nem hoznak létre anyagi javakat, mivel nem a valóságos világ keretein belül lezajló tényleges folyamatokról van szó. A játékok valóságszerűek, de nem valóságos akciók. A játékok csupán „eljátsszák”, „megelevenítik” a valóságos világot, ennek törvényei azonban nem érvényesek rájuk. A játékkutatásnak az egyik – nálunk alig ismert – igen nagy hatású elmélete szerint a játékok a valóságos világ másolatát jelentik, azaz a játékok világa a tényleges, a valóságos világ helyettesítője. Némileg pontosabban fogalmazva, a játékok és a valóságos világ között ikonikus jelkapcsolat áll fenn, vagyis a játék olyan, mint az őt fenntartó világ. E jelviszony egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy minden esetben megtalálható a jel denotátuma, azaz a játék ténylegesen létező valami(ke)t jelöl. Tehát a játék egyik legfontosabb sajátossága a jelszerűsége. A játék mint a jelhasználat egy meghatározott módja képtelen anyagi javak létrehozására, ennyiben tehát nem produktív tevékenység. Ugyanakkor a játékok kialakítanak bizonyos készségeket, irányultságokat és szempontokat, azaz individuumokat és csoportokat előkészítenek anyagiakban is mérhető produktív tevékenységek végzésére. A játék csak potencionális eredményeket hozhat, amelyeket a későbbiekben ténylegesen realizálni kell. Pontosabban, a játék – legalábbis az eredmények, a társadalom, a kultúra szempontjából – egy jövőre orientált cselekvési mód, amely a jelenben zajlik, de a jövőre hat. Ez a mozzanat alapvetően jellemez minden tanulásos tevékenységet, alapvetően jellemzi magát a szocializációt. A szocializáció fogalma azt a folyamatot jelöli, amelynek során az individuum 539és/vagy a csoport elsajátítja a kultúrában való élés szabályait és törvényeit. A játék nem közvetíti ezen szabályok és törvények tényleges szemantikáját, hanem csak ezek tartalmát. A játék „eredménye” a szabályok és törvények tartalmi ismerete, a kultúrában való élés kereteinek felismerése. Tehát a játéktevékenység térben és időben egyaránt jelzi a kultúra kereteit, és az individuumnak ezen kereteken belüli lehetőségeit. A játéknak ezek a vonatkozásai valamely adott játékesemény során rejtve maradnak, nem tudatosulnak, ami azonban nem jelenti azt, hogy másodlagos jelentőségűek. A fogalomnak ezek a jellemzői azonban döntő jelentőségűek, éspedig éppen akkor, amikor a játékot más jellegű akciókkal állítjuk szembe. Hiszen a játék is társadalmi akció; a játéknak is vannak szubjektumai (a játszók), objektumai (amit játszanak, szerepek), kódjai (tárgyi, verbális, gesztus), térbeli és időbeli keretei. Mindezeknek az általános és sajátos vonásoknak a figyelembevételével a gyermekjátékok következő munkadefinícióját fogalmazhatjuk meg: a gyermekjátékok egy meghatározott életkori csoportnak a természeti és társadalmi környezettel való, minden külső kényszert nélkülöző, nem produktív, ikonikus jellegű, térben és időben szakadatlanul megnyilvánuló akciósorozata, amelynek elsődleges, noha gyakran implicit célja az individuum kultúrától (társadalmi csoporttól) való függőségi rendszerének kialakítása. Egyszerűbben fogalmazva: a játék a kultúrával való azonosulásnak, a kulturális adaptációnak, a szocializációnak fizikai és ideológiai objektivációja.
